(ki volt Keserű Ernő )

Én nem tudom, hogy egykori kollégáimra emlékezve menynyire befolyásolnak a későbbi történések – például – a rendszerváltozás személyes karriereket is mélyen érintő, feszültségtől terhes napjai.
Keserű Ernő újságírói pályafutásának csúcspontján a Magyar Nemzet főszerkesztő-helyettese volt, 1957-ben, egészen fiatalon került a szerkesztőségbe, és különböző pozíciókban közel negyven esztendőt töltött el ott. Ha valaki fellapozza a 60–80-as évek lapszámait, gyakran találkozhat a nevével, ám így távolról visszatekintve – legalábbis én úgy érzem – minden időszakban némileg háttérbe húzódva tette a dolgát, mondhatni, kerülte a feltűnést. Párttag volt ugyan, de csak fél lábbal és tizedszívvel, írásaiban nyoma sem található lelkesedésnek, konformizmusa inkább rezignációnak tűnik. Belül lévő kívülállásának bizonyára megvolt az oka. Ha jól tudom, „kulákivadék” volt, legalábbis jómódú, Somogy megyei középparaszti családból származott, és felsőfokú tanulmányait furcsa mód a Lenin Intézetben végezte. Ez skizofréniának tűnik talán, de a Kádár-korszaknak volt egy ilyen kettős bugyra is, az „osztályidegenek” közül sokan kijárták az élni akarás iskoláját. Ezzel együtt minden nagyravágyás hiányzott belőle, lényét inkább a szerénység és óvatosság uralta. Kevesen tudnak egyházi esküvőjéről és gyermekei keresztelőjéről, amit bújócskának is tekinthetünk, és ami aligha fért össze a lelkes pártszerűséggel.
Ki is volt valójában? Talán most a halála óta (március 31.) eltelt időben gondolkoztam el rajta igazán és egyáltalán. Mit mondok azzal, ha jó embernek nevezem, aki sohasem akart senkinek sem ártani? Mondjam azt, hogy személyében mintegy életvitelként és életérzésként volt jelen az a furcsa kettősség, amit a Kádár-kori politikában a Hazafias Népfront képviselt? Ezzel sem mondok sokat, mivel a Magyar Nemzet akkori fejlécén az állt, hogy a „Hazafias Népfront lapja”. Egy alkalommal a Szabad Európa is megemlítette Keserű Ernő nevét. Emígy: a parlamentből a MN-et tudósította: Komor, Fekete és Keserű. Valódi lénye a rendszerváltozás kezdeti pillanataiban mutatkozott meg, amikor azok oldalára állt, mintegy az alapító fiát, Pethő Tibort követve, akik azt akarták, hogy a Magyar Nemzet polgári, konzervatív, a nemzet érdekeit szem előtt tartó újság legyen. 1990-ben olyan pozícióban volt, amikor a lap privatizációjával kapcsolatos döntést személyesen is befolyásolhatta. Ezzel tulajdonképpen a lap jelenének is részese lett.
A fentebb említett negyven év során rengeteget dolgozott a szerkesztőségben, és eközben szinte egymaga, saját tervezésben és saját kivitelezésben felépített egy szép nagy házat Balatonszéplakon. Az a gyanúm, ez a tevékenység érdekelte igazán, az építés, nem a politika. Neki (is) köszönhetem, hogy Csopakon 1980-ban felépült az a nyaraló, amely azóta is családunk második otthona. Az alapozáskor ő volt a „pallér”, a szakértő, tisztában lévén egy ilyen vállalkozás minden csínjával-bínjával, miközben én azt sem tudtam, hogy a betonozáshoz zsaluzat kell. A Magyar Nemzet akkori fiataljai: Fehér Béla, Boros István, Vértessy Péter és mások – többek között Németh Péter, a Népszava jelenlegi főszerkesztője – az ő irányításával ásták ki az alapokat, majd később ő egymaga csinálta meg a ház teljes padlózatát abból a betonból, amit egy barátommal lapáttal kikevertünk. Ernő pedig látástól vakulásig egyengette a simítóléccel a padlatot, amely simán átvészelte a berhidai földrengés Csopakig érő lökéseit is. Sohasem kértem őt, hogy segítsen. Nem is voltunk igazán közeli barátok, mégis jött magától, kérés nélkül.
Hogy a Magyar Nemzethez való közös ragaszkodásunknak miatt tette-e ezt, én nem tudom…