Megtört brit koalíció

A napokban ünnepelte első „házassági évfordulóját” a brit koalíciós kormány. Az évforduló előtt hat nappal tartott önkormányzati választások és a velük egy időben történt népszavazás eredménye nem sok örömet okozott a koalíció gyengébb partnerének.

Míg a konzervatívok még saját meglepetésükre is elsöprő győzelmet arattak Anglia és Wales vidéki önkormányzataiban, addig a liberális demokraták csúfos vereséget szenvedtek. Ez önmagában is megalázó volt számukra, mert önkormányzati választásokon rendszerint jó eredményeket érnek el, de ezúttal a vereséget az is súlyosbította, hogy az egész országban megrendezett népszavazás is katasztrofálisnak bizonyult számukra. A liberális demokraták állandóan azt hangoztatták, hogy a „minden a győztesé” választási rendszer igazságtalan, és arányos népképviseleti rendszert követeltek. Ezért kötötték a koalícióban való részvételüket ahhoz a feltételhez, hogy népszavazás döntse el, marad-e minden a régiben, vagy bevezetik az arányos népképviseletet jobban megközelítő „alternatív szavazati” rendszert. Ebben a szavazók rangsorolhatják a jelölteket, és a legyőzöttekre adott szavazatok megoszlanak a vezető jelöltek között, amíg az első meg nem haladja az ötven százalékot. A szavazók csaknem hetven százaléka a régi rendszer mellett döntött.
A szavazást heves kampányhadjárat előzte meg, amelynek során a két koalíciós partner könyörtelenül belegázolt egymásba, míg a Munkáspárt teljesen megoszlott az alternatív szavazás kérdésében. Konzervatívok és liberálisok lefasisztázták egymást, ami nem sokat használt a kormánykoalíció egységének. Nick Clegg miniszterelnök-helyettes, a Liberális Demokrata Párt vezetője a szavazás előtti hetekben „első számú közellenség” lett a konzervatívok számára, az elvesztett szavazás után pedig mindenért őt okolták csalódott párthívei.
A nagy kérdés most az, hogy mennyit ártott a koalíciónak a dühös hangvételű kampány, és mennyit ártott Cleggnek az, hogy – sokak szerint – lemondott pártja elveiről a kormányban való részvételért anélkül, hogy az áhított jutalmat, az arányos népképviseletet megkapta volna. Egyes munkáspárti és liberális politikusok szerint Nick Clegg csak azt érte el, hogy a kormány minden sikerét a konzervatívoknak, minden fájdalmas intézkedését a gyengébb társnak tulajdonítják. Clegg és minisztereinek válasza az, hogy bár pártpolitikai szempontból előnyösebb lett volna számukra, ha a konzervatívok gyenge kormányt alakítanak, amelyet egy-két év után meg lehet buktatni, de a kétségbeesett pénzügyi helyzetbe jutott ország érdekei erős, cselekvőképes kormányt kívántak. Ezt nem érhették volna el a népszerűtlen, legyőzött Munkáspárttal szövetségben. Kérdés, hogy a koalíciós kormány könyörtelenül szigorú gazdaságpolitikájától szenvedő szavazók elfogadják-e ezt a magyarázatot. A jelek eddig arra mutatnak, hogy bár csaknem mindenki indokoltnak látja a megszorításokat, mindenki azt szeretné, ha valaki másnak a bőrére takarékoskodna a kormány.