A megszorítások szerelmesei

Az Orbán-kormány tisztában van azzal, hogy csak egy erős és gazdag ország tudja felvenni a harcot a globális elbizonytalanodásban. Olyan gazdag országot pedig még nem látott a világ, amelyik elkótyavetyéli, amije van, megszabadul mindentől, ami érték és vagyon, és nem szerez hozzá az állam számára semmit sem

Mindenütt megszorítás terem, ahová a kormány lép – már ha az ember a „baloldali-független” médiumokból s az ellenzék felfokozott hangjaiból tájékozódna. Meg kellett tudnunk, hogy még a Mol 21,2 százalékos részvénypakettjének az oroszoktól való visszavásárlása is a szegény állampolgárok pénztárcáját apasztja tovább. Vagyis ez is megszorítás – legalábbis az MSZP gazdasági zsenijeinek diagnózisa szerint. E tekintetben oszladozik az a már-már koalíciószámba menő egyetértés, ami az utódpárt, a Jobbik és az LMP között bontakozik. A jobboldali radikálisok ugyanis nem tartják kárhoztatandónak az üzletet. Pedig valóságos verseny dúl az ellenzéki gárdák között, ki tudja ijesztőbb apokaliptikus jelzőkkel illetni a kabinet politikáját. A különbségek kezdenek elmosódni a színfalak előtt egymásra fenekedő erők viszonylatában. Egyformán bélyegzik megszorításnak a nyugdíjkorhatár egységesítését vagy éppen az önkormányzatokkal kapcsolatos ésszerűsítéseket. A „zemberek”, a „fülkeforradalom” gúnyos emlegetésével, a közbiztonság kéthetes rendbetételének sosem volt ígéretével, az „egy a tábor egy a zászló” unalmas ostorozásával meglepően összecsiszolódtak még frazeológiában is az ellenzéki pártok. Fogós feladvány lenne egy tévévetélkedőben: állapítsa meg a játékos, melyik ellenzéki párt parlamenti felszólalását hallja éppen. Hovatovább már csak Alföldi Róbert nemzeti színházi főigazgató megítélése verhet éket a bal- és jobboldali szalonanarchista alakulatok közé.
Érdemes odafigyelni, a ballib használat során milyen jelentésmódosuláson ment át a megszorítás kifejezés. Hirtelen minden megszorítássá lényegült az adócsökkentéstől, a gyermeknevelési és szociális támogatásokon át, egészen a Széchenyi-tervig. Másrészt ámulhatunk, amint ellenkező előjelűre váltott a szó. 2010 tavaszáig maga volt a megváltó világosság, a közgazdászok által istenített csodafegyver. Megszorítást minékünk, megszorítást minél többet! – sóvárogtak a balértelmiségiek. Aztán történt valami úgy április táján, ami alapvető változásokat generált a felelősen aggódók táborában. Hogy, hogy nem, vihariramban elítélő lett ugyanezen körökben a megszorítások aktuális meghatározása. Ha külföldi közgazdászberkekben nem tudnák, hogy Magyarországon választásokat tartottak 2010 tavaszán, fejtörést okozna számukra a különös jelenség. Nincs az a pozitív kormányzati intézkedés, ami ne a középkori kínzókamrák hangulatát idézné fel a balsajtóban. A Mol-részvények visszavásárlásának hírére nem annak örültek, hogy kisebb lesz a kiszolgáltatottságunk, és kordában tartható lesz a rezsiköltségek egy része. Ehelyett a baloldal a lakosságot érintő sorscsapásokról kesergett. A Népszavában a hír következő címmel jelent meg: Orbán bombaüzlete: Jól kerestek az oroszok. A hajdani szociáldemokrata napilap oroszellenes felhangjával szemben a legtöbb balorgánum mégis azt az aspektust részesítette előnyben, amely a pénzpocsékolást domborította ki. Ők főként a mellbeverő milliárdokra utaltak sokatmondóan, mint aminő vészes könnyelműséghez már nem is kell külön kommentárt fűzni, annyira magáért beszél a korrupciógyanús pénzszórás és eszeveszett költségvetési herdálás. A Népszabadság a következő távolságtartó címmel tündökölt: „Megvette az állam a Mol ötödét: félezermilliárd forintunkba került.” Sajtóínyenceknek érdemes minden szótagot megízlelni. A „Mol ötödét” azt közli: képesek voltak a piti ötödéért zúzni magukat és ekkora hűhót csapni. A „félezermilliárdunkba került” is valóságos pártállami briliáns, a Szabad Nép kései relikviája. Üzenete: te fizeted meg az árát, balga örömködő prosztinger polgár. S nem ám pár milliócskát vetett oda üveggyöngyként a Szurgutnyeftyegaz lábai elé „a Fidesz”, hanem milliárdos tételben ment az olajbiznisz, az üzleti részvényszédelgés, még ha „csak” félezermilliárdot reptettek is ki a szégyentelenek az ablakon. Ha 500 milliót írnának, sokan botor módon hajlamosak volnának nem a milliárdos megszorítások kontextusába helyezni a botrányt, hanem könnyelműen csupán a milliós sarcok fiókjába raktároznák el a felháborító kormányzati pénzleszívási esetet. Figyelem! Már csak kis ideig kell türelemmel lennünk, és a posztkommunista fenoménok lerántják a leplet „a Fidesz” üzelmeiről. Kiderítik: valójában az olajügyek, olajszőkítés kategóriájába illenek bele a mostani kriminális Mol-visszavásárlási sajnálatos események. Már látjuk a szalagcímeket: Orbánék olajbotrányba keveredtek. Alcímek: Az orosz kapcsolat miatt magyarázkodik a kormányszóvivő. A volt Szovjetunióból érkezett kormányzsebekbe a folyékony arany. De mit is beszélünk prognózisról, amikor a mindenre pattanó Szanyi effendi már erről lamentál. A meghökkentő mesék szoci változatának legvirulensebb szereplője első levegővételre, a hír kézhezvételétől számított fél percen belül bűnügyet szimatolt a háttérben. Milton Friedmant árnyékba utasító okoskodásával azt nehezményezte, hogy a kabinet negyven százalékkal drágábban vásárolta meg a Mol-pakettet, mint annak idején az oroszok vették meg azt az OMV-től. Vagyis még golyós számológép sem kell hozzá, hogy belássa a világ apraja-nagyja: itt bizony bűnügygyanú esete forog fenn. Az angyalföldi gigászt nem zavarja, hogy ha több éve eladták egy meghatározó cég valamely szeletét, az további sikerei következtében többet kóstál később, mint előtte. A fejleményre az infláció is rá szokott segíteni, az ár- és árfolyamváltozásokról nem is beszélve. De ha ez sem nyugtatná le a baloldali titánokat: 2009 márciusában a piaci árfolyam duplájáért (!) vásárolta meg a Szurgut az osztrákoktól a 21,2 százalékos részt. Ha az akkori 1400 millió euró a szocik szerint rendben volt, az általunk most fizetett 1880 millió több mint kétszer kedvezőbb, hisz a pakett piaci értéke tíz százalékkal magasabb. Még jobb üzletet csináltunk: akkor a piaci érték dupláját fizették érte, mi meg a piaci értéknél kevesebbért szereztük vissza.
Mindenről fecsegett a baloldal, csak a lényegről hallgatott. Arról, hogy a Mol visszavásárolt állami tulajdonrésze ebben az energiaínséges világban hihetetlenül fontos és komoly lépés gazdasági biztonságunk terén. Mert nagyon nem mindegy, hogy milyen tulajdonunk van. A Gyurcsány- és az Orbán kormány gazdaságpolitikája közt ez a legnagyobb különbség: Gyurcsány eladott, Orbán pedig megtart. Gyurcsány elkótyavetyélte a Mol-részvényeket, Orbán pedig visszavásárolja azokat az állam számára. Mindegy, hogy mit nyomat Szanyi, Podolák és Szekeres. Egyesek azt is valószínűsítették, hogy az IMF-kölcsönt ilyesmire nem lehet felhasználni. A valutaalap azonban mély megrendülésükre tudatta: joga van a magyar államnak vásárlásra felhasználni a valutaalap kölcsönét. A neoliberálisokon kívül senki nem gondolja, hogy pénzpocsékolás lett volna a Mol-részesedés visszahódítása. Laikusok is tisztában vannak azzal, hogy piaci ár alatt helyreállítani egy kurrens vállalat teljes önállóságát, amely az ország energiabiztonságának egyik oszlopa, hatalmas eredmény.
Ne higgyünk tehát azoknak, akik a lakosságra rótt teherként említik a Mol-részvények visszavásárlását. Az Orbán-kormány tisztában van azzal, hogy csak egy erős és gazdag ország tudja felvenni a harcot a globális elbizonytalanodásban. Olyan gazdag országot pedig még nem látott a világ, amelyik elkótyavetyéli, amije van, megszabadul mindentől, ami érték és vagyon, és nem szerez hozzá az állam számára, a lakosság biztonsága érdekében semmit sem.