Sakkjátszma

Nem tetszik nekem ez a fenyegetőzés. Életpályamodellt, béremelést, kedvezményes nyugdíjazást, kevesebb munkát, de mindenekelőtt pénzt és pénzt követelnek a szakszervezetek. Az a gyanúm, hogy ez a dizájnos életpályamodell is divatszó, mint a sportriporterek feltámasztotta finalista – amit Sebestyén Balázs ezerháromszázszor mondott ki a Való Világ nevű bunkóság zárógáláján –, s nem fed más vágyat, mint nagyobb fizetést, de tüstént. Sajnálom a rendőröket is meg a tűzoltókat is, utóbbiakat csak némileg, ugyanis a legendák ködébe vesző túlórapénzt férfiasan követelik, de miért nem törték be a Parlament kapuját Gyurcsány Ferenc idején? A rendőrökkel sincs minden rendben, közlekedési rendőr ismerősöm jókötésű férfiemberként negyvenéves korában úgy pattant nyugdíjba, mint egy termetes szöcske. 180 ezer forintos nyugdíjából körbe-körbeutazgatja az országot, és társkereső hirdetésekre válaszolgat. Amit senki nem irigyel tőle, még az sem, aki a nyugdíjon túl is dolgozni kényszerül, hogy valahogy kivergődjön az egyre emelkedő számlák tengeréből. Ez nem irigység, hanem jogegyenlőség kérdése.
Most megbolydultak a szakszervezetek, amelyek a Gyurcsány- és a Bajnai-kormány alatt olyan csendben voltak, mint a kisegerek, amikor a macska elsétál a lyuk előtt. Akkor hősiesen tűrték a rendszert és a prést, csak a jobboldali kormányok alatt jön meg a hangjuk. Van abban valami visszataszító pökhendiség, ahogy ezek a szakszervezeti funkcik a kamerákba beszélnek: követeljük, elvárjuk, kijelentjük, megtagadjuk, mert ha nem, akkor így lesz, meg úgy lesz. Nem tudom, tudják-e, hogy a szakszervezeti vezetők közül az egy Munkástanácsok elnökén kívül többen horribilis összegeket keresnek. A lyukas zsebű, ezer sebből vérző MÁV-nál millión felüli fizetéseket osztogatnak a szakszervezeti vezetőknek, egyiküknek még a házát is mutatták a tévében, egy csodapalotát. A mozdonyvezetők szakszervezeti főnöke például egymillión felül keres. A BKV, fulladozva az adósságban, 800 ezer forintos szakszervezeti béreket osztogat ötvenszázalékos menedzserprémiummal. Jöjjön már valaki, és mondja meg, milyen menedzseri munkát végez egy BKV-szakszervezetis, hacsak nem segített menedzselni Szilágyiné Szalai Eleonóra 100 milliós végkielégítését, amit az illető szabadlábon vidáman zsebre tesz az Alkotmánybíróság emberi méltóságra hivatkozó, mankón sántikáló határozata nyomán. Sorozatban kapja a kormány az ultimátumot, hirtelen minden szakszervezetnek sürgős lett, hogy munkát, kenyeret követeljen, meg igazságos közteherviselést. Ezt miért nem szakszervezeti vezetőiken kezdik?
Most hirtelen véget ért a nyolc évig tartó Csipkerózsika-álmuk, és bőszen fenyegetik a kormányt. Mi lesz? Leég a ház, és a tűzoltók a kerti csapnál ultiznak? A rablógyilkos véres borotvával sétálgat az Andrássy úton, mert a rendőrök szalonnát sütnek a Duna-parton? Vagy a perforált vakbeles kinyúlik az ágyon, mert az orvosok ügyvédhez mentek? Ha a pedagógusok is sztrájkba lépnek, az csekély haszon nagy felhajtással. Könnyű az állami alkalmazottak szakszervezetiseinek hősködni. Tessék kopogtatni a multinacionális cégeknél, ahol meg sem alakulhatott a szakszervezet, pedig legalább annyi védelemre szorulnak az ott dolgozók, mint az állami vállalatoknál. Itt nem is a szolidaritás vagy a védelem a kulcsszó, hanem a politikai sakkjátszma a kormány megbuktatására. Most nincs a parlamentben az MSZOSZ elnöke, de a politikai szerelem a proletárdiktatúra utódjáé, a szocialista párté. A szocializmusban nőttek fel, abban lettek valakik, és még mindig azt gondolják: ez a harc lesz a végső.