Az alagút végén

„Akarom mondani: katedrálisokról és bordélyházakról beszéljünk, reményről és koncentrációs táborról. Legalábbis énnekem semmi kedvem a viccelődéshez, mert meghalok.”

Ernesto Sabato / Itt akart nyugodni, ebben a földben / a sírján is csupán egyetlen szó legyen / BÉKE.
Béke. Igen, bizonyára erre, csakis erre volt szüksége, gondolta. De vajon miért Capitán Olmosban temették el, s miért nem Rojasban, ahol valóban született? És mi akart lenni ez a látomás? Valami vágy, megérzés, valami bensőséges megemlékezés a barátjáról? De hogyan férhet meg egymással bensőségesség, halál és sírfelirat? Mindenesetre, s akárhogyan van is, béke kellett neki, az biztos, békére áhítozott, békességet szeretett volna, mint minden alkotó ember, mint mindenki, akit azzal vert meg a sorsa, hogy képtelen beérni a valósággal, amelyet élnie adatott. Nem képes megelégedni vele, olyan emberként, akinek szörnyűséges vagy csak tragikusan átmeneti és tökéletlen a mindenség. De tökéletes boldogság nincsen is, gondolta. Illékony, törékeny pillanatokra adatik meg nekünk, ha megadatik, a tiszta öröm, és csak a művészet ad némi esélyt, hogy örökkévalóvá tegyük (hogy megpróbáljuk időtlenné tenni) ezeket a szerelmes vagy elragadtatott pillanatokat; mert minden reménységünk előbb-utóbb suta valósággá válik, mert mindannyian, így vagy úgy, csalódottak vagyunk, s ha győzünk is valamiben, másban kudarcot vallunk; mert a kiábrándult csalódottság elkerülhetetlen sorsa minden emberi lénynek, amely arra született, hogy meghaljon; és mert valamennyien magunk vagyunk, vagy előbb-utóbb magunkra maradunk: a szeretők szerelmesük nélkül, az apa gyermekei nélkül, vagy a gyermekek a szüleik nélkül, a tiszta szívű forradalmár ideáljainak lehangoló megvalósulása láttán, amely eszmékért pedig vállalta a kínvallatást is; mert az egész élet várakozás, de hiábavaló, mert akivel összekerülünk, azt nem akkor szeretjük, amikor ő szeret minket, és amikor mi szeretjük, ő már nem szeret bennünket, vagy akkor szeretjük meg, amikor már meghalt, s a szeretetünk immár hasztalan; mert ami egyszer volt, sosem lesz többé, se a dolgok, se az emberek, se a gyerekek nem lesznek újra azok, amik valamikor voltak; s egykori otthonunk sem egyéb már, csak egy ház, egy lakás, amely kincseinket, titkainkat rejtette; és mert apánk is meghal, úgy megy el, hogy adós marad a szavakkal, melyek talán létfontosságúak lehettek volna, s mire megértjük, nincs többé, nem tudjuk elhessenteni bánatát, nem tudunk segíteni, hogy megtalálja, amit keresett…
E sorokat egy Ernesto Sabato nevű szerző-narráror írta Abaddón, az öldöklő angyal című (magyarul sajnos nem olvasható) regényének Ernesto Sabato nevű szereplőjéről, amikor ez utóbbi, a mű vége felé, saját sírját véli megpillantani, majd a látomástól melankóliába esve (s mintegy az időtlenség teréből) próbálja üstökön ragadni elképzelt hasonmása immár letűnt, de így mégis megörökített létének tünékeny lényegét.
Micsoda fintora a sorsnak, hogy az elmúlt évszázad, de egyáltalán, a történelemtől független teremtés egyik legkérlelhetetlenebb kritikusa, akinek szilárd meggyőződésévé vált, hogy a rossz az ember és az emberi lét legsajátabb adottsága, hogy a tudományok, az értelem kínálta tudás haszontalan, mert nem tud választ adni az élet nagy kérdéseire, hogy a magány és a boldogság hiánya szükségszerű, s csak a művészet teheti valamelyest teljessé a csonka létezést; szóval micsoda paradoxon, hogy ez a végsőkig kiábrándult gondolkodó, mindezt tudván, nemhogy nem vetett önként véget életének, hanem csaknem hiánytalanul száz évig élt. (Két hónappal százéves születésnapja előtt, április 30-án hunyt el hörghurutban.)
De ki is volt valójában Ernesto Sabato? S ha kétség sem férhet hozzá, hogy a nagy latin-amerikai írókat megelőző és bizonyos (nemcsak biológiai, hanem művészi) értelemben túlélő szellemi óriás (ezt bizonyítják díjai, egyebek mellett a Cervantes 1984-ben), mi lehet az oka, hogy a hispanistákon kívül nálunk alig ismeri valaki? Hogy egyetlen eddig magyarra fordított regénye, Az alagút sem keltett különösebb visszhangot?
Talán a magyar könyvkiadás egyik régi rákfenéje lehet az ok: amikor 1984-ben csaknem negyvenéves késéssel végre megjelenhetett, a korízlés már utánérzésnek, kevéssé eredetinek találta nézeteit. Holott az igazság az, hogy feneketlen szkepszise, kozmikus kétségbeesése egyidős a nagy francia egzisztencialisták hasonló világlátásával, sőt Az alagút 1948-as megjelenését tekintve Sartre, Camus és a többiek remekműveit jóval meg is előzi.
Talán még nem késő; a művelt hazai közönség polcáról sem hiányozhat Sabato korszakos jelentőségű trilógiájának Az alagutat követő két kötete, a monumentális Hősökről, sírokról (1961) és az Abaddón, az öldöklő angyal (1974). De félő, hogy kiadásuk esetén megismétlődhet Sabato nagy kortársának, az uruguayi Juan Carlos Onettinek esete (késői) magyar megjelenésével: „ha most kiadnák is, késő”, talán utat sem találna a szélesebb közönséghez. Pedig az életmű súlya és rangja okán megérdemelné.
Az alagút, amelyből Sabato neves honfitársa, León Klimovsky (akinek magyar felesége Elisabeth Szel néven regényt írt El Greco asszonyáról) sikeres filmet is készített, a modern ember végletes magányát, az emberi kapcsolatok lehetetlenségét ábrázolja. Ezt fejezi ki már a cím is: az ember, a többiektől elidegenedett egyén a lét ismeretlen homályából tart a lét ismeretlen célja felé, de az élet célja ismeretes: a halál. (Az egzisztencializmus sötét világlátását kifejező alagútképet mégsem Sabato könyve tette az irodalomra oly nagy hatást gyakoroló bölcseleti irány emblémájává, hanem, azonos című darabjával, a svájci drámaíró, Dürrenmatt, az ő művét azonban csak 1952-ben mutatták be.)
Sabato olasz bevándorlók tizenegy gyermekének egyikeként született egy Buenos Aires melletti faluban. Fizikát és matematikát tanult a La Plata-i egyetemen. Amikor 1930-ban az első katonai diktatúra véget vetett a demokráciának, belépett a kommunista pártba, de egy brüsszeli kongresszuson kiábrándult a sztálinizmusból.
Elidegenedése mögött részben későbbi felesége, Matilde Kusminsky-Richter hatása, részben az az élmény munkált, hogy míg a kongresszus a háború és a fasizmus elleni tiltakozás jegyében ülésezett, egymást érték a sztálini tisztogatásról érkező hírek. Esztétikai és politikai álláspontjának látszólagos ellentmondását feloldhatónak mutatja egy későbbi, 1995-ből való nyilatkozata: „Szabadság nélkül nem érdemes élni, minden megromlik és lealjasul, az emberek pedig megvetendő rabszolgákká válnak. Társadalmi igazságosság nélkül nincs jövője a világnak…” Ezért valahányszor jogtiprást észlel, felemeli szavát. A „létező szocializmust” éppúgy bírálja, mint az amerikai kapitalizmust. Számos ellenséget szerez, mivel, ahogy mondja, „a reakciósok továbbra is lekommunistáztak, a kommunisták pedig reakciósnak és árulónak bélyegeztek. Így visszatértem régi anarchista ideálomhoz, amely esetemben az anarchizmus és a kereszténység valamiféle keveréke, olyasmi, amit Tolsztoj, Emerson, Camus és más idealisták képviseltek.”
A tudománynak szentelte magát: előbb Párizsban dolgozott Joliot-Curie laboratóriumában, majd a Massachusettsi Technológiai Intézetben, később ő vezette Latin-Amerika első atomfizikai tanszékét a La Plata-i egyetemen. 1945 után hátat fordított a tudósi pályának is, mert úgy látta, a tudomány csak időleges eredményeket szül, távol az emberi szenvedésektől, és nincs válasza a halálra, sőt a haladás zászlaja alatt képes pusztulásba sodorni az emberiséget.
Bár Sabato a világirodalom élvonalába emelkedett esszéivel, elbeszéléseivel és regényeivel, és kivette részét az emberi jogokért tett erőfeszítésekből is (ő vezette azt a bizottságot, amely az 1976-ban uralomra jutott katonai diktatúra bűneit vizsgálta), felfogásának keserűsége mit sem enyhült. Egy időre elvesztette látását, majd gyógyulása után az írás helyett festeni kezdett.
Az alagút főhőse, Juan Pablo Castel is festő. Megszállottan keresi az élet és a művészet értelmét, önmagát. Szerelmében, Maríában rokon lélekre vél találni, de nem ismeri fel, hogy magát látja benne is, nem azt az egyéniséget, aki a nő valójában. Nem képes igazi kapcsolatot teremteni vele, narcizmusa egyre feloldhatatlanabb magányba kergeti. Csalódása gyanakvóvá teszi, hűtlenséggel vádolja, s végül megöli szerelmét.
A hagyományos bűnügyi és szokványos szerelmi történet csak ürügy Sabatónak; őt az emberi lélek és a sors metafizikai vonatkozásai érdeklik igazán. Hasonlóan baljós hangulatúak és pesszimista szemléletűek későbbi regényei is (Hősökről, sírokról, Abaddón, az öldöklő angyal). Az utóbbiban található öninterjú, akárcsak a műnek a bevezetőben idézett másik részlete, akár az író ars poeticája is lehetne:
…mi a véleménye a latin-amerikai boomról, a sikerírókról?; gondolja, hogy szükséges az írói elkötelezettség?; milyen tanácsokat adna egy kezdő írónak?; mikor szokott írni?; a verőfényes vagy a borús napokat kedveli?; azonosul az alakjaival?; az élményeit írja meg, vagy csak kitalálja a tárgyát?; mit gondol Borgesről?; teljes szabadságra van szüksége a művésznek?; hasznosnak tartja az írókongresszusokat?; hogy határozná meg a stílusát?; mi a véleménye az avantgárdról?
– Ide figyeljen, barátom, hagyjuk ezt a sok hülyeséget, egyszer s mindenkorra mondjuk ki az igazságot. De azt aztán igen: a teljes igazságot. Akarom mondani: katedrálisokról és bordélyházakról beszéljünk, reményről és koncentrációs táborról. Legalábbis énnekem semmi kedvem a viccelődéshez, mert meghalok. Aki halhatatlan, megengedheti magának, hogy vég nélkül marhaságokat beszéljen.