Vannak, akik kizárólag egyházi ereklyét látnak a Szent Koronában, s megengedhetetlennek tartják nemzeti szimbólumként való szerepeltetését egy köztársaság alkotmányában. Pedig a Magyarországot irányító főpapok és főurak I. Ulászló király megkoronázásáról szóló 1440. július 17-i okleveléből kitűnik, hogy a kortársak a királykoronázásban és a koronában az ország lakosainak (nemeseinek) az akaratmegnyilvánulását látták. („A királyok koronázása mindig az országlakók akaratától függ, és a korona hatékonysága, valamint ereje az ő jóváhagyásukon alapul.”)
Válságos esztendő volt hazánk történetében 1440. Miután 1427-ben török kézre került Galambóc, 1439-ben II. Murád szultán az Al-Duna kulcspontjának tekintett Szendrőt vette ostrom alá. A Titelnél gyülekező magyar seregben vérhasjárvány tört ki, s addig halogatták az ütközetet, amíg Szendrő szinte a szemük láttára esett el. A török most már felzárkózott a Duna déli vonalszakaszára, s ha Nándorfehérvárt 1440-ben eredménytelenül ostromolta is, a hosszú közös határvonalon állandósultak betörései a dél-magyarországi területekre.
Első Habsburg uralkodónk, Albert (1437–1439) maga is megkapta a táborában pusztító járványt, s betegen hazatérve Neszmélyen meghalt. Fiúgyermeke nem volt, de feleségét, Erzsébetet áldott állapotban hagyta hátra. A magyar előkelők két pártra oszlottak. Egyik részük meg akarta várni az özvegy királyné szülését, és ha – amint megjósolták neki – fiúgyermeket hoz a világra, az örökölje a trónt. Az urak számra sokkal népesebb tábora – köztük a törökellenes harcok későbbi hőse, Hunyadi János – abból indult ki, hogy ha fiút szülne is a királyné, egy csecsemőre nem lehet bízni a délről fenyegető támadások kivédését. Ők a fiatal (akkor 15 éves) lengyel király, (Jagelló) Ulászló megválasztását szorgalmazták, aki meg is ígérte a Krakkóban járt magyar követeknek, hogy a külső ellenséggel szemben megvédelmezi az országot. A Habsburg-pártiak egy ideig olyan kompromisszumban reménykedtek, hogy Ulászló feleségül veszi Erzsébetet. Az özvegy királyné azonban csak színlelte férjhez menési szándékát, és hű udvarhölgyével, Kottaner Helénnel titokban ellopatta a Visegrádon őrzött Szent Koronát.
A királyné 1440. február 22-én valóban fiút szült. Hívei az ellopott Szent Koronával május 15-én királlyá avatták Székesfehérváron a 12 hetes csecsemőt. Közben Ulászló csapatai élén bevonult az országba. Erzsébet és hívei a kis királlyal, valamint a Szent Koronával Bécsbe menekültek. Amikor Ulászló támogatói Visegrádra érkeztek, a koronát nem találták ott, csak a vele együtt őrzött többi koronázási jelvényt. Június végén Ulászló hívei érvénytelenítették Utószülött (V.) László (1440–1457) királlyá avatását, és Ulászló megkoronázására készülődtek. Ehhez azonban hiányzott a legfontosabb kellék, a Szent Korona…
Magyarországon a XIII. század végére már közismert volt Hartvik püspök legendája s benne az a történet, hogy II. Szilveszter pápa (999–1003) koronát küldött Szent István királyunknak (1000–1038) „Isten hírnökének” (angyalának) a biztatására. III. Ince pápa 1215-ben „hivatalos” jelleget adott e legendának, amikor olvasmánynak engedélyezte a kalocsai érsekség templomaiban. Így rövid idő alatt országosan elterjedt az „angyali sugallatra” a pápa által első királyunknak küldött korona legendába foglalt története.
Az, hogy a Szent Istvánhoz kötődő koronajelvény nélkülözhetetlen kellékévé vált az érvényes királyavatásnak, már III. András (1290–1301) esetében bizonyítható. Ellenfelei úgy kívánták zátonyra futtatni a Velencébe szakadt Árpád-házi herceg trónra lépését, hogy meg akarták akadályozni az akkor már gyakran szentnek mondott koronához jutását. A korona őrzője, Tódor székesfehérvári prépost azonban keresztülhúzta számításukat, és „Szent István koronáját” a koronázás napján a megszabott időben átadta Andrásnak. A „Szent István-i” korona fontossága abból is kiviláglik, hogy néhány évvel később a hálás uralkodó ezért (és más szolgálataiért) a Csepel-szigeten fekvő Halásztelek birtokot adományozta a prépostnak.
Így tehát 1290-ben nem kellett a Szent Koronát helyettesíteni, de e kis történetből kitűnik, hogy ekkor már nélkülözhetetlen kelléke volt a királyavatásnak. 1309-ben Károly Róbert megkoronázása azonban már sokkal nagyobb problémát okozott a pápa követének, Gentilis bíborosnak, aki a hosszú küzdelmek után a magyar főurak által ekkorra már uralkodónak elfogadott Károly Róbert (1308–1342) ügyén munkálkodott. A Szent Koronát ugyanis az egyik leghatalmasabb tartományúr, Kán László erdélyi vajda tartotta birtokában, s a pápai legátus semmiféle kérlelésére, fenyegetésére sem volt hajlandó kiadni. Végül Gentilis készíttetett egy új díszes koronát, s elfogadása érdekében 1308 novemberében a budai királyválasztó országgyűlésen a Hartvik-legendával példálózva próbálta meggyőzni a magyar urakat: miként hajdan Szent István az ország koronáját a pápától megáldva nyerte, most az új koronát is a pápa áldotta meg, ami egyben az apostoli szék Magyarország feletti közvetlen hatalmát is kifejezi. Ez az okfejtés azonban az országgyűlésen részt vevő bárók és nemesek rosszallását („mormogását”) váltotta ki. Gentilis belátta, hogy álláspontja már-már veszélyezteti Károly Róbert királlyá választását, ezért olyan kompromisszumot dolgozott ki, amely szerint a magyar előkelők megválasztották királyukká az Árpád-házból leányágon származó trónjelöltet, a legátus pedig mindössze megerősítette döntésüket a pápa nevében.
Ezek után 1309. június 11-én (miután a főpapok megkenték szent krizmával) az új koronát helyezték Károly Róbert fejére, „a fogságban lévő” koronára pedig a pápai követ átkot mondott mindaddig, amíg az vissza nem kerül Károly Róberthez vagy „törvényes” őrzési helyére, a székesfehérvári káptalanhoz. Az erdélyi vajda végül mégiscsak kiadta a Szent Koronát, s hívei szükségesnek tartották Károly Róbertnek az „igazi” koronával történő királlyá avatását is, amire 1310 augusztusában került sor. 1309-ben és 1310-ben tehát bebizonyosodott, hogy a pápa által megáldott új koronával sem lehet pótolni a hiányzó Szent Koronát.
Amikor 1403-ban Nápolyi László trónkövetelőként partra szállt Zárában, és az esztergomi érsek magyar királlyá koronázta ugyanott a pápai legátus által megszentelt koronával, az akkor uralkodó Zsigmond király (1387–1437) hívei rögtön érvénytelennek nyilvánították az egész szertartást, hiszen az „hamis és alkalmatlan koronával” történt. Zsigmond, hogy hangsúlyozza riválisa uralmának törvénytelen voltát, Visegrádon nagyszámú néző jelenlétében fejére tette az „igazi” koronát, s így ország-világ tudomására hozta, hogy az az ő birtokában van. Nápolyi László ügye ezután rövid időn belül meg is bukott.
Kérdés, mennyit tudhattak Ulászló hívei 1440-ben a megelőző másfél évszázad itt röviden bemutatott eseményeiről. Nem tudjuk. Az azonban bizonyos, hogy teljesen új, ugyanakkor a hagyományokhoz is illeszkedő megoldást választottak a hiányzó Szent Korona pótlására. Álláspontjukat részletesen kifejtik abban az Ulászló koronázásának a napján, 1440. június 17-én kiállított oklevélben, amelynek fényképe Dl. 98 438 szám alatt ma is megtalálható a Magyar Országos Levéltár Mohács előtti gyűjteményében.
Az oklevél „Magyarország főpapjai, bárói, lovagjai, előkelői és nemesei” nevében kelt, akik „az egész ország közösségét” képviselték. Az oklevél kiadói előadják, hogy az Albert király halálát követő budai országgyűlésen megállapították, az ország a sok acsarkodó ellenség és főkét a pogányok támadásai miatt nem nélkülözheti az alkalmas és tettre kész vezetőt. Albert király özvegye, Erzsébet királyné is egyetértett velük, s ezt írásba is adta. Ezért követeket küldtek Ulászlóhoz, Lengyelország királyához, s meghívták, fogadja el Magyarország koronáját. Időközben azonban Erzsébet „gonosz és főként külföldi tanácsadókra hallgatva” a háborút választotta, s azt akarta, hogy az országot a néhai Albert király utószülött gyermeke örökölje. Titokban tehát elvitte Visegrád várából azt a koronát, amellyel Magyarország királyait meg szokták koronázni, és mellőzve az ország előkelőinek akaratát, a szokás ellenére egy alig három hónapos kisgyermeket illetett vele. Ráadásul mellőzte a koronázásnál szintén alkalmazott „szent tárgyakat, a kardot, a jogart, az országalmát és a legszentebb első király, István legátusi keresztjét”. Ennek az inkább veszélyes, mint hasznos tettnek a véghezvitele után a koronát az oklevelet kiállítók számára ismeretlen helyre vitte. Az ország nemesei ezután – olyan nagy számban összegyűlve, amilyen tömeg a korábbi királykoronázások idejében soha nem jelent meg – megállapították, hogy az ország végvidékeit az ellenséges, főleg pogány beütések állandóan veszélyeztetik, s mindenképpen szükség van királyra és védelmezőre. Megfontolták, hogy „a királyok megkoronázása mindig az országlakók akaratától függ, és a korona hatékonysága, valamint ereje az ő jóváhagyásukon alapul”, ezért Ulászló királyt egyhangúlag és közös elhatározásból a „legboldogabb István királynak, apostolunknak és patrónusunknak” azzal a régi művű aranykoronájával koronázták meg, amely a fejereklyéjét fedte.
A szertartás során felhasználták a legszentebb első királyhoz köthető tárgyakat, a kardot, a jogart, az országalmát és a szent király legátusi keresztjét is. Oklevelükben hangsúlyozzák, hogy az új korona és a koronázás olyan erővel és hatékonysággal rendelkezzen a jelenben és a jövőben is, mintha az előző koronát helyezték volna a király fejére. Ha a régi koronát nem sikerül visszaszerezni, az veszítse el minden hatékonyságát, minden jelentése, misztériuma és ereje pedig szálljon át az új koronára. Az új koronával királlyá avatott Ulászlónak minden jogot és teljhatalmat, azaz a birtok-, tisztségadományozás, immunitásadás jogát, a főpapi tisztségekkel és az egyházi javakkal való rendelkezést, minden ügyben való bíráskodást, azaz minden hatalmat megadnak, amelyekkel az előd magyar királyok rendelkeztek – ugyanúgy, mintha Ulászló az előző, elvitt koronával lett volna megkoronázva.
Célul tűzik ki az előző korona hollétének kiderítését, hogy visszaszerezhessék. Ha azonban ez minden igyekezetük ellenére mégsem sikerülne, a jövőben az ez után következő királyok megkoronázása a szent király új koronájával történjék ugyanolyan ünnepélyességgel, ahogy eddig szokásban volt. Elrendelik, hogy az új koronát mint királyi jelvényt ezentúl a leggondosabb őrizet alatt tartsák, és – a korábbi korona távollétében – a többi jelvénnyel együtt alkalmas legyen a királyok megkoronázására. Ha pedig mégis sikerülne visszaszerezni a megelőző koronát, az díszében, erejében, hatékonyságában ne szenvedjen károsodást, vissza kell állítani a régi tiszteletét. Nehogy pedig a régi korona iránti tiszteletből viszály támadjon az országban, a királyné által az oklevél kibocsátói akarata ellenére végrehajtott korábbi koronázást (azaz V. László májusi királlyá avatását) érvénytelennek, semmisnek és hatálytalannak nyilvánítják. Végül elrendelik, hogy ha a Magyarország koronájának alávetettek közül valaki, legyen az a főpapok, a bárók, a lovagok vagy a nemesek sorából való, most hozott intézkedéseiknek ellenszegül, minden tisztsége, méltósága és ráadásul nemessége elvesztésével bűnhődjék, és kegyelemben se részesülhessen. Az ilyen hűtlenségbe és felségsértés bűnébe esett személy mint az állam békéjének megzavarója nyerje el megfelelő büntetését, birtokai pedig szálljanak a koronára és a királyi felségre.
Az oklevél, amelyet az Ulászló pártján álló főpapok és főurak pecsétjük ráfüggesztésével erősítettek meg, kétségtelenül a napi politikai harcok világát tükrözi. Az ekkor már régóta szentnek nevezett, Erzsébet udvarhölgye által ellopott koronát egyszerűen régi, megelőző koronának mondja, azokat a koronázási jelvényeket pedig, amelyeket addig soha nem neveztek szentnek, de amelyeket Kottanerné otthagyott, és felhasználhatók voltak Ulászló királlyá avatásánál, nélkülözhetetlennek és szentnek tünteti fel. Van azonban egy lényegesen új eleme is az oklevél szellemiségének: míg a régebbi időkben a korona erejét, misztériumát az égiektől, illetve a túlvilági erőket közvetítő pápától származtatták, most új, e világi elem jelenik meg, amikor kimondják a királyok koronázásának az országlakók akaratából való megtörténtét, és a korona hatékonyságát, erejét is az ő jóváhagyásukon alapulónak tüntetik fel. Ezért határoznak arról is, hogy az új korona olyan erővel és hatékonysággal rendelkezzék, mintha a felavatott király fejét a régi koronával illették volna. Ráadásul az új koronát Szent István fejereklyéjéről emelték le. Tehát olyat alkalmaztak, amely – az ellopott Szent Koronához hasonló – személyi kapcsolatot létesített az állam- és egyházszervező első magyar szent királlyal. Az oklevélből az is nyilvánvaló, hogy csak kényszerhelyzetben került sor az új korona használatára, hiszen ha nem lopják el az eredetit, fel sem merül az új korona alkalmazásának kényszere. Így kijelenthetik, hogy ha megkerül a korábbi, az visszakerül a régi helyére.
Mégiscsak egyfajta, több mint fél évezreddel ezelőtti, feudális értelemben vett „népszuverenitás” tükröződik az Ulászlót királlyá avató főpapok és főurak oklevelében. Így minden okunk megvan, hogy államcímerünk fölé helyezett koronánkban ne csupán vallási vagy királyi jelképet lássunk, hanem szuverenitásszimbólumot is.
Ulászló megkoronázását követően hívei és Utószülött László tábora között hamarosan háború tört ki, a török támadás veszélye azonban nemsokára megegyezésre, békekötésre késztette a feleket. Ulászló vezérei, Hunyadi János és Újlaki Miklós Bátaszéknél vereséget mértek V. László és Erzsébet csapataira. Az ország nagy része Ulászló uralma alá került, a Felvidék azonban még hosszú évtizedekig az V. László névleges felsőségét elfogadó huszita zsoldosvezér, Jan Jiskra kezén maradt. Miután 1444 novemberében Ulászló hősi halált halt a török elleni várnai csatában, a magyar hatalmi elit utólag érvényesnek fogadta el V. László 1440. májusi koronázását. Kompromisszumként azonban a gyermek király nagykorúságáig (1446-tól 1452-ig) az országot a Habsburg-ellenes párthoz tartozó Hunyadi János kormányzó igazgatta.
Az országlakók akarata elégséges volt, hogy legalizálja Ulászló uralmát, a Szent Korona tekintélyét azonban hosszabb távon nem ingatta meg. A későbbi magyar jog azonban végül nem ismerte el hatályosnak Ulászlónak a Szent Korona helyett az ereklyetartóról leemelt koronával történt királlyá avatását. Hiába áldozta az ifjú király életét Várnánál Magyarországért, Werbőczy István Hármaskönyve a történtek után háromnegyed évszázaddal úgy rendelkezett, hogy I. Ulászló birtokadományai csak akkor érvényesek, ha később valamelyik, a Szent Koronával megkoronázott király megerősítette őket…
origo.hu
Baleset miatt több kilométeres dugó van az M0-áson
