Érdemes egy kicsit elidőzni a hűsége felett. Nem nehéz hűnek lennie annak, akit nem ér csábítás, ám az ön lovastudása olyan piacképes áru, amelyet igen jól megfizetnek a világban. Miért maradt?
– Mert a legbüszkébb éppen arra vagyok, hogy Magyarországról, a magyar valóságból magyarként tudtam elérni mindazt, amit elértem, és ezzel – úgy gondolom – erkölcsi és szakmai példát tudtam adni az utánam jövőknek. Pedig valóban jobbnál jobb állásajánlatokat kaptam. Csakhogy nekem Soroksárnál már honvágyam van.
– Lovaskarrierje nem a magyar lovasélet legfényesebb éveiben kezdődött. Kitől tanulhatta meg a díjlovaglási ismereteket Szombathelyen a hatvanas években?
– Leginkább a magam tapasztalataiból, de a mai napig mindenkitől akarok és tudok tanulni. A magyar lovassport a háború után nagyon rossz helyzetbe került. Rákosi tiltotta, Kádár is csak tűrte az úri sportokat. Az örkénytábori Lovagló- és Hajtótanárképző Iskolát végzett, magasan képzett szakemberek vagy elhagyták az országot, vagy kocsikísérők voltak, ha nem börtönben sínylődtek, egyszóval lehetetlenné voltak téve. Akik maradtak, az altisztek, lovászok pedig nem voltak azon a képzettségi szinten és abban a kemény, hierarchikus katonai fegyelemben nevelkedettek sem, mint a régi lovasoktatók. A legjobbak közül Hazslinszky Géza a holland, Némethy Bertalan az amerikai, Endrődy Ágoston pedig az angol military lovassport fellendítésében játszott már akkor fontos szerepet. Az itthon maradottak közül Magyar Imre volt 1957 és 1964 között az örökös magyar díjlovaglóbajnok. Ő írta le azután, hogy az utánpótlásban felsejleni lát egy tehetséget, az ifjú Dallos Gyulát. Az én pályám is szokványos lovaskarriernek indult. Voltam díjugrató, válogatott military-csapattag, jó eredményeket értem el. Makkos Vili bácsi, a szombathelyi lovasiskola vezetője, aki csodálatos lószeretetét mindnyájunknak átadta, és aki egykor a királyi honvédségben lovász volt, annyi szakmai eligazítást mondott nekünk, fiataloknak: ülj föl, fiam, és érezd! Szerette a lovat, és hagyta, hogy lovagoljunk. Én nyilván igényesebb voltam a többieknél, nekem nem volt elég az az instrukció, hogy mindegy, hogy hol a ló feje, csak ugorjon. Azt éreztem, hogy ha a ló jó állapotban van, ha naponta tudatosan meg van tornáztatva, akkor jobbak az ugróeredményei is. Azután 1964-ben megláttam a Savaria-napokon Magyar Imre és lánya bemutatóját, és le voltam nyűgözve. Egy törékeny kis embert láttam, aki úgy csináltat a lóval lehetetlen dolgokat, hogy közben meg sem mozdul. Azt gondoltam: ez valami csoda! Ezt én is szeretném tudni. 1967-ben azután Vili bácsi Aranyálom nevű ugrólovával megnyertem az ifjúsági magyar díjlovagló-bajnokságot, 1969-ben pedig Palavesszővel, egy militarylóval a magyar felnőttbajnokságot. 1979-től huszonöt éven át voltam ezt követően egyéni bajnok, ami világcsúcs, 11 világkupa-fordulót nyertem, hatszor vettem részt a világkupa döntőjében, 1991-ben az Európa-bajnokságon hetedik helyezést, 1993-ban bronzérmet szereztem, 1994-ben a világbajnokságon lettem hetedik. Ilyen eredményei a magyar díjlovassportnak korábban nem voltak, még az örkénytábori nagy generáció idején sem.
– Mindezt a saját feje után indulva?
– Mivel akkoriban nem lehetett szakirodalomhoz jutni, csak a Jóistentől kapott adottságom segíthetett abban, hogy jó úton haladjak. Máig vallom, hogy az eredmények titka a lóval kialakított kapcsolatrendszer és az edzésmódszer. A lovat mindig sporttársnak tekintettem, a viszonyunk a kölcsönös bizalmon és tiszteleten alapult. Ha ezt a ló megérzi, szívesen végrehajt minden kérést. Aki erőszakkal próbálja idomítani a lovat, csődbe jut. Az eredmények igazolták, hogy működőképes, amit minderről gondoltam. Manapság azonban sajnos nagy divat, hogy gazdag emberek pózolnak drága lovakon, azután, ha azok nem a kedvük szerint teljesítenek, eldobják őket. Jöhet a másik.
– Aki elkötelezettje és értője ma a lovassportnak, nem maradhatott ki a Nemzeti lovasprogram megalkotásából. Úgy tűnik, mintha most ennek a területnek erősebb lenne az érdekérvényesítő képessége.
– Két éve Lezsák Sándor, az Országgyűlés alelnöke behívott, és azt kérdezte: a kormányváltás után kell-e foglalkozni a lovassport ügyével? Azt feleltem: nagyon is kell. Így aztán egy kiváló csapattal kidolgoztuk a Nemzeti lovasprogramot, azt a stratégiát, amelyik ezt az ágazatot nemcsak hogy sikerre viheti, hanem figyelemre méltó gazdasági hasznot is hozhat az országnak. Tavaly október 20-án bemutattuk a parlamentben, most már a politikai döntéshozókon van a sor, be kell ugyanis emelni a kormányprogramba. Határozott és célzott anyagi támogatásra van szükség, ami annak felismeréséből következik, hogy a lovaglás nemcsak egyike a sok sportágnak, hanem jellemformáló tevékenység, viselkedési forma. Aki lóval foglalkozik, abból nem lesz börtönlakó.
– Hosszú érvelésre nem lehetett szükségük, hiszen a lovaglás, a lovassport a világon mindenütt sikerágazat.
– Hogy csak egy példát mondjak: Hollandia, amelyik virágexportjáról híres, a virágeladásból származó bevétele sokszorosát termeli meg lóexportjából. A két világháború között Magyarország is lóexportáló ország volt, csak az ágazatot szétverték, és ma behozatalra szorul. Most esély van rá, hogy segítő kezet kap, ilyen erős politikai támogatottsága ugyanis még nem volt. Azt persze senki nem várhatja, hogy az állam majd dönti bele a pénzt, amit felelőtlenül lehet herdálni, mert ebből a stratégiából annyi fog megvalósulni, amennyit alkotó tudással a lovastársadalom realizálni lesz képes. Pénz csak oda fog érkezni, és oda is kell hogy érkezzen, ahol eredmény van. A társadalomnak az a rétege, amelyik eddig is pénzt fordított a lovassportra, nem fogja engedni, hogy a befektetés elvesszen. Csak meg kell kapnia az első lökést.
– Mi lenne az első lépés?
– Mindenekelőtt a lótenyésztést kell beindítani. Az oktatási kormányzat, jelesül Hoffmann Rózsa is lelkes támogatója annak az elképzelésnek, hogy bevezessék, pontosabban lehetővé tegyék az iskolai lovasoktatást, ami szép elképzelés, csak nincs hozzá sem elég ló, sem elég lovarda annak ellenére, hogy rendkívüli fejlődés történt az elmúlt két évtizedben. Míg a hatvanas években csupán három fedett lovarda volt az országban, ma már több ezer van. Bizonyított tény, hogy három ló egy munkahelyet teremt, tehát a megnövekedő lóállomány húsz-harminc ezer új munkahelyet hozhat, emellett új szerepet kaphatnak az elhagyatott, pusztulásra ítélt tanyák, fellendülhet a vidéki lovasélet. Természetesen olyan lovakat kell tenyészteni, amelyek a lovassport számtalan ágazatában meg tudnak felelni. Ez a terület ugyanis nagyon színes és gazdag, a turisztikától az iskolai oktatáson át a rehabilitációs lovaglásig számtalan formáját űzik, és akkor még nem beszéltünk az élsportról. Azért fontos a tenyésztés támogatása, mert most importra szorulunk, ha viszont saját állományunk van, akkor olcsóbban és könnyebben lehet lóhoz jutni.
– Megvan-e ehhez a szakembergárda?
– Kiváló akkreditált oktatóhelyek vannak, ilyen a Szent István Egyetem és a Testnevelési Egyetem, ahol elindulhatna a testnevelő–lovastanár szakpárosítás is. A nagy szomorúság a kaposvári kudarc. Az egyetemnek világszínvonalú lovas infrastruktúrája van, számtalan világversenyt is tartanak, de szakmailag a kezdetektől hibás volt az ottani képzés. Sem jegyzett edző, sem belovagló nem került ki onnan. A jövőben remélhetőleg ott is pozitív változás következik be.
– Azért az elmúlt időszakban sok példáját láttuk annak, hogy olyan emberek adták ki magukat edzőnek, akik maguk sem voltak sokkal magasabb szinten lovastudásban a tanítványuknál.
– Valóban fontos, hogy szakmailag is hiteles emberek képviseljenek egy-egy lovas ágazatot. Csak jó példaként említhetem Domonyvölgyben a fogathajtó Lázár testvéreket, az én dunakeszi díjlovasiskolámat, a Xenophont vagy Egyed László militarytelepét, díjugratásban pedig ott van Enying, Kecskemét vagy a Nemzeti Lovarda. Megvannak tehát már azok a helyek, amelyekre építeni lehet, csak arra lenne szükség, hogy azok az emberek, akik e terület fellendítésével foglalkoznak, közös szakmai nyelvet is beszéljenek. Valóban nagy veszélyt jelentenek ugyanis a kóklerek, a megélhetési edzők, akik rossz módszerekkel, hozzáértés hiányában elveszik a fiatalok kedvét a lovaglástól. A Lázár Vilmos vezette Magyar Lovasszövetség jó úton jár, a szakmai és erkölcsi rend megteremtésén fáradozik.
– Kiből lesz a jó lovas?
– Nálam perdöntő az erkölcsi tisztaság. Csak olyan tanítványokat vállalok, akik jó családból érkeznek, akik számára a hit, remény és szeretet alaptétel. Elsősorban az életre nevel ez a sportág. Aki képes reggel négykor kelni, vagy az ország távoli részéből elköltözni a lovaglás miatt, hogy tanulni tudjon, az megérdemli, hogy foglalkozzam vele.
– Érdekes, hogy ebben a férfias sportágban egyre több a nő.
– A lovas szakág az egész világon elnőiesedett, aminek az az oka, hogy a nők finomabb lelkűek, jó érzékük van. Az én legeredményesebb tanítványomat Dallos Zsófiának hívják, ő a lányom. A feleségem is eredményes, válogatott díjlovas volt, Zsófi beleszületett ebbe a sportágba, ifjúsági Európa-bajnokságon helyezett volt, többszörös magyar bajnok, világkupagyőztes. Rajta kívül számtalan kitűnő lány és fiú tanítványom is van.
– Van-e esély arra, hogy a magyar díjlovassport újabb tehetségeket kinevelve megkapaszkodjon a világ élvonalában?
– Arra nincs, hogy tömegesen kerüljenek ki világszínvonalú versenyzők. Ahhoz ugyanis túl sok mindennek kell összejönnie. Én ötven éve a megszállottak szent dühével űzöm ezt a sportot, a csúcsra pedig csak úgy lehet feljutni, ha a ló és a lovas is kiemelkedő. A lovasnak szüksége van az adottságon kívül intelligenciára, türelemre, motivációra, alázatra, a lónak is világszínvonalúnak kell lennie, jól kell menedzselni, fontos, hogy egészséges legyen – én kétszer indultam volna olimpián, de az állatorvosok nem engedték a lovamat versenybe –, továbbá jó karakternek kell lennie. Ne feledje, hogy a díjlovaglás szubjektív megítélésű sport, a bírók döntenek, és nagyon erős egy-egy ország lobbija. Nemegyszer fordult már elő velem, hogy tudtam, a közönség is tudta, hogy én lovagoltam a legjobb programot, mégsem engem hoztak ki győztesnek. Magyar embernek azért nehéz nyernie, mert az országa kicsi, és ha bizonyítani akar, a dupláját kell teljesítenie. Továbbá el kell tudnia viselni a megalázó helyzeteket. Erre kevés ember alkalmas. Itt nincs kímélet. Nekem nincs szabadságom, szabadnapom, a nyaralást csak hírből ismerem. De hiszek abban, hogy a befektetett energiának meglesz az eredménye, és lejár a kóklerek ideje. Nincs okom panaszra. Boldog családban élek, azzal foglalkozom, ami az életem értelme, úgy érzem, a Jóisten kegyeltje vagyok. Mi bajom lehet, ha szeretet vesz körül?
origo.hu
Szakadó esőben, vezetés közben mobilozott egy buszsofőr
