Höriszitter

Többek között azért létezik érzelmi viszonyulás az anyanyelvünkhöz, mert az nem csupán kommunikációs eszköz számunkra, hanem identitásunk, magyarságunk alapvető eleme. Ugyanakkor az új és szokatlan iránt érzett ellenszenvünk abból a tényből is fakad, hogy az általunk használt változat, vagyis a tapasztalataink alapján ismerős jobb, helyesebb, mint a számunkra ismeretlen, mások által használt.
Nézzünk meg egy konkrét példát! A bébiszitter angol szó már bő évtizede meghonosodott nyelvünkben, ezt igazolja a fonetikus átírás. Ez a szó az utótagjával szócsaládot is alkotott a magyar nyelvben, összetett szavak formájában: dédiszitter (idősek ápolását, gondozását anyagi ellenszolgáltatás fejében vállaló személy), höriszitter (hörcsögre vigyázó személy). Mint látható, a szavak előtagja rövidüléssel és -i kicsinyítő-becéző képzővel keletkezett (a déd és a hörcsög szavakból), s egyébként ezt a szóalkotási módot a legnagyobb elutasítás és érzelmi megnyilvánulás szokta kísérni. Tulajdonképpen a szórövidülés és a képzés mint szóalkotási mód összekapcsolódása. E nyelvi jelenség elnevezése is bizonyítja ezt: édi nyelv, gügyögő nyelv, csipogás, turbónyelv. Azonban ez nem jelenti azt, hogy ne keletkezhetne újabb és újabb ilyen kifejezés, s ne alakulna vele ki szóösszetétel. (Garaczi László legújabb drámájának a címe Ovibrader.) Elsősorban a bizalmas nyelvhasználatban, a diáknyelvben, a szlengben, az internetes és mobilkommunikációban, valamint a bulvársajtóban találkozunk velük. Azonban napjainkra túllépte ezt a keretet, és a mindennapi kommunikáció részévé vált.
Egyébként korábban is keletkeztek ily módon szavak: mozgófilmszínház – mozi; csokoládé – csoki. Akkor mi a gond? Nos, szerintem az, hogy sokan sokszor nem a megfelelő helyen, időben, kommunikációs közegben használják a következő, viszonylag újabb keletű kifejezéseket: üzirözi – üzenetrögzítő; kazi – kazetta; gari – garancia; csiripöri – csirkepörkölt; piri buri – pirított burgonya; tepi pogi – tepertős pogácsa; vegyi gyümi – vegyes gyümölcspálinka; hevi savi – hevesi savanyúság; saliubi – salátának való uborka. Mint látható, egyszerű szavak, szóösszetételek és szószerkezetek is „átalakulhatnak” ily módon. Sőt egyes rövidült és -i képzős szavaknak egész szócsaládjuk alakulhat ki tovább képzéssel: tali, talizni, talizás; szoli, szolizni, szolizseton, szolikrém, szolibarna, szolicica.
Tovább gondolkodva: miért bélyegzi meg ezt a közvélemény? Valószínűleg azért is, mert nem a szavakkal van problémája, hanem magával a stílussal. A „plázás” ifjúsági nyelvre ugyanis nem csupán az -i képző kiemelt szeretete, hanem a sajátos hanghordozás, beszédstílus (affektálás, hadarás), öltözködés, zenei ízlés, sőt életforma jellemző. A rosszallás ennek a stílusnak, illetve a stílus teremtőinek és követőinek szól. Jól példázza ezt Lackfi János hét jelenetből álló színműve, a Hambi-pipőke. A hambi szó természetesen a hamburger kicsinyítő-becéző képzős változata, tehát egy gyorsétterembe csöppenünk. Ebben a szereplők ekképp beszélgetnek: „Kártyád van-e, kérsz-e üccsit? Köszike. / Láttad az akciót? Olcsóbb lett a menü, / Ingyen a hambi, ha valaki menüt rendel. / Kapsz még egy üccsit is, s egy kisburit öntettel. / Nyerhetsz egy csomó ajándék meglepit. / Ész nélkül süvít a csili-vili Mazda. / Uncsi vagy.”
S végül őszinte leszek. A fent leírtak ellenére engem is zavart, amikor az egyik ismerősöm megkérdezte: „Na, mi volt a karcsi ajcsi?” Azaz karácsonyi ajándék.