A Trafalgar téren, London egyik szívében (mert több is van neki, dukál ez a fél világ fővárosának) ottjártunkkor hemzsegett a szájtáti és száját jártató tömeg. Mintha Madách klasszikus Tragédiájának londoni színe elevenedett volna meg a szemünk előtt. Mozgóárusok, mutatványosok, zenészek, breaktáncosok, anarchista tüntetők, öltönyös gentlemanek és a világ minden részéről összesereglett, mobilfotók százait ellövő turisták kavalkádjában néztünk szét a téren. A Trafalgar hatalmas, a birodalmi múlt emlékeit felidéző épületei előtt az évtizedek alatt alig változó vörös, emeletes buszok és fekete taxik alkottak egy újabb gyűrűt az örvénylő téren.
London éli a saját jelenét, amely mélyen a múltba gyökerezik, és messze előretekint a jövőbe. Nincs még egy másik sokmilliós város, ahol ilyen csekély módon avatkoztak volna be városfejlesztők és társadalommérnökök a fejlődésbe – London mégis él és működik a XXI. században is. A metropolisnak nincsenek igazi sugárútjai vagy körútjai. A keleti City és a nyugati Westminster alkotják a kettős városmagot. Közöttük és körülöttük a kora középkor óta tartják nyomvonalukat az utcák. Az 1666-os nagy tűzvészt túlélő néhány favázas ház mellett századelős bérpalota és modern toronyház áll – az eklektika itt mégsem zavaró tényező, hanem London eszménye maga.
Ez a város ugyanis önazonos: rómaiak, britek, angolszászok, normannok és a belőlük összegyúrt angolok, majd a hozzájuk csapódó bevándorlótömegek formálták nemzedékről nemzedékre a maguk képére. Angliát az előző ezer évben senki, Napóleon és Hitler sem tudta elfoglalni. London fölött sem diszponált idegen hatalom, sőt a dölyfös Brit Birodalom fővárosaként maga lett a fél világ ura.
London ma a letűnt birodalom örökségének és a megtalált multikulturális világhatalom jelenségeinek lenyomata. Az ötvenes-hatvanas évektől kezdve, a felbomló gyarmati rendszerrel párhuzamosan felívelt az ellenkultúra. Ma már három nemzedék fiataljai nőttek bele a hatvanas évek óta jórészt Londonban megszülető popkultúrába. A metropolis különböző negyedeiben évtizedek óta havonta születik egy új stílus, egy új trend, ami aztán a tömegkultúra csatornái révén elterjed az egész világon. A Trafalgartól északra, a Sohóban a Beatles és a Rolling Stones diktálták a zenei és az öltözködési divatot; a hetvenes években a punkban találtak magukra a munkanélküli londoni kölykök; a kilencvenes években a britpop lett az unalmas kertvárosi életet élő fehér fiatalok zenéje; ma pedig a dubstep elektronikus ütemei visszhangzanak a kelet-londoni bevándorlógettókban.
A popkultúra szereplőitől és a turisták hadától nyüzsgő, világvárosi Londonon túl azonban szinte egyik utcáról a másikra jutunk el csendes, decens jólétben szunnyadó, kisvárosias negyedekbe. Gyönyörű parkoknak és palotáknak ad helyet például az időszámítás központjának számító Greenwich, de elsősorban Nyugat-London a gazdag középosztály lakhelye, amelynek jellemzően a Chelsea a kedvenc focicsapata (mert kedvenc csapata mindenkinek van Britanniában). Chelsea maga London egyik legszebb környéke, ahol kétszáz éves, mértékletes eleganciával épült, kifinomult ízlésre valló házsorok és villák sorakoznak. A házakhoz minimum BMW vagy Jaguar, esetleg Porsche vagy Lotus dukál.
Magában a belvárosban azonban senkinek nincs szüksége autóra: egymást érik a metróvonalak és az emeletes buszjáratok, de a tömegközlekedésre se kell felszállni, ha ott a városi bringa. Még David Cameron miniszterelnökről is kering egy videó a neten, amelyen a közlekedési szabályokat nemegyszer áthágva vadul biciklizik a Westminster parlamentje felé. Párttársa, a konzervatív, de annál bohókásabb Boris Johnson londoni főpolgármester is minden alkalmat megragad, hogy Londont még élhetőbbé tegye, és népszerűsítse városát a brit nemzet és a nagyvilág előtt.
Jobb alkalom nem is lesz erre, mint a jövő évi nyári olimpia, amelynek London lesz a házigazdája. Nem kell félteni a brit fővárost: már most készen áll a legnagyobb kihívásra, infrastrukturálisan, pénzügyileg, s ami a legfontosabb: lélekben is.
origo.hu
Diplomáciai nagyüzem Budapesten: mindenki ránk figyel
