Ádám, Éva és a legóasztal

Keplerként ül tolókocsijában Stephen Hawking, beszédszintetizátorral kommunikál Évával és Luciferrel az első prágai színben. Hatalmas, gömbhéjra emlékeztető geometriai-kozmológiai eredetű alakzat lebeg a háttérben – mintha régi okkultista metszetek felnagyított, modern változata lenne –, rajta e pillanatban a Föld műholdas fotója jelenik meg. Ismerős fényképről mintázták, amelyen Hawking, napjaink legelismertebb tudósa hasonló pozícióban ül a kivetített glóbusz előtt. Alföldi Tragédiájának talán a legjobban megszerkesztett, szellemileg leginkább kiérlelt része az első Prága. Hawking szerepeltetése egyértelmű megerősítése annak, ami már a konstantinápolyi színnel záródó első felvonásból nyilvánvaló: a rendezés Lucifer mondataiból kiindulva („Nem az idő halad: mi változunk, / Egy század, egy nap szinte egyre megy”) a folyamatos jelenbe helyezi a történelmi színeket. A diakronitás megszűnésével a mű bölcseleti elemei léphetnének az előtérbe. A maga teremtette hatalmas koncepcionális lehetőséggel azonban meglepő módon nem él a rendező. Az Egyiptomban lepakoltatott kövekre nyugodtan fel lehetne építeni az erőteljesen mai levegőjű folytatást, ám a következő athéni szín harsányan jellegtelen, kellően érdektelen a nép véleményének időjárásszerű változása, Miltiadésszel való viszonyrendszerének alakulása.
A római orgia egy unalmas szexbár kissé kommersz változata, ezt kivédi valamelyest, hogy a várt Szent Péter helyett az Úr jelenik meg a színen, maga után húzva a fekete halálban kiszenvedett férfi kadáverét. A pestises így hordozójává válik a Messiás alakjának, a holttestnek adott csók pedig, mivel Júdás csókját felidézi, duplán is a megváltás, a megtisztulás (egyébként meg nem valósuló) lehetőségét villantja fel. A konstantinápolyi piactér megjelenése előtt ereszkedik le a magasból a kereszt. Részben emiatt némi koncepcionális kalamajka keletkezik. A feszület ott lóg még az első prágai színben is, Ádám párizsi álmában veszi le a néptömeg. A már kiiktatott történelmi összefüggésrendszer itt ismét működésbe lépne, következetlenül, s mindebből adódóan alapvetően értelmetlen módon. A zűrzavart növeli, hogy Ádám ébredése után ugyanarra a helyre, Prágába, nem kerül vissza a kereszt, a keresztény históriára való utalás így még inkább végiggondolatlan.
A második prágai eseménysort egyébként is elkeni a rendezés: Hawking visszatérése erőltetett lenne, ezért a színt gyorsan lekeverik, jöhet London, s vele a mélypont. Semmitmondó üresség öleli körbe a makett legóasztalt, a felváltva cigányosan és palócosan beszélő jósnőt, a bágyadt életelixír-reklámot. A színház építészeti hibáját sem védik ki: bizonyos helyekről nem látni mást a londoni színben, mint Ádám mozgó vállát; hogy kivel beszél, csak a szöveg alapján sejthető. A falanszterben is mintha a fáradt fantázia működne csipetnyi melodrámával Michelangelo nélkül.
Szerencsésebb szereposztás esetén talán kevésbé érezhetők a gyengeségek. Szatory Dávid (Ádám) és Tenki Réka (Éva) mélység nélküli indulatai technikásak, de sémaszerűek. Kitűnő, megrázóan relevánsan játszik azonban Blaskó Péter (az Úr) és László Zsolt (Lucifer). Alföldi egyik befejező truvája is a pozitív szaldót növeli (ez persze az alaphibákon vajmi keveset változtat). Az eszkimó színben a fóka helyére ember lép, azt hurcolja az Eszkimó (Stohl András) Ádám lábaihoz. Mintha Káin véres áldozatának lenne előképe így a jelenet, különös eszmei keretbe fogva ezzel Madách művét.
(Madách Imre: Az ember tragédiája. Rendező: Alföldi Róbert. Nemzeti Színház, május 6.)