Új cigánypolitika Gyöngyöspata árnyékában

A tény, hogy Bajnai Gordon volt és Orbán Viktor jelenlegi miniszterelnök egyaránt a legégetőbb és megoldásra váró társadalmi problémának a romaintegrációt tartotta, bizakodásra adott okot. A Bajnai-kormány rövid egy éve alatt több száz roma fiatalt akart köztisztviselői és közalkalmazotti munkába állítani, ami persze nem sokban különbözött a szocialista „látványpékség” politikától a romaintegráció terén, de legalább konkrétan felmutatható eredményekre törekedett. Az is igaz, hogy a törekvésen túl sokra nem jutottak, hiszen mindössze hatvan diplomás cigány fiatalt találtak, akiknek funkciótlan, mondva csinált álláshelyeket biztosítottak, amelyekkel ma sem a munkáltató minisztériumok, sem a munkavállaló cigány fiatalok nem elégedettek, mert érdemi munka nem volt a poszt mellé rendelve. De ezzel együtt is az integráció fontosságát hangsúlyozók biztatónak tartották, hogy két egymást követő kormányzat a kiemelt teendők közé sorolta az új romapolitika megvalósítását.
Ugyancsak biztató volt, hogy a világon egyedülálló módon a Lungo Drom Farkas Flórián vezetésével olyan országos politikai struktúrát hozott létre a maga több mint 2400 képviselőjével, amely képes a kormányzati és saját romaprogramok eljuttatására a legkisebb település legszegényebb roma telepére is, ha végre politikai akarat születik arra, hogy a céltámogatások valóban az integrációra legyenek fordítva. (Az Állami Számvevőszék megállapítása szerint a felzárkóztatásra elköltött százmilliárdot meghaladó összegeknek 10, azaz tíz százaléka jutott el az érintettekhez.)
Biztató volt az is, hogy a második Orbány-kormány nemcsak Európában, hanem az egész világon egyedüliként a kormányzati struktúrában az egész kormány munkáját koordináló Közigazgatási és Igazságügyi Minisztériumon belül önálló társadalmi felzárkóztatásért felelős államtitkárságot hozott létre Balog Zoltán vezetésével. 2010-től pedig jelentősen megváltozott a romaintegráció szakmai munkájának a minősége is. Egy átfogó társadalompolitikán belül a segély helyett munkát elv mentén indult el az ellátórendszerek, a szociális kiadások és az állami elvárások rendszerének kialakítása, s egy jelentős közmunkaprogram kidolgozása indult el a tárcák között. Februárban pedig a cigányság társadalmi integrációjának kényszeréről és kényszerpályáiról egy kiváló és egyben példaértékű vita folyt a Hvg.hu kezdeményezésére, amelyben az eltérő eszmeáramlatokhoz tartozó szerzők végre a közös feladatokat keresték, s nem az egymást eltaszító alapállásokat szajkózták. A vitát, amelyhez jómagam is hozzászóltam, eredetileg Pokol Béla még tavaly októberben a Magyar Nemzetben megjelent cikke váltotta ki, amelyben a politológus-szociológus professzor világosan kimondta: „Nem túlzás, ha azt állítjuk, hogy a hazai cigányság társadalmi integrálatlanságának és az ebből is eredő óriási munkanélküliségének a gondja, összeadódva a magas születési arányszámaikkal és a nem roma lakosság gyors fogyásával, belátható időn belül robbanással és a magyar társadalom szétzilálódásával fenyeget.”
Áttekintve a cigánykérdéssel foglalkozó országtanulmányokat, Pokol állította, „mindenhol közös gondokat találunk, amelyeknek a kiindulópontja, hogy a cigány gyerekeknél a többségi társadalomtól jelentős mértékben lemaradó családi szocializációt, s ebből következően a legtöbbjük számára az oktatásban esélytelenséget és beilleszkedésre képtelenséget tapasztalunk. Később már ennek lesz az egyenes következménye az, hogy a munka világába történő bekapcsolódás lehetetlenné válik számukra, ami miatt Magyarországon, Romániában, Bulgáriában, de Szlovákiában is már az 1990-es évek elejétől 85-90 százalékos a cigányság körében a tartós munkanélküliség.”
A Hvg.hu-n zajló vita jelentőségét legjobban Novák Attila, a Szombat című lap történész szerkesztője foglalta össze: „a Hvg.hu szerkesztősége minden eddiginél demokratikusabb vitát indított a romakérdésben, ezért dicséret illeti. A megszólalók jó része őszintén áll a témához, kimondatnak olyan vélemények is (a szélsőjobboldali radikálisok távol tartásával), melyek korábban – a mainstream médiában – nem hangozhattak el. Nem azért, mintha annyira borzalmasak lettek volna, hanem mert nem a szokásosan elvárt frazeológia nyelvén fogalmazták meg álláspontjukat. Külön is fontos, hogy különböző elkötelezettségű szociológusok is megszólaltak és véleményezték, nem is akárhogyan, a romakérdést.” A cigányintegrációról zajló vita úgy tűnt, hogy áttörést hozott szakmai értelemben is, mert végre őszintén, de nem vádaskodva és állandóan „rasszizmusozva” vagy „liberálisozva” folyt az eszmecsere a romafelzárkózásról. Érdekes volt viszont, hogy a megkövült barikádok harcosai egyik politikai oldalról sem szólaltak meg, ahogyan az örökös jogvédők és minden romapolitikai botránykeltésnél bábáskodók is hallgattak e vitában.
Mindezek alapján tehát valóban bizakodhattunk, hogy a Jobbik közrend megteremtésének sürgetése mellett is érdemi elmozdulás történt az integrációt körülvevő szocialista semmittevésről. Ezt mutatta az is, hogy a döcögősen induló magyar EU-elnökség időszakában sikerült elfogadtatni az EU-s romastratégiát, amely önmagában is elég lenne ahhoz, hogy pozitív mérleggel zárja az Orbán-kormány az elnökség hat hónapját. S pont, amikor a Jobbik látszólag teljesen magára maradt az integráció kérdésének kriminalizálásával, amikor Lakiteleken lezajlik az első jelentős kormányzatközi egyeztetés az Országos Roma Önkormányzat képviselőivel, amikor ugyancsak a világon egyedülállóan a magyar kormány először és elsőként készül átfogó megállapodásra a roma közösség hivatalos politikai szervezeteivel példát adva ezzel az európai államoknak – ekkor kerül Gyöngyöspata a Washington Post hasábjaira. Azzal a hírrel, hogy Magyarországon menekülnek a romák az üldöztetés elől. Szervezetten, buszokkal, nők, gyerekek. Nyilván az már másodlagos, hogy húsvétozni mennek, és az érintettek utólag értesültek arról, hogy ők menekültek, és ezt is kell képviselniük a média felületein. Az azonban a washingtoni kedves olvasót igencsak érdekli, hogy a világ túloldalán, valahol Európában, Gyöngyöspatán valakik masíroznak, és „kiképzőtáboroznak” a romák ellen. Szítják az etnikai feszültséget és kriminalizálják a romaintegráció magyarországi változatát. Persze, arra már nem kíváncsi a Washington Post, hogy kik ezek a járőrözők, kinek a megbízásából vannak ott, ha még a radikális jobboldal parlamenti pártja is elhatárolódik tőlük.
A világ milliónyi életbevágóan fontos lokális problémái közül miért pont Gyöngyöspata kerül a Washington Post hasábjaira? Miért pont akkor, amikor a magyar EU-elnökség a Duna-stratégia elfogadása mellett valójában egyetlen nagy eredményének az európai romastratégia elfogadását tudja felmutatni? Ki és miért akarja lejáratni a Lungo Drom és az Országos Roma Önkormányzat vezetőjét, aki több mint kétharmados többséggel lett a roma közösség első számú vezetője, akinek szervezetébe csak erkölcsi bizonyítvánnyal és feddhetetlen politikai előélettel lehet belépni? Miért vették célba mindazokat, akik végre lezárnák a romaintegráció látványpolitikáját és szakmai alapokon nem a tyúktolvajok oldalán védik a polgári jogokat, hanem belekezdtek abba a munkába, amelyet eddig mindegyik kormány csak halogatott? Azok az erők, amelyek 1987 szeptemberében, a lakiteleki találkozó másnapján a New York Timesban leantiszemitázták a magyar demokrata értelmiséget, ma is ugyanúgy működnek. Ugyanaz a háló és ugyanazok szövik, ugyanazon forgatókönyv szerint.
Komolyan gondolja bárki a magyar politikai arénában, hogy a Washington Post olvasóját Gyöngyöspata érdekli? Azonban a provokációra nemcsak a tettlegessé fajult konfliktus, hanem a Washington Post-beli hír ténye is rávilágít. A politikai küzdelmeknek bevett formája az ellenfelek külföldi kapcsolatainak megmozgatása a saját céljuk elérésére, vagy az ellenfél lejáratására.
Az ENSZ 2050-re prognosztizált demográfiai mutatói szerint Magyarország összlakossága 10 millióról 7,5 millióra csökken, amelyből az elöregedés miatt mindössze 2,5 millió lesz az aktívak száma, ebből 1,7 millió roma származású lesz. Ha ők akkor is a mai 80-90 százalékos munkanélküli és mélyszegény rátát mutatják, akkor bizony a magyar állam a működőképtelenség szakadékába zuhan, ahonnan csak örökös gyarmati sors juthat neki a működőképesség minimális fenntartása érdekében, amelyért cserébe majd földjeit, vizeit és minden tartalékát oda kell áldoznia.
Nos, ezért van hát a Washington Post hasábjain Gyöngyöspata, ezért kell a provokáció. Mert úgy tűnik, hogy van egy felelős kormányzat és egy felelős Országos Roma Önkormányzat, amelyik közös érdeknek és együttesen, nemzeti érdeknek tartja a cigányság munka világába való integrációját, amely ha sikeres, akkor Magyarország nem válik a nemzetközi tőkecsoportok totális gyarmatává. Ők pedig nyilván ez ellen küzdenek, ahogyan tették már 1987-ben is. A küzdelem világos, az pedig egyenesen örvendetes, hogy végre olyan roma vezető van Farkas Flórián személyében, aki nem ül fel a provokációknak, hanem szakmai munkával kíván új cigánypolitikát teremteni – még ha Gyöngyöspata árnyékában is. A romaintegráció nem pártpolitika kérdése, hanem össztársadalmi érdek, amely egyben a magyar állam hosszú távú fennmaradásának a kérdése is.

A szerző politológus