Isten ingyen

Kifogyhatatlan a tárháza a buta tévéreklámoknak. Másutt sem különb a helyzet, de az ilyen szánalmas együgyűségek, hogy a galambok potencianövelőt kapdosnak, vagy Szabó Lőrinc oda nem illő versét dramatizálják egy debil kávéreklámhoz, kételyekkel töltik el a nézőt. Biztos, hogy tele vagyunk kreatív reklámszakemberekkel, vagy ezt is az dönti el, kinek az unokaöccsét, nagybátyját, nőjét, férjét protezsálják be az ilyen pénzes helyekre? Ami a tévénézőket nagyon nem izgatja, hiszen a médiatörvény megtiltotta ugyan, hogy két műsor között a reklámoknál felbőgjön a tévé, de felbőg, kit érdekel a médiatörvény, így a hangerő-szabályozóhoz kapnak a nézők.
A reklámok felénél némán tátog a doboz. A koszbrigád mosóporától a német alapanyagból készült ajtó-ablakig meg a legújabb pihekönnyű szárnyas betétig széles a választék, csak lapos és unalmas. Ami mégis meglódította a fantáziát, az egy vadonatúj tévéreklám, amelyben Géza, a tévészerelő csatornákat állít be egy házaspárnak. A csatornák megvannak, de a magyar ember telhetetlen, kellene még néhány csatorna, természetesen ingyen. Erre szólal meg az asszony évődve: „Géza egy Isten, de ingyen csatornát ő sem tud varázsolni.” Persze dehogynem, de ez minket már nem érdekel.
A tárgyunkhoz szorosabban az tartozik, hogy tévészerelő Géza mitől Isten. Nemcsak a reklám készítője ízléstelen, hanem az elfogadó és a forgalmazó is. Ha pedig a reklám készítőjének eszébe sem jutott, mekkorát fogott mellé számos hívő ember lelkivilágát megsértve, akkor nehéz ezt magyarázni. Mitől hasonlít Géza az Istenre? Mondhatni, semmiben, ha Isten van, akkor nem tévészereléssel és potya csatornabiznisszel foglalkozik.
Mióta az új alkotmány a Himnusszal kezdődik: Isten, áldd meg a magyart!, azóta felhangosodott a kissé retardált dialektikus materializmuson nevelkedett tömeg hangja, hivatkozva Cohn-Benditre: én nem hiszek Istenben, milyen alapon kerül be az alkotmányba? Nem is kell, hogy Cohn-Benditnek tessék, akinek meg nem tetszik a Himnusz, válasszon másik országot másik himnusszal. Különben nagyon könnyedén bánunk mi Istennel, valahogy köznapi szófordulattá igyekszünk alacsonyítani. Minden isteni: az epertorta, a Big Mac, a nyaralás, az új cipő. Az egyik kereskedelmi csatornán megjegyezte a riporter, hogy VV Alekosz, „ez a görög félisten”. Ha a riporter ezt nem valamelyik héroszra vonatkoztatta, hanem arra a rossz tartású, pókhasú, szexuálisan látványosan túlvezérelt ifjúra, aki szereti az olyan idegen szavakat, amelyeknek jelentéséről fogalma sincs, akkor a riporter csak jelzett egyfajta közvélekedést. Géza Isten, Alekosz félisten, mi ez? Mindenekelőtt aránytévesztés. Persze a hívőkre nézve minden gúny megengedhető, Isten is látszólag sokat kibír. A magyaroknak mintha VIP-páholyuk lenne Istennél, köztudomású, hogy eleink ütközetkor megcsókolták a lovuk nyakát, és Isten, segíts! kiáltással indultak a csatába, de közbeszédben több mint gyakran emlegetjük Istent: Isten vele, Isten látja lelkemet, Isten engem úgy segéljen, ahol Isten, ott szükség nincsen, bizonyisten, az Isten szerelmére, van Isten, Isten szeme mindent lát, segíts magadon, az Isten is megsegít, Isten áldása, Isten hozott, a magyarok Istene, Isten az atyám, ha Isten velünk, ki ellenünk? Erős várunk az Isten. Ahhoz képest, hogy hatvan év marxista dialektikája a vallást a népek ópiumának nevezte, amikor nagy próbatétel közelít, bizony, önkéntelenül is Istenhez fohászkodunk, még akkor is, ha nem vagyunk templomjárók vagy hívők. Ebben a reklámban viszont Gézától potyát remélnek. Ilyen lenne egy isten? A reklám potyaistene?