Szekunda az akadémián

A szakemberek mindenekelőtt a Paks második helyével és az MTK kiesésével igyekeznek alátámasztani azt a sokat hangoztatott véleményt, miszerint a 2010–2011. évi az elmúlt – legalább egy – évtized legkiegyensúlyozottabb nemzeti labdarúgó-bajnoksága. Abban mindenki egyetért – a már formálódó végeredmény is ezt mutatja –, hogy a Videoton fölfelé, a Szolnok pedig lefelé lóg ki a mezőnyből, de a fáma szerint a második és a tizenötödik hely között bármilyen sorrend kialakulhatott volna. Valamiért mégsem alakult. Hogy miért nem, a magyar közhelytár – eltérő anyagi lehetőségek, a szerencse kegye, a sorsolás szeszélye stb. – arra is tálcán kínálja a magyarázatot. Van azonban egy ritkábban emlegetett szempont: azon csapatok szerepeltek jól, amelyeknek a vezetői tudták, hogy mit akarnak.
Székesfehérvárott például bajnokcsapatot. Ennek érdekében – ne hallgassuk el, közvetett állami segítséggel, a Mol szerepvállalása mellett – összevásárolták a legjobb magyar, illetve a magyar piacon megismert legjobb külföldi játékosokat, megnyerték vezetőedzőnek az ország legelismertebb szaktekintélyét, s ez így, együtt elegendő volt az aranyéremhez. A legfrissebb hírek szerint a klubnál nem érik be ennyivel. Nem hosszabbították meg Mezey György szerződését, a játékosként anno a legmagasabban jegyzettek közé tartozott portugál Paulo Sousa váltja, akit nagy valószínűséggel újabb légiósok is követnek majd a sikeres nemzetközi szereplés reményében. A fehérvári klubot három és fél éve még a felszámolás fenyegette, ehhez képest a befektetés – legalábbis az eredmények alapján – viszonylag hamar megtérült.
A Videotont akár példaként állíthatnánk a vetélytársak elé, a nagy többség számára mégis inkább a Paks lehet irányadó. Megmutatta, hogy csupa magyar – még csak nem is válogatott – játékossal is lehet sikert aratni. Természetesen nem a magyar virtus győzhetetlenségét, hanem a közösség erejét hirdetve. A paksiak jelentős része ugyanis valóban paksi, avagy környékbéli, akiknek nemcsak a mérkőzés másfél órájára és a prémium felvételekor fontos az eredmény, hanem amikor végigsétálnak az utcán, amikor rokonaik, barátaik elismerőleg a kezüket szorongatják.
Az ezredforduló magyar mintacsapata, az MTK, s annak korábbi tulajdonosa, máig befolyásos vezetője a legnagyobb talány. A biztató kezdet dacára Várszegi Gábor arról hamar letett, hogy az MTK-ból európai középcsapatot faragjon. Más utat választott, a Sándor Károly-akadémiáról kikerült tehetségek révén akart sport- és üzleti sikereket elérni. Addig könnyű dolga volt, amíg vetélytárs híján az ország minden pontjáról Agárdra tudta csábítani a reménységeket. A riválisok színre lépésével a minőséget felváltotta a mennyiség, amivel Várszegi nem tudott mit kezdeni. Szép lassan magára hagyta az MTK-t, amely a túlélés érdekében feladta az elveit. A tehetséges magyar fiatalokat nemcsak középszerű magyar fiatalok, hanem középszerű légiósok váltották fel, akiknek az MTK már csakis az egyéni boldogulás ígéretét jelentette.
A kék-fehérek kudarca kihathat az egész akadémiai rendszer megítélésére. Felerősödhetnek a baljós hangok, miszerint az ország különböző pontjairól összegyűjtött fiatalok közösségi szelleme nem feltétlenül alakul kedvezően, ami a későbbiekben a teljesítményükre is kihat. Amikor a magyar futball remélt feltörése kerül terítékre, mindenki hangsúlyozza a hagyományok szerepét. Az akadémia gyökeresen új elem, a jelenlegi irányelveket, utánpótlásra szánt központi pénzek elosztását ismerve még sincs alternatívája. Korai lenne még ítéletet mondani, de az MTK esete elgondolkodtató. Középszert lehet közepes körülmények között is képezni. Az akadémia nem lehet az elit szemfényvesztése.
Tudjuk-e, hogy mit akarunk?