Napok óta áradt a Szamos 1970 május közepén, a felső folyásnál élők mégis bíztak benne, megúszhatják a nagyobb bajt, korábban a jeges ár is szerencsésen levonult a folyón. A zöldár azonban mindent elsöprő erővel támadt a vidékre, akadt nap, amikor a vízszintemelkedés óránként elérte az ötven centimétert. Az ár egyszerre hömpölygött a Szamos mellett a Tiszán, a Krasznán és a Túron. A védekezésben mindenki részt vett, ám Romániából mégis egyre vészesebb hírek érkeztek.
Tizenhatodikán éjjel keservesen vonyítottak a kutyák Nagygécen, érezték a közelgő veszélyt. – Mondták, feküdjünk le nyugodtan, nem lesz baj, már apad a Szamos. Fél tizenegykor azonban betört a víz a faluba – emlékszik egy szemtanú, Juhász Ferenc, a Nagygécért Közhasznú Egyesület elnöke, aki gyermekként élte át a tragédiát. A falubelieket dörömbölés ébresztette álmukból, az utcán többen kiabálták: mindenki meneküljön, jön a víz! Pizsamájukra kapkodták ruháikat, fogták, ami a kezük ügyébe akadt, fejvesztve szaladtak a falu határában folyó Erge-patak felé, ám annak hídján már nem lehetett átkelni.
Vissza a község központjába! A templom kissé magasabban fekszik környezeténél – a régiek még tudták, mindig kell egy biztos pont. Hajnal kettő tájt teherautók érkeztek, addigra a falut már teljesen elöntötte a víz. A platókon úgy álltak az emberek, mint a heringek, de bánták is, csak ezt éljék túl. – Traktorokat kötöttek a tehergépjárművek elé, úgy mentették a népet – idézi fel Juhász Ferenc. Hétszázötven ember menekült el azon az éjjelen. Akkor még nem sejtették, örökre.
Később a hivatalos kommunikáció úgy szólt, hogy Szatmárnémeti térségében kilenc helyen lépett ki a Szamos a medréből, elöntve a környező településeket, majd alig fél nappal később a községtől északra fekvő Nábrádnál és Tunyogmatolcsnál is átszakadt a gát, ezzel onnan is érkezett egy árhullám.
– A régiek kútfője a XIX. század közepéig terjedt, attól fogva 1970-ig nem emlékezett senki olyan hatalmas árvízre, ami akkor a településre zúdult. Utólag úgy hallottuk, hogy a románok a Nagybánya környékére telepített rakétáikat féltették, és megnyitották a városhoz közeli víztározót, majd Szatmárnémetinél is átvágták a gátat – ad egészen más magyarázatot a soha nem látott pusztításra Juhász Ferenc.
Ezek után nem meglepő, hogy később Románia – ahogy a falubeli öregek beszélték – vállalta volna, hogy megemeli a töltést a Szamos mentén, és azon betonutat épít. Az már annál inkább, hogy a honi politika nem kért az „önzetlen” segítségből. Sőt, egy minisztertanácsi rendelet megtiltotta a falu lakosságának, hogy visszatérjen, pedig a víz az épületeknek csak harmadát rongálta meg.
– Semmiképpen nem akartak elköltözni az emberek, de a kommunisták megszüntették az iskolákat, a boltot, még a kutak vizét is elzárták – ecseteli az akkori viszonyokat a kortárs. A káderek barbár módon romboltak le a házakat és – nyilván némi kéjjel – az ősi kúriákat. Még a falu névtábláját is kitépték. Hogy biztosak legyenek dolgukban, évtizedekre építési tilalmat rendeltek el. 1978–80 táján az embertelen körülmények ellenére húszan még mindig kitartottak, aztán lassan ők is elhagyták a „települést”, amit közben Csengersimához csatoltak.
– Édesanyámék a házukat veszítették, egy élet munkáját, helyette építettek nekik Csengersimán kamatmentes hitelre egy komfort nélküli viskót – teljesen eladósodtak. Azt mondták, azért nem költözhetünk vissza, mert a falu helyére víztározó épül – teszi hozzá szomorúan Juhász Ferenc. Soha nem tettek egy kapavágást sem. A község az óta alussza Csipkerózsika-álmát.
Egy kertben még áll egy korhadt asztal, mellette padok, a buszvárót benőtte már a gaz. Méhek zümmögnek, a közeli mocsarasból madarak kárálását hordja a szél. Egy-egy házmaradvány között olykor több száz méternyi területen burjánzott el a vegetáció, a sűrű flóra jótékonyan fedi be a vakolatukat ledobott, félig megrogygyant vagy már össze is dőlt épületeket; egy kúria befalazott ablakokkal szégyenkezik.
Az egyik telek előtt már csak a kőkerítés oszlopai állnak, egy másik kerítés mögött a róna végtelensége. Házalap mellett sétálunk, az egykori szobákban méteres gaz virít.
A falu centrumában kő kapuoszlopokhoz érünk, se kerítés, se ajtó, a háborús hősök emlékművéhez töredezett járda vezet. Nagygéc község hősi halottai 1914– 1918 – hirdeti egy tábla. A földön elrozsdásodott mécses, rajta megfakult műanyag koszorúk – valaki még ma is tiszteleg a hősök előtt. Az emlékmű tetejét díszítő kőgömb egyik fele kettéhasadva várja, mikor válik el az oszloptól; felszínét benőtte a moha. A kertben vadgerle búg szomorúan.
A szomszédos református templom teteje több helyen is be van szakadva. Vakolat csak imitt-amott maradt rajta mutatóban, falain több centi vastag repedések futnak – nem csoda, ha az építmény megrogyott. Szentélyének kőrózsás ablakait még a gótikán nevelkedett mesterek faragták, némán tanúskodnak a dicső múltról. Festett kazettás mennyezete talán még menthető lenne, tornya azonban csupa rozsda, ablakait deszka csúfítja. A tetőről lehullott, földbe fúródott palatöredékek rémisztő sormintát alkotnak.
Szemben a Czagány Kálmán-emlékház áll, rajta felirat: „Jó érzésű ember!
Háromosztatú, rakott sárfalas, szalmafedésű népi lakóház, füstös konyhával.
Származási helye: Penészlek, Árpád utca 10.
Felajánlotta: Könnyű János Budapest.
Elbontotta és újraépíti Nagygécen az örökségünk őrei ifjúsági műemlékvédő szervezet.
1993. július. Kérjük, hogy vigyázz rá te is!”
Nem tudni, ki járt erre utoljára, s megfogadta-e a kérést, az épületnek azonban se ajtaja, se ablaka, belül teljesen üres, minden berendezése egy sámli, néhány elkorhadóban lévő külföldi reklámújság. És egy tábortűz nyoma…
Modern emlékműre bukkanunk. In memorian Nagygéc 1970. V. 13. – áll egy gémeskút mögötti emléktáblán, a kísérő szöveg szerint „749 indult új hazát keresni. Próbált meg gyökértől szakadva új fa ága lenni.” Az emlékfalon a falu kitelepítéskori lakosságának névsora.
Juhász Ferenc szerint az Erge-patak ölelte történelmi község elpusztulása katasztrófa. A falu temploma 1280-ban épült (Mátyás uralkodásának vége felé bővítettek); 1333-ban Károly Róbert említi a települést egy oklevélben. Szatmár vármegye képviselői mindig előszeretettel telepedtek le a községben, 1858-ban az aradi mártírok hóhéra, Haynau sem átallott megvásárolni a kisgéci pusztát, amin kúriát emeltetett. A XIX. században Nagygécen pihente ki fáradalmait a vármegye alispánja, de a múlt század elején is éltek itt államtitkárok, politikusok. Szinte mindegyikük épített egy-egy míves nemesi lakot.
– Magyarországhoz mindig ragaszkodtak a helyiek, Trianonban Romániához akarták a települést csatolni, de a helyiek elérték, hogy az anyaországnál maradjon a község. A második világháborút követően a falubeliek többször vették el a járőröző román katonák fegyverét, amit a patakba dobtak. Virág Sándor és testvére nem tudta elviselni, hogy a románok 1947-ben a falu határában határkövet helyeztek el, mindannyiszor arrébb dobálták. Az egyik eset során rájuk lőttek, Sándor életét adta hazájáért… – fújja egy szuszra az anekdotákkal átszőtt faluhistóriát Juhász Ferenc.
Juhász Ferenc megszállottként eddig jóformán maga tisztította meg a gaztól a falut, ápolta, amire erejéből futotta, olykor akadt néhány lelkes segítője. Alapítványuk azt szeretné elérni, hogy újra élet költözzék a faluba, a még menthető épületeket felújíthassák, de legalább a templom maradjon meg. Az alapítvány az Árpád-kori imaház felújításához a Nagyecsed és vidéke takarékszövetkezetnél vezetett, 68000213-10005886 számlaszámára várja a nagylelkű hozzájárulásokat. A munkához 110–120 millió forintra volna szükségük.
origo.hu
Itt hallgathatja meg Orbán Viktor parlamenti szezonnyitó beszédét - videó
