Mennyire szívügye még a mai magyar kézilabda, amely az utóbbi időben mintha nem mindig szeretné önt viszont?
– Szívügyem, persze, hogy az, napi, percnyi szinten foglalkoztat.
– Inkább a múltja vagy a jelene?
– A jövő.
– A saját jövője vagy a sportágé?
– Most kamuzhatnék, hogy elsősorban az izgat, merre tart a sportág, de állás nélkül vagyok, pedig már három hónapja hazatértem Romániából, így bevallom, elsősorban a saját jövőm foglalkoztat.
– Ami a török kézilabda élén kalkulálható és rózsaszínű lehetne, ha tavaly nem fogadja el a román Oltchim Valcea hívását, ahonnan az év elején egyik napról a másikra menesztették. Komolyan gondolta, hogy ennél az átláthatatlan működésű klubnál éppen egy az edzői szuverenitását makacsul őrző magyar tréner ereszt majd gyökeret?
– Naiv vagyok. A törököknél még egy évig élt a szerződésem, erre ajánlottak további ötöt. „Örökre” ott maradhattam volna. De ha BL-döntős csapathoz hívnak, ahol minden feltétel adott, arra nem lehet nemet mondani. Csakhogy el sem tudtam képzelni, hogy a huszonegyedik században létezhetnek még olyan menedzselési, irányítási módszerek, mint az Oltchimnál. Általánosságban is igaz, hogy a játékosokkal meg kellene értetni, minden értük történik, de ezt ők a legritkább esetben fogják fel. Fáradságos munkának tekintik az edzést, amelyen nagyon szeretnek focizni, valamint védő nélkül lőni, sőt talán kapus nélkül még jobban élveznék, bár nem, mert valakinek azért mégis vissza kell dobnia a labdát. A sportoló úgy érzi, ő a rabszolga, az edző pedig a hajcsár, az Oltchimnál ráadásul hihetetlen játékosuralom volt. Miután engem kirúgtak, jött Anja Andersen, egy egész hónapra. Hiába szerették a lányok, mert csapatépítő programokat tartott, közösen főztek, szánkóztak, rajzfilmeket néztek. Edzés helyett.
– Pedig a tehetség nem minden, ezt akár saját pályafutásával is igazolhatja, hiszen ha jól tudom, nem azzal indult a karrierje, hogy azonnal felfedezték önben a zsenit.
– Valóban nem, nehéz is lett volna. Azt tanácsolták, keressek más egyesületet magamnak. De ez ma már inkább arra tanít, hogy ne ítéljek elhamarkodottan.
– Ha már a második tévedésével kezdtük a beszélgetést, folytassuk az elsővel! 1995 tavaszát írtuk, negyvenévesen épp visszavonulás előtt állt, a szövetségi kapitányi tisztet is odaígérték önnek, ám a búcsúmeccsén olyan jól védekezett, hogy az izlandi vb-re készülő válogatott mestere felvetette, tartson a csapattal, mire igent mondott. Hiba volt?
– Nem is kicsi. Pedig úgy állt a dolog, bármi történik a vb-n, utána én leszek a szövetségi kapitány. Kaló Sanyi azonban megkért, a vb-t még játékosként vállaljam, és mivel röviddel azelőtt tragikus autóbalesetben veszítette el a fiát, nem tudtam neki nemet mondani. Aztán nem jutottunk be a legjobb tizenhat közé sem, és azzal az indokkal, hogy nem lehet tekintélyem azok előtt, akikkel együtt szerepeltem le, végül nem neveztek ki.
– Ha kinevezik, az talán mind a mai napig kihatott volna a pályafutására?
– Nem talán, biztosan.
– Pedig addig olyan szépen ment minden: BEK-győzelem a Honvéddal és Kovács Lászlóval 1982-ben, vb-ezüst 1986-ban, már Mocsai Lajos irányításával, végül egy évtizednyi német légióskodás. A negyedszázaddal ezelőtti vb-döntőnél azért még álljunk meg egy-két kérdés erejéig, hiszen az 1978-as és az 1982-es tornának is legalább olyan reményteljes alakulat vágott neki, mégis mindkettőnek be kellett érnie a kilencedik hellyel. Min múlik kudarc és siker?
– Olykor a szerencsén. Gondoljunk csak vissza 1978-ra, a magyar, román, NDK, francia összetételű csoportra! Még belegondolni is borzasztó, milyen erős négyes, és mi úgy estünk ki, hogy a románoktól az utolsó utáni másodpercben kaptunk gólt. Csalás áldozatai lettünk, vagy óriási pe-
chünk volt, már mindegy. Persze ha rendszerré válik, hogy egy csapat nyeri az egygólos meccseit, akkor tud valamit; ha elbukja őket, akkor nem. Mi 1986-ban Izlandot és Svédországot egy, Romániát és Dániát két góllal vertük. Biztosan nem véletlenül. Én akkor már második éve játszottam a Bundesligában, és nagyon megtanultam becsülni egyetlen gólt és a labdát.
– Egy komoly beszélgetésbe is belefér egy félkomoly kérdés: igaz, hogy az 1986-os vb az ezüst mellett a családjának, pontosabban az édesapjának öt liter bort is hozott?
– Igaz, a Dél-Korea elleni mérkőzésen nyerte. A meccset a magyar televízió némi csúszással közvetítette, de ezt az itthoni nézőkkel nem közölték, ezért amikor hazatelefonáltam apámnak, hogy győztünk, ő meglepve kérdezett vissza: hogyhogy, még nem is vezettek? Mondtam neki, felvételt lát, erre azonnal átment a szomszédba, és lefogadta öt liter borba, hogy fordítunk.
– Az 1986-os vb-ezüst mellett még egy kerek évfordulóhoz érkezett idén: 2001-ben a női juniorok az ön irányításával lettek Győrben vb-másodikok. Fél évre rá, a felnőtt világbajnokságon pedig már Mocsai Lajos másodedzőjeként tevékenykedett, úgy tűnt, az 1995-ös törés után minden egyenesbe jön. Aztán mégsem így történt; miért nem?
– Én ajánlkoztam Lajos mellé, és ő ezt nagyon jó ötletnek tartotta. Fegyelmezetten el is végeztem a rám osztott feladatokat, de rá kellett jönnöm, nem vagyok másodedzőtípus. Más a karakterem. Emellett sikertelenül is szerepeltünk, hatodikok lettünk – más kérdés, hogy az idei vb-n, ha kijutunk rá, már a hetedik helyet is nagy sikernek tekintenénk –, én főállásban a szövetség szakmai igazgatója voltam, ahol úgy kommunikálták, hogy engem a vb végéig kértek fel a válogatott mellé.
– Pedig népszerű és elismert volt, mint szinte minden edzői állomáshelyén, kivéve a dunaferres lányokat. Ott mi volt a baj?
– Mire Dunaújvárosba értem, hirtelen távozott a csapattól évi négyszáz gól, mert elszerződött három meghatározó átlövő, Radulovics, Mehlmann és Bulath. Úgy gondoltam, őket csak úgy pótolhatjuk, ha gyorsabbak és erősebbek leszünk az ellenfeleinknél, ez pedig kizárólag edzésmunkával érhető el, varázslattal nem. Csakhogy volt ott egy nem is kemény, inkább kedvenc mag, amelynek a véleménye annyit ért, mintha kőbe vésték volna. Szerintük túl sokat dolgoztunk; ha én vagyok a tulajdonos vagy a menedzser, és ezzel a panasszal jönnek oda hozzám a játékosok, kitüntetem az edzőt. Velem nem ezt tették. Ötvenhat évesen belátom, valószínűleg már a korom miatt sem fogok edzőként nagyon nagy karriert befutni itthon. Elfogadom, nem vagyok egyszerű eset, bólogató János, de összeférhetetlennek sem tartom magam. Borzasztóan vágyom egy csapatra, illetve azon belül néhány olyan játékosra, akik hasonlóan gondolkodnak a kézilabdáról, mint én.
– Nem túl kategorikus manapság ez a gondolkodás? Beleférne például, hogy az MKB Veszprém csapatnyi játékosa a bajnoki döntő kellős közepén elutazzon az úgynevezett klubvilágbajnokságra, Katarba?
– Abszolút nem. Ennek az útnak csak anyagi okai lehetnek, szakmailag semmi sem indokolja, emellett kimondottan sérülésveszélyes.
– Nem a veszprémiek védelmében mondom, bár miért is ne, megy a Ciudad Real és a Kiel is, igaz, saját zászlók alatt.
– Komplett csapattal részt venni egy felkészülési tornán azért mégis más. Persze a Veszprém így is megnyeri a magyar bajnokságot, az biztos. És hogy három, négy vagy öt meccsen, az mellékes.
– Ez erősen valószínű, de mi lesz a Bajnokok Ligájával, amelytől idén a nyolcaddöntőben búcsúzott a gárda? Bele kell törődnünk, hogy örökre a Kovács Péter-féle Honvéd marad az egyetlen BEK-győztesünk?
– Mindent vissza kell vezetnünk a magyar bajnokság színvonalára és a pénzre, bár a kettő természetesen összefügg. Itthon a Veszprémnek idén egyetlen olyan mérkőzése volt, a szegedi, amelyen a nívó és a dinamika mindkét fél részéről a BL-t idézte. Ebben az évben a BL négyes döntőjébe már csak német és spanyol klubok tudtak odakerülni, mert ugyan máshol is vannak nagy csapatok, de mint a futballban, ők a galaktikusok. Senki sem várja el mondjuk az Orosházától, hogy akár csak egyszer is legyőzze a Veszprémet, legfeljebb annyit, hogy esetleg megcibálja az oroszlán bajszát. Mert itthon a Veszprém az oroszlán, de a nemzetközi porondon már a Barcelona az. Akkor milyen alapon reménykedjünk ellene? Én előzetesen azt mondtam, akkor lehet esély, ha tíz perccel a vége előtt 3-4 góllal vezetünk. Mert olyankor már nem mérlegel, nem gondolkodik a játékos, hanem – a saját példámból is tudom – szó szerint az jár a fejében: most már akkor is megcsinálom, ha belehalok.
– A női BL-ben azt hittük, a Győrnek bele se kell halnia a végső győzelembe, ám az elődöntőben kiverte a jóval esélytelenebbnek ítélt spanyol Itxako Navarra. Görbicz Anita és Vérten Orsolya már a 2001-es junior vb-n a játékosa volt, mindezek alapján sejti, mi hiányzott az ETO diadalához?
– Talán egy kis viasz. Odüsszeusz példáját követve be kellett volna tömni vele a lányok fülét, hogy ne hallják a szirének énekét. Mert februárban Larvikban, a középdöntőben úgy játszottak, ahogyan én még női csapatot soha életemben nem láttam. De az még nem a BL-sorozat vége volt, csak egyetlen meccs. Mégis sokan vontak le belőle elhamarkodott következtetéseket.
– A női válogatottnak két meccset kell megvívnia júniusban, a németek elleni vb-selejtezőn. Mit szólt ahhoz a hírhez, hogy a fiúk mesterét, Mocsai Lajost felkereste a női válogatott néhány játékosa, és arra kérték, vegye át a csapatot? A kísértők nevét azonban Mocsai nem adja ki, még a kerettagok nyílt levelében elhangzott kérés ellenére sem.
– Biztos vagyok benne, hogy Lajos mindenféle rossz szándék nélkül, ártatlanul nyilatkozott, de kár volt érte. Viszont ha már így alakult, meg kellene neveznie azokat, akik megkeresték, konkrét részletekkel enyhíthetné, finomíthatná a történetet. Másrészt, ha eddig nem mondott nevet, akkor már nem is mond, a vb-selejtezők előtt kizárólag a feladatra kell koncentrálni. Ilyenkor a nyugalom és az elmélyülés a legfontosabb.
– E kettőben mostanában önnek is lehet része, a Sashegy tetejéről láthat le a magyar kézilabdára. Mikor ereszkedik hozzá újra közelebb?
– Ha értelmes felkérést kapok. Ha két ajánlatom lenne, azon gondolkodhatnék, melyiket válasszam, ha egy, igen és nem között dönthetnék, de mert egy sincs, még csak nemet sem mondhatok. Ettől még biztos vagyok benne, hogy fogok edzőként dolgozni, csak a mikor és a hol kérdéses. Remélem, nem Albániában.
origo.hu
Tíz Gidrán harcjármű érkezik Tatára
