Csúnya monokli a balliberálisoknak

A legváratlanabb és a legfájdalmasabb helyről kapott csúf monoklit a hazai neoliberális oldal – ha a világra saját maguk szerint oly nyitott balliberálisaink egyáltalán hallottak róla. A monokli magyarul, mint ismeretes, nemcsak cvikkert jelent, hanem bizalmas szóhasználatban tekintélyes véraláfutást is a szem körül.
A Monocle nevű, globális üzleti, kulturális és formatervezési témákkal foglalkozó, évente tízszer megjelenő, a nyugati és a fejlett keleti világban rövid idő alatt páratlanul népszerűvé váló folyóirat adott most monoklit a balliberálisoknak. A nem olcsó, mintegy háromezer forintnak megfelelő helyi pénzért kapható periodika olvasói jellegzetesen és elsősorban a felső középosztály tagjai, akik olyan helyeken laknak, ahol a szupermarketek gyümölcsrészlegének kínálatából – hogy úgy mondjuk – nem hiányzik a rambután vagy a physalis sem. Akik e magazint azért is vásárolják, hogy megtudják, mitől „döglik” a globális légy, netán melyik helyre utazzanak a következő alkalommal.
A folyóirat kiállítása valóban megérdemli a „pazar” jelzőt. Nagyon elegáns, de visszafogott, szinte teljes egészében matt papírra nyomtatott. Semmi ordító, hivalkodó kép, tele elsőrangú, lényegre törő, főként rövid írásokkal. A 2007 óta árult magazinról mondta Harry Forestell, a CBC egyik neves riportere, hogy egyesíti magában a Foreign Policyt és a Vanity Fairt. (A kéthavonta megjelenő amerikai Foreign Policy a világ iránymutató külpolitikai folyóirata; a Vanity Fair a híres Condé Nast kiadó popkultúrában, divatban és politikában „utazó” havi magazinja.) A londoni szerkesztésű Monocle rövid idő alatt sokkal több lett mint puszta magazin. Az interneten már elérhető heti kiadása, januártól pedig televíziós programot is ad. Sőt boltjai is vannak Londonban, New Yorkban, Los Angelesben, Tokióban és Hongkongban.
A júniusi szám fő témája a „globális közlekedés”. Fókuszban a kerékpárgyártók, a hajóépítők, a repülőgép-tervezők, az autómérnökök. De a 186 oldal terjedelmű magazinban szó van az etiópiai dzsessz váratlan exportsikeréről, a legjobb svájci fényképezőgépekről, a fő témába tartozó szingapúri tömegközlekedésen kívül az ottani konyha egyik sajátos sikerágazatáról, egy régi bécsi kerület reneszánszáról, a forradalom utáni Tuniszról (Tunézia fővárosáról), az úttörő skandináv formatervezésről és a kommunista idők berlini migránsairól is.
A cikkek első kézből vett forrásokra támaszkodnak, és sokszor meghökkentők. Mint például az a beszámoló, amely így kezdődik: „venne ön egy Iránban készült autót?”, s azzal végződik, hogy nagyon is, ugyanis Iránban kiváló minőségű, hibrid meghajtású gépkocsikat fejlesztenek ki. Vagy az, hogy az ausztrál kormány nemzeti érdekekre hivatkozva utasította el a tőzsdéje felvásárlására adott szingapúri ajánlatot.
Most pedig, hogy a csattanót gonoszul még tovább késleltessük, térjünk ki a Budapestre akkreditált külföldi tudósítókra, akikről azt sejtjük, hogy olvasóink többsége szívéhez – hogy a kelleténél udvariasabban fejezzük ki magunkat – gyermekeiknél némileg távolabb áll.
Vajon mindig igaz-e közmondásunk, miszerint „kutyából nem lesz szalonna”? Vajon a dogmatikus kommunistaként indult, majd az antikommunizmus egyik irodalmi óriásává változott Arthur Koestler nem a mondás cáfolatát példázza? Dehogynem, és ugyanezt a csodálatos változást tapasztalhatjuk Adam LeBoron is, akit abban a korszakában – az Antall-kormány idejétől kezdve vagy másfél évtizeden át –, amikor többi kollégájához hasonlóan Budapesten rettegett a fasizmustól, lapunk is nagyon sokszor bírált.
Nos, az angolszász világ minőségi lapjait tudósító LeBor, aki néhány napja a Financial Timesban remek cikkben mutatta be, miként zarándokoltak nyugati politikusok Ratko Mladichoz, akár Kadhafihoz annak idején, ma a Monocle budapesti tudósítója.
A júniusi szám Európáról beszámoló részének kezdőoldalán a magyar miniszterelnök rokonszenvet keltő fotója látható. Alatta LeBor Nyílt ítélet cím alatt pontokba szedve rangsorolja, mit talált a féléves magyar uniós elnökség legjobbjának, és mit a legrosszabbnak. Hogy „hollywoodiasan” a harmadik legjobból induljunk (a három rossz: a médiatörvény, a Jobbik menetelése plusz a növekvő munkanélküliség, valamint a multiellenesség), az a Ferihegyi reptér átkeresztelése Liszt Ferencre, ami különösen jól emlékezteti a világot Magyarország „gazdag kulturális és irodalmi örökségére”. A második „legjobbnak” LeBor a romastratégiát értékelte. Az első legjobbnak – a legeslegjobbnak – pedig azt, hogy Orbán Viktor „élesen emlékeztette” az uniós hatalmakat arra, hogy Közép-Európa „éppoly tűzrőlpattant, mint volt”. Tette ezt azzal, hogy elmondta: „most sem hagyjuk, hogy Brüsszelből vagy bárhonnan bárki is diktáljon nekünk”.
Elképzeljük magunk előtt, ahogyan az ATV Újságíróklubjának tagjai mindezt a szocialista neoliberalizmus abszurd katyvaszában reménytelen süllyedésre ítélt nézőknek próbálják „elmagyarázni”, miután a Monocle-tól kapott saját monoklijukat kellően leápolták.
Globális élvezetben van részünk.