Filmes rendszerváltás húsz év késéssel

A Filmvilág című folyóirat 1991. évi VI. számában a Művelődési és Közoktatási Minisztérium Film- és Videó Főosztálya röpítette a kommunizmusból ébredező ország közvéleményének arcába, hogy „hosszabb előkészítő periódus után a mai napon bejelentjük a Magyar Mozgókép Alapítvány létrejöttét”. Az elmúlt hónap április 27-én Gál András Levente államtitkár tudatta, hogy a kormány megszünteti az immár közalapítványt. A bejelentés óta eltelt szűk egy hétben kései siratók egész sorában búcsúztak el baloldali publicisták az MMKA-tól és szapulták az újonnan bejelentett, Andrew G. Vajna nevével fémjelzett rendszert. Érdemes megvizsgálni, van-e egyáltalán bármit siratni.
Szögezzünk le már az elején: a filmes támogatásokra a közelmúltban létrejött Magyar Nemzeti Filmalap szakmai zsűri bevonásával, pályázatok útján, az átláthatóságot a zászlajára tűzve kíván a filmes pénzek odaítéléséről döntéseket hozni, egy nagy különbség azonban biztosan lesz: a szociálliberális oldal által önkormányzatiságnak nevezett nagy humbugnak egészen biztosan vége. Azt a szakma baloldalinak tudott megmondóemberei is elismerték (ha máshol és máskor nem, hát magánbeszélgetéseken, össze-összekacsintva, vagy otthon az asszonynak a hitvesi ágyban), hogy a most szakmai önkormányzatiságnak nevezett rendszert néhány „öreg róka” irányította a háttérből az elmúlt két évtizedben, ebben az időszakban ők voltak a király- és kurátorcsinálók. Lehetett tudni, hogy melyik alapító atyával/anyával kellett jóban lenni ahhoz, hogy valaki egyáltalán sorba állhasson az MMKA kasszájánál. A király tetőtől talpig csupasz volt: a körön kívüli művész, bármekkora tehetség volt is, nem kapott pénzt, a lesajnáltan „kisműfajnak” hívott művészeti ágak (animációs, tudományos, ismeretterjesztő és dokumentumfilmek) pedig nevetséges eszközökből vegetáltak.
Mivel igazán nagy pénzekhez csak a nagyjátékfilmek gyártásából lehetett jutni, a minél előbbi gyártás volt a fontos, a filmek terjesztésének támogatása folyamatosan csökkent. Az volt a lényeges, hogy elkészüljenek a filmek, lehetőleg minél nagyobb költségvetésből, de hogy azok kikhez szólnak, és hogyan találják meg a közönségüket, már egyáltalán nem számított. A forgatókönyvet mint a film alapját elfeledtük. Sok fiatal tehetség nem jutott szóhoz és filmhez: vagy jóban kellett lenni valakivel az alapító atyák közül, vagy fel is út, le is út, elhagyhatták a pályát. Közben a fent említett strukturális okok miatt elhúzott mellettünk a régió filmipara: a csehek és a lengyelek nézhető közönségfilmeket produkáltak, a román szerzői film elmúlt tízéves diadalmenetéről a laikusok is hallottak. A magyar filmeknek nemcsak a nézőszáma volt elképesztően alacsony, hanem az elmúlt húsz évben elköltött pénz nagyságához képest a fesztiváldíjak száma is. Nyilván tisztelet a kivételnek és annak a néhány úttörő szakmabelinek, aki ilyen körülmények között is maradandót alkotott akár a fesztiválsikerek, akár a közönségsikerek terén. Csak hab a tortán a közelmúltban kiderült ügyek sora, a 10,6 milliárdos, hanyagul felhalmozott adósság, az emiatt ellehetetlenült producerek, a Közbeszerzési Döntőbizottság bírsága, a jogszabályellenes működési körülmények, az MMKA-s ingatlanok jelzáloggal terhelése, a feladatok kiszervezése a munkavállalókhoz köthető külsős cégeknek, a szakkollégiumi rendszer szabálytalanságai, amelyek nyilván csak a jéghegy csúcsát jelentik.
A vita egyébként nem a jobboldal és a baloldal hívei között folyik MMKA-ügyben, hanem a rend és rendetlenség, az átláthatóság és a káosz, a fegyelem és a szeleburdiság hívei között: ajánlom a baloldal tárcaíróinak elolvasásra a saját cikkeik online változataihoz fűzött olvasói kommentárokat.
A szakmámbelieknek javaslom, mindenki őrizze meg jó emlékezetében úgy az MMKA-t, ahogy szeretné, de a szakma erkölcse érdekében ne mondjuk, hogy ez a rendszer jó volt.
Legalább magunknak ne hazudjunk.

A szerző filmes szakember, kulturális menedzser