Palahniuk és Pelevin

Palahniuk és Pelevin összehasonlítása szinte tálcán kínálja magát, és ez most különös körülmények között meg is történt. Megtettem ugyanis azt, amit már régen és többször meg kellett volna, híres írót és irodalmi szöveget nem tisztelve becsuktam egy könyvet a huszonnyolcadik oldalon, azzal a határozott koncepcióval, hogy ki sem nyitom többet. A magam szelíd lázadásával így küldtem el Chuck Palahniuk világhírű írót melegebb éghajlatra Kísértettek (Cartaphilus Kiadó, 2011) című novellafüzér-regénye kapcsán. Huszonnyolc oldal után befejezni egy regény olvasását bátor tett, felszabadító élmény, leszámolás a sznobizmus maradékával, végső rádöbbenés arra, hogy az idő drága, nem pazarolhatjuk provokátorokra és kényszeres húrfeszegetésekre. Olyan ez, mint amikor az ember jól láthatóan és hallhatóan feláll egy film vetítésén, és még a székét is durcásan hátracsapja ítélet gyanánt. Kimondatott tehát ezzel a gesztussal, hogy Palahniuk Kísértettek című műve olvasója szerint olyan szinten undorító és unalmas, mint egy valóságshow, aminek semmi köze a valósághoz, de még önmagához is kevés.
Nem az történt ugyanis, hogy nem merem a könyvet az ágyam mellett tartani, amivel a szerző fenyeget a hátlapon, és ami egyébként egy rendes horrornál alapkövetelmény, inkább arra gondoltam, hogy mentális okokból kihívom a szippantóst, hogy vigye el a cuccot. Még csak el sem ájultam (Chuck Palahniuk utószavából kiderül, hogy a különböző felolvasásokon, ahol elhangzott a mű eleje, összesen hatvanheten ájultak el, az interneten pedig olyan történetek keringenek, hogy egyesek direkt azért olvassák fel hangosan a sztorit a haverjaiknak, hogy azok elájuljanak), egyszerűen meghúztam egy vonalat, oszt’ jó napot, pedig viszonylag tágan értelmezem a kultúra szócskát. Maga Palahniuk pedig akkor tévedne a legnagyobbat, ha a hasonló olvasói reakciókról értesülve úgy gondolná, hogy elérte a célját, sikerült felcsesznie egy kispolgár agyát. Egyszerűen csak arról van szó, hogy stílusban maradva sz…rt írt. Nem az a baj, hogy szeret elmenni a betonig, ezt már többször megtette (Harcosok klubja, Cigányút, Láthatatlan szörnyek), ráadásul elképesztően tehetséges, bombasztikus, váratlan, robbanó mondatait minimalista fegyelemmel tartja kordában és kitűnően mesél, mint az amerikaiak általában. Most azonban egyszerűen kilőtte a tárat, ahogyan azt Woody Allen oly szépen megfogalmazta az Annie Hallban, vagy ahogy a jó öreg Balzac mondta, istenem, még egy regény.
A történetnek ezen a pontján Viktor Pelevin A rettenet sisakja (Cartaphilus Kiadó, 2011) című regénye után nyúltam és ott is maradtam. Pelevin 1962-ben született, akárcsak Palahniuk, és jelenleg ő a posztszovjet irodalom előretolt helyőrsége. Látásmódja is hasonlóan groteszk és szatirikus, mint ukrán felmenőkkel rendelkező amerikai kollégájáé, és szintén nem megy a szomszédba néhány nyelvi bravúrért. A kínai bölcsektől a rock and rollig bármit könnyedén beemel a szövegbe, amely esetünkben éppen a chatszobák steril, hideg világát idézi. Hősei (akárcsak Palahniuk elszigetelt figurái) bezártak és elzártak, a Csuang Ce-i dilemma letéteményesei, ahol már senki sem tudja, mi a valós és mi virtuális.
Viktor Pelevin mítoszteremtő képessége lenyűgöző, Palahniukkal ellentétben éppen hogy várat emel a salakanyagból. Szereplőit titkok veszik körül, a szellem, a vallás, a lélek, a szív titkai. A maguk eszközeivel keresik a kiutat egy ősi, egyetemes, archetipikus szimbólumból, a labirintusból. A labirintusban kanyargó utak persze a belek alagútjait is felidézik (itt bontottam fel a szövetséget Palahniuk szövegtestével), de azért a labirintus a szellem győzelme az anyagi szféra fölött.