A láthatatlan diktátor

Dél-Európa szinte valamennyi országában folyamatosan tüntetnek a kormányok megszorító politikája ellen, elég munkát adva a rendőrségnek, amely könnygázzal vagy gumilövedékekkel próbálja szétoszlatni a tömeget, ám a tüntető tömeg újból és újból összeverődik, akár csak a Tahrír téren Egyiptomban. De míg az egyiptomi tüntetőknek elég szerencséjük volt, hogy Mubarak személyében megtalálják a diktátort, akit el lehetett zavarni, Európa bajban van, mert itt a diktátor láthatatlan. A „polgári demokrácia” fátyla rejti el, így az európai polgárok szavazhatnak bármilyen pártra a balközéptől a jobbközépig, ugyanazt a megszorító politikát kapják. Az esetleg alternatívát nyújtó „szélsőségesekre” szavazni nem szabad, mert akkor a láthatatlan diktátor hirtelen megjelenik és a „demokratikus” politikai pártok és a média egyesült erővel támad a háttérhatalom érdekeit kiszolgálni nem akaró politikai erőkre.
Ez a háttérhatalom jelenleg éppen Görögországot tartja prés alatt: nemcsak arra kényszerítik az országot, hogy adósságai fejében kiárusítsa az állami vagyont, de mivel nem bíznak bennük, ezt még ki is akarják venni a görög hatóságok kezéből, rábízva egy nemzetközi testületre, valami hasonló intézményre, mint a német Treuhandanstalt volt, amely a keletnémet privatizációt intézte a német újraegyesítés után. Ez a privatizáció a keletnémet ipar teljes lerombolásával járt és az ország nyugati része azóta is évi százmilliárd euróval kénytelen támogatni a volt NDK-t. Nyilván így járna Görögország is, az állami vagyon kiárusítása után az adósság még jobban növekedne. Ez történt Magyarországon is. Amikor a villamosenergia-ipart a kilencvenes évek közepén kiárusították, az ország külső bruttó adóssága még csak 24 milliárd eurót tett ki, jelenleg közel van a 140 milliárdhoz.
A görög helyzetről számos elemzés lát napvilágot, egyik sem teszi fel azonban a kérdést, hogyan lehet az, hogy 2003–2009 között a görög költségvetési hiány 100 milliárd eurót tett ki, mégis a külső adósság 240 milliárd euróval növekedett? A magyarázat pedig egyszerű: a különbség valakik vagyonát gyarapította. Annak feltárása, hogy ez milyen mechanizmuson keresztül történt, már nem érdeke a nemzetközi médiának. Ezt valamennyi eladósodott ország esetében el lehet mondani, hiszen az elmúlt tíz évben a külső adósság számos dél- és közép-kelet-európai országban a sokszorosára nőtt, messze meghaladva az esetleges költségvetési hiánynak tulajdonítható mértéket.
Az egyik ok nyilvánvalóan az euró bevezetése. Az eladósodásra vonatkozó hosszú idősorok világosan mutatják, hogy az égbe szökő eladósodás 2002 körül indult be. A csodafegyvernek gondolt közös pénz visszafelé sült el. Martin Wolf, a Financial Times közgazdasági elemzője szerint az eurózónának két, egyaránt elfogadhatatlan választása van: a részleges felbomlás vagy az eladósodott országok vég nélküli állami megsegítése. Amíg ez a kérdés eldől, Európában marad a restrikció, a magas munkanélküliség, a létbizonytalanság, a könnygáz és a gumilövedékek.