Bouvard és Pécuchet, a két Párizsból vidékre települő nyugdíjas írnok ostobasággal elegy őrültséggel folyamatosan a tudományból adódó fel nem tárt összefüggések megfejtésén, új titkok feltárásán dolgozik. Ehhez képest kis túlzással ötpercenként feltalálják a meleg vizet, annak is valamiféle minőségileg rossz változatát, amivel aztán utálkozó meghívott vendégeiket traktálják. Meg akarják írni a francia forradalom nagy Enciklopédiája nyomán az új enciklopédiát, ám sem a kor – a Lajos Fülöp-féle francia „polgárkirályság” hanyatlása –, sem képességeik nem predesztinálják őket a feladatra. Szó se róla, intelligens férfiak, több-kevesebb műveltséggel megáldva, ám épp a tehetséghez kellő szikrából a kellőnél kevesebb szorult beléjük.
Flaubert több évtizeden át tervezte a bemutató alapjául szolgáló könyvet, hozzá is fogott – ismert alapos, katalogizáló módszerével – az írásához, azonban soha nem fejezte be. Az, hogy a mű miért is kiáltana színpad után, nem derül ki világosan a Katona József Színházban látható előadásból. A második felvonás végére minimum túlírtnak, ebből adódóan érdektelennek hat a Forgách András által átdolgozott fragmentum.
Úgy tűnik, sem Forgách, sem a rendező, Ascher Tamás nem tudta eldönteni, mit is kezdjen az eredeti szöveggel. Lehet persze, hogy eldöntötték, de ezt következetesen nem vitték végig. Így az előadás, nagyjából színtelenül-szagtalanul a komédia és a tragédia lehetősége között téblábol egyszer ide, mászszor oda tántorogva, esetlegesen, mintha valami láthatatlan vihar dobálná. Pedig Ascher nyugodtan elvihette volna rendezését például abba az erősen karikírozott figurákkal operáló abszurd-morbid irányba vagy legalábbis hasonlóba, amelyet a Jógyerekek képeskönyvében sikerrel megvalósított már. Vannak is erre jelek az előadásban, elég a székestül felakasztott, agyhártyagyulladással kezelt merev részeg parasztasszonyra gondolni, akit sokkterápiájukkal „meggyógyítanak” a tudósok, de talán jobb példa özvegy Bordinné szépségfoltjának eltüntetését felidézni, amely mintha a rokokóból a romantikába való áttáncolás ironikus metaforája is lenne egyúttal.
Khell Zsolt díszlete a tudományost a sarlatánsággal keveri krétával teleírt nagyméretű háttér tábláin, majd több változatban is feltűnik a kor, s talán a történelem egyik legnagyobb zsarnok-balfékének, III. Napóleonnak arcmása. A groteszk színpadképbe simul a szerencsétlen, tisztességes két antihős (Máté Gábor és Elek Ferenc), Ónodi Eszter ridegen haszonleső, felületes vidéki özvegye, a Weöres Vitéz Lászlójával némileg hasonlatos Kapitány (Kocsis Gergely), a mindenkori konjunktúrához zökkenők nélkül alkalmazkodó túlfinomult Gróf (Fekete Ernő), Szirtes Ági morcos házvezetőnő Germaine-je, Nagy Ervin helyezkedő, hivatalnok agyú polgármestere, s kivétel nélkül a többi színészi alakítás is.
Sajnálatos, hogy ettől függetlenül szinte végig az az érzése az embernek, hogy nemcsak a két főhős, de maga a rendezés sem csinál mást, mint akaratlanul ötpercenként feltalálja a meleg vizet: a tömeglélektannal, a köpönyegforgatással, a tudomány határaival kapcsolatos felvetések, kérdésekkel traktálja a nézőt elcsépelten, sematikusan.
(Gustave Flaubert–Forgách András: Dilettánsok. Katona József Színház. Rendező: Ascher Tamás. Május 14.)
origo.hu
Így fogadta Emmanuel Macront Orbán Viktor - videó
