Sűrű, tejfölszínű füst kúszott hosszan elnyúlva az ég felé. A Leitha monitor árbocán langyos szellők dagasztották a császári és királyi hadi lobogót. Vénasszonyok nyara volt, 1914 szeptembere. Az Osztrák–Magyar Monarchia Duna-flottillájának 1871-ben vízre bocsátott páncélos gőzöse úgy pöfékelt, mintha gőzmozdony lenne, halálos gőzmozdony, amely a délvidéki racsai gázlóhoz közeledett a Dunán, hogy – átküzdve magát a homokpadok között – Szabácsnál segítse Krauss altábornagy vezérelte csapatainkat.
Karl Topil sorhajóhadnagy a hajó orrában állt, messzelátójával a vizet kémlelte. Rossz színe van, túl sekély, gondolta, de arra vigyázott, hogy a legénysége ne vehesse észre nyugtalanságát. Több mint félszázan szolgáltak alatta, akiket jobbára csak az uralkodó iránti tisztelet és a tűzkeresztség tartott össze. Ez a küldetés most mindennél fontosabb, hiszen az augusztus közepén kezdődött szerb ellentámadás megakadt, a Monarchia csapatai ismét nyeregbe kerülhetnek. Át kell kelni azon a gázlón, győzködte magát Karl Topil, majd hirtelen sarkon fordult, s odakiáltott a kormányosnak: „Halbe Fahrt voraus!” (Félgőzzel előre!)
Ekképpen sejlenek fel előttünk azok a kritikus pillanatok a május 17-én 140. születésnapját ünneplő, tavaly felújított s újrakeresztelt Lajta monitor orrában állva a szobi kikötőben. A múltidézésben Bicskei János, a TIT Hajózástörténeti, Modellező és Hagyományőrző Egyesület (TIT HMHE) titkára van segítségünkre. A kovácsmester büszkén mutatja be a matuzsálemet, amelyen a civil szervezet több tagja és más szakemberek között maga is sokat dolgozott az utóbbi esztendőben, hogy az augusztus 20-i ünnepségre régi díszében pompázhasson a sokat látott hadihajó.
Nem árt tisztázni a nevét. Leitha vagy Lajta? Igazából mindkettő. A Tanácsköztársaságig az előbbi, aztán a vörösök, hogy a múltat végképp eltöröljék, az utóbbira változtatták a monitor nevét – derül ki Bicskei János előadásából. 1921-ben magánkézbe került az egykori hadihajó, úszó munkagéppé építették át, s 1928-ban mint elevátort kezdték használni. Ekkor József Lajosnak hívták, de ezzel még nem ér véget a személyazonosság-váltások sora. A második világháborút követő kommunista hatalomátvétellel az ex-Lajtát tulajdonló céget ugyanis államosították. A néhai monitor végül a Folyamszabályozó és Kavicskotró Vállalat (Foka) birtokába került, amely FK–201 jellel vetette lajstromba.
A rendszerváltozást egy kikötőben élte át a hajó. Mivel a valamikori Szamos monitort (az FK–202-es úszó munkagépet) a nyolcvanas évek közepén lebontották, utolsó hírmondója maradt a császári és királyi dunai flottillának. Megmentésére már 1988-ban tettek kísérletet – az első Lajta-cikk éppen a Magyar Nemzetben jelent meg. A siker azonban elmaradt, az első szabad választások után pedig privatizálták a Fokát, úgy tűnt, minden elveszett. Ám az újdonsült svájci tulajdonos végül örömmel átadta a hajótestet a magyar államnak. Csak a munkagépet tartotta meg.
Miután Bicskei János végez a Lajta XX. századi történetével, meredek lépcsőn a napjainkban múzeumhajóként üzemelő monitor gyomrába vezet bennünket. Az alacsony teret csak a leszűrődő napsugár s néhány lámpás fénye világítja meg. Két bábu mered ránk, úgy tűnik, mintha mondani akarnának valamit.
Egyre jobban közeledett a racsai gázló, éjszakára azonban Karl Topil sorhajóhadnagy jobbnak látta, ha lehorgonyoznak a Leithával. Éjfélkor a fedélzetmestert is aludni küldte az újabb váltással együtt. Micsoda hálátlan alak, mindig arra panaszkodik, hogy kemény a priccs, pedig örülhetne, hogy neki legalább külön szállása akad, gondolta Karl Topil, de aztán önkéntelenül elmosolyodott. A legénység közös szálláshelyén eközben húszan próbáltak pihenni valamennyit egymás mellé aggatott függőágyaikon. Egy tizenkilenc éves matróz kisvártatva kinyitotta szemét, körbelesett, majd, miután nyugtázta, hogy a többiek mind elaludtak, az apró éléskamra melletti asztalhoz lopakodott. Idegesen levelezőlapot és ceruzát húzott elő zsebéből, s az olajlámpás fakó fényében hunyorogva körmölni kezdett.
– Hát te mit csinálsz? – kérdezte tőle súgva valamivel idősebb bajtársa.
A fiú összerezzent.
– Levelet írok a menyasszonyomnak. Baján ismerkedtünk meg. Magyar lány. Ha győzünk, még a tél beállta előtt elveszem.
– Bolond egy tót vagy te! – jött a felelet, aztán az idősebb matróz orrára húzta sipkáját és visszaaludt.
A tisztek és altisztek szállása a hajó túlsó végében van – szakítja félbe képzelgésünket Bicskei János. A kovácsmester, akinek keze munkáját egyebek mellett a hajó fegyverzete, valamint a fedélzetmester kemény priccse dicséri, átrobog velünk a lőszerraktáron, majd a gépházon. Az TIT HMHE titkára az egyik bejáratnál int.
Amikor Karl Topil délben átadta a hajót az első tisztnek, a többihez képest tágas kabin fogadta. Mielőtt azonban beleheveredett volna ágyába, hogy olvasással múlassa az időt, feltekintett őfelsége I. Ferenc József falon függő képére, és elmormolt egy imát az agg uralkodóért, majd egy újabbat a Leitha legénységéért. A gázló már egészen közel volt. Lefeküdni készült éppen, mikor a monitor megrázkódott. Egy pillanatra elsötétült előtte a világ, a következőben pedig vérző homlokkal ocsúdott a padlóról. Az őrszem hangja távolinak hatott a fedélzetről, ám a sorhajóhadnagy jól értette a szavakat:
– Alarm, alarm! Beide Maschienen halt! (Riadó, riadó! Mindkét géppel állj!)
Bicskei Jánossal visszaballagunk a gépházba. Ahol egykor két darab hengeres gőzgép zakatolt, most egyetlen utánzatot találunk, a méreteket azonban ez is remekül érzékelteti. Hamar belátjuk, milyen embert próbáló feladat lehetett a nyári hőségben idelent dolgozni: szüntelenül a műszerekre figyelni, szenet lapátolni, túlharsogni a hajtóműveket. A víz szintje a derekunk táján lehet, alig négy centiméteres páncélzat választja el tőlünk.
Az ajtó, amelyen most átjuthatunk a lőszerraktárba, régen nem létezhetett. A két helyiséget gondosan elkülönítették, hiszen egy rossz helyre pattanó égő széndarab könnyedén levegőbe repíthette volna az Amerikán kívüli világ első folyami monitorját – magyarázza idegenvezetőnk, majd eltűnik a lövegforgató helyiségben.
A lövegtornyot karokkal, kézi erővel lehetett elmozdítani, akár 360 fokban, nagyjából egy perc alatt. A plafonon leengedhető létra és kétarasznyi átmérőjű nyílás van. Az előbbin a tüzérek juthattak fel a két 1861–M típusú, Wahrendorf zárral ellátott ágyúhoz, a másikon pedig a lőszer, amelyet a lövegforgató helyiségben tároltak. A torony tetején az eredeti terveknek megfelelő páncélozott kormányállás várja a látogatókat. Nem messze pedig a Bicskei készítette Nordenfeld szórólövegek hű másai. Ezeket később másutt helyezték el. A Leithát ugyanis hadi szolgálata alatt négyszer építették át. Topil sorhajóhadnagy az utolsó előtti változatát ismerte, nekünk azt a képet nyújtja, amelyet Bosznia okkupációja után mintegy tíz esztendővel, 1887-ben kapott. Csúf horpadáson akad meg szemünk, pont ott, ahol egy meghajlott gerendát láttunk korábban a legénységi szálláson.
Amikor a Leitha nemegyszer a homokpadoknak ütközve, nyikorogva átszenvedte magát a racsai gázlón, a húszas évei végén járó kapitány, Karl Topil sorhajóhadnagy első ízben gondolta, végük van. Ám a szerencse az ő oldalára állt, s legénysége úgy tekintett rá a sikeres manőverezés után, mintha félisten volna. A monitor ezután akadály nélkül ért Szabács alá, ahol sűrű golyózáporban sikerrel fedezte átkelő csapatainkat.
Hadparancs érkezett 1914. október 3-án: megsemmisíteni a misari francia ütegeket. Karl Topil tudta, ha harmadszor is győzelemre viszi a hajót, csakugyan az ég kegyeltje. De ekkor történt valami. Az első találat a fedélzetet érte, s majdnem átszakította. Minden tűz és füst volt a kapitány körül. De ő csak egyre ordította a vezényszavakat: links, rechts, neuer Kurs, Feuer! Az antant tüze azonban elsöpörte a kormányállást. A Leithának vége volt, irányíthatatlanná vált. Végül testvérhajója, a Maros menekítette ki a pokolból.
Miközben hajóját vontatták, Karl Topil eltűnt a legénység szeme elől. Kabinjába ment imádkozni. Mikor végzett a rózsafüzérrel, fölemelte tekintetét, s így szólt:
– Még megvagyunk!
origo.hu
Szakadó esőben, vezetés közben mobilozott egy buszsofőr
