Egy jó közgazdasági mű olyan, hogy mindenre találhatunk benne példát – és az ellenkezőjére is, tartják. Ha azonban a Jólét és erkölcsösség című kötetet forgatjuk, rejtély, hogyan hivatkozhatnak Benjamin Milton Friedmanre mint a rafinált megszorítások egyik szülőatyjára. Kezdünk gyanakodni, ez egy másik Friedman, mint akiről eddig hallottunk egyes vulgárközgazdászok szidalmaiban. Aztán eszünkbe jut: bizonyos erők szeretik úgy beállítani, mintha a közgazdaságtan valami liberális huncutság lenne. Kezükre játszik, hogy többeknek ötven év masszív agyradírozás következtében még ma is Marx, Engels, Lenin – sőt Sztálin – neve ugrik be, ha az ökonómia szóba kerül. Hiába, több évtizedes politikaigazdaságtan-okítás nem múlt el nyomtalanul.
Friedman, a chicagói iskola létrehozója olyan elvekkel közelít a valósághoz, amelyek cseppet sem illenek bele az eddigi elítélő klisékbe. Érthetővé válik, miért lett a Nobel-díjas tudós a nagy konzervatív-republikánus amerikai elnök, Ronald Reagan tanácsadója. A közgazdász értekezéseiből megtudható: a demokrácia, a gazdasági növekedés, az egyéni előrejutás, az esélyegyenlőség és a jólét egymást feltételező fogalmak. A gazdasági növekedés pedig nem öncél – miként a pénzügyi, monetáris szempontok sem. Egyszóval a pár éve, kilencvenöt éves korában elhunyt szerző nem az ördög bibliaírója, bárhogy akarják is rásütni a neoliberalizmus billogát. Hogy mégis miért citálják a ballib térfélen? Mert a hiba nem Friedman, hanem a nevével visszaélők készülékében van. Nem véletlen, hogy a Google-ban alig van találat a nevére magyar nyelven, de angolul sem zsúfolt a lista. Mert Friedmant és a chicagói iskolát oly módon szokás emlegetni posztmarxista berkekben, mint a pártállam idején Lenint. Egyszer megkérdeztek valakit, aki új Vlagyimir Iljics-idézetekkel rukkolt elő egy pártszemináriumon: hogy ismerheti ennyire a műveit? Az előadó megsúgta: nem ő ismeri annyira, hanem a hallgatóság ilyen kevéssé.
Pedig Friedman nem elsősorban liberális vagy konzervatív – hanem olyan közgazdász, aki a problémák megoldására összpontosít. Arról ad számot a kötet, hogy az erkölcs lehet praktikus is. Igaz, ezt már Luther és Kálvin óta tudjuk. Kimondja a szerző: javuló életszínvonal nélkül nincs gazdasági növekedés. A piac mindenhatóságában sem hisz. „A gazdaság önmagában nem akadályozza meg, hogy egy társadalom rugalmatlanná és intoleránssá váljék, ha már polgárai közül sokan elvesztették azt a meggyőződésüket, hogy létezik javulás” – szögezi le. Friedman idézi Reagant: „A fejlődés a mi legfontosabb termékünk.” Ne feledjük, addig az a balhit volt divatban, hogy a kommunizmus, a baloldal képviseli a haladást – aminek az egykori amerikai filmszínész, illetve Friedman gazdaságpolitikai sikere vetett véget. A közgazdászprofesszor ugyanis hitt abban, hogy a demokrácia és a gazdasági növekedés angyali körökké alakulva erősítik egymást.
Amikor befejezte könyvét, a világgazdasági válságnak még az előszele sem érződött. Ám az állam, a kormány szerepéről alkotott nézetei talán még időszerűbbek. Hogy a piaci szereplők szabadok, de az irányító szerep az állami vezetésé. Mint írja: a politikára hárul az a feladat, hogy a növekedés haladja meg azt a szintet, amelyet a piac önmagában produkálna. A szabad vállalkozások ugyanis döntéseiket a kormány által kialakított térben hozzák meg. A külső támadásokkal szemben pedig csak a kormányzat ad védelmet. S hogy a kabinetnek mi nyújthat segítséget? A tudós Arisztotelésszel vallja: az a politikai közösség a legjobb, amelyik a középosztályra támaszkodik. A „middle class”-hoz tartozást viszont mindenki számára elérhetővé kell tenni. Hiszen ahogy Huntington mondja: a szegénység a demokratikus fejlődés egyik fő – valószínűleg a legfőbb – akadálya.
(Benjamin M. Friedman: Jólét és erkölcsösség. Napvilág Kiadó, Budapest, 2010. Ára: 4500 forint)
origo.hu
Ekkora pofont még nem kapott Magyar Péter, ez bizony a Holdról is látszik
