Kevesebb mint egy perc alatt száguld fel a lift a Sanghaji Pénzügyi Világközpont (SWFC) nyolcvanhetedik emeletére. Több mint négyszáz méter emelkedés egyetlen percnél is kevesebb idő alatt – nyelünk is közben nagyokat. Más gomb nincs a felvonón, csak a földszint és a csúcs. Vagyis majdnem a csúcs, mivel a kávézóból, ahová felrepülünk, még mindig lenne kicsit feljebb, hogy elérjük a sörnyitó formájú, 492 méter magas felhőkarcoló legmagasabb pontját, de most „csak” eddig jutunk. A világ (jelenleg) harmadik legmagasabb épületének majdnem a tetejére. A toronyházban negyvenegy másik lift is üzemel, naponta sok ezer embert szállítanak az iroda- és szállodai szintekre, éttermekbe. A hatalmas üveglapokkal körülvett csúcspresszóból lenézünk a szomszédos, 421 méteres Csin Mao toronyra s a magyarországi panelházaknál háromszor-négyszer magasabb, innen mégis csak makettnek tűnő megannyi irodaházra.
Ahogy a húszmilliós város elterül alattunk, már-már kezdem azt hinni, hogy értem, miért költözött ide hét hónappal ezelőtt az a huszonhat éves magyar közgazdász, akinél pár napos sanghaji tartózkodásom alatt vendégeskedem.
Persze tévedek.
Nemes Tamarával alig egy éve találkoztam egy külföldi tanulmányúton. Már akkor rendíthetetlennek tűnt elhatározásában, hogy Kína legnagyobb városában tanul tovább, s ott alapozza meg jövőjét. Tenyerébe kínai írásjeleket rajzolt, így sajátította el a mandarin alapjait, mielőtt az elnyert egyetemi ösztöndíj birtokában útnak indult. Akkor ígértem meg neki, hogy meglátogatom.
Hét hónap telt el. Hét hónapja nem találkozott magyarral, csak édesanyjával és néhány barátjával beszél néha telefonon. A Facebookot Kínában blokkolják, de léteznek eszközök, hogy mégis használni lehessen. Nem túlzás állítani, hogy a közösségi portál jelenleg a legszorosabb kapocs közte s az itthon maradt rokonok, barátok között. Ezen levelezzük le az utazás részleteit, azt, hogy kijön elém a Putung (Pudong) reptérre, s hogy ha tudok, vigyek néhány tábla Boci csokit. Elindulás előtt olyan egyszerűnek tűnt, hogy miközben majd tofus rákot vacsorázunk, vagy végigsétálunk a Huangpu folyó – amely magyarul annyit tesz: Sárga partú folyó – korzóján, a Bundon, esetleg kávézunk a „sörnyitó” tetején, egyszerűen felteszem a kérdést, hogy igazából mit is keresel te itt, hogy tényleg ez kell-e neked: a tömeg, a szmog, a többórás metrózás a tizennégy vonal valamelyikén, a monszun és az evőpálcika, de most, miután pillanatok alatt megtaláltuk egymást a Putung repülőtéren, s már több mint egy órája haladunk a város belseje felé, ám még legalább ennyi hátravan, mire megérkezünk a kollégiumba, szóval itt állva, kapaszkodva, örülve a viszontlátásnak s egyben az eddig látottak okozta sokk hatása alól fel nem ocsúdva azt már tudom, hogy ezeknek a kérdéseknek igazából így nincsen értelmük.
Nji hao! – köszönünk a szálláshelyen a mosolygós portásnak. A magyar diáknak már jól megy a kínai, mint mondja, meg sem lenne nélküle. Körülbelül két hétbe telt, mire megszokta Sanghajt, kiismerte magát azokon a helyeken, ahol rendszeresen meg kell fordulnia. A mandarinon kívül három idegen nyelven beszél, de hiába a világváros-hangulat, az egymás mellett sorakozó amerikai gyorséttermek, az Európában is ismert márkák, az angollal sem ment volna itt semmire. A kínain kívül más nyelven szinte csak a reptéren és a nagy szállodákban beszélnek. Qing jie yue yong shui – olvasom pinjin (kínai fonetikus ábécé) átiratban a kollégiumban minden mosdótál fölött a szöveget. Azt jelenti, takarékosan bánjunk a vízzel. Ez talán a legfőbb figyelmeztetés, amelyet a túlnépesedett modern Kínában valaha is megfogalmazhattak, de ha nincs tolmácsunk, legföljebb jóérzésből zárjuk el a csapot fogmosás közben.
Aztán felnézünk a tükörbe, s csak újra eszünkbe jut a kérdés: mi keresnivalónk itt?
Azért örülök, hogy vendéglátómnak ezt így a maga egyszerűségében eddig nem vetettem fel, hiszen ennyire direkt kérdésre nem lehet jó választ adni, olyat, amelytől a beszélgetés nem billen meg, s nem válik valamiféle felszínes élménybeszámolóvá. Nem lenne túl nehéz persze itt sem megtalálni azokat a (mű)buddhistává vált európaikat, akik (mű)hindu kiadásban Indiában is szinte mindenütt ott lebzselnek, s akik alighanem kész mondatokkal rendelkeznek arra az esetre, ha valaki mégis belekezdene a miért kezdetű kérdésbe, de ők most nem érdekelnek. Tamara nem akar kínaivá, buddhistává, akármivé válni, ő ugyanaz a hófehér bőrű, szőkésbarna és elszánt magyar maradt, akit Brüsszelben megismertem, majd Budapestről elbúcsúztattam. S ez utam szempontjából fontos, hiszen mint azt neki is mindjárt a megérkezést követően leszögeztem: eszem ágában sincs három nap alatt nekiesni a kínai kultúra megértésének, nem akarok múzeumról múzeumra járva elképesztő mennyiségű információt elraktározni erről a felfoghatatlan világról, éppen azért nem, mert felfoghatatlan. Három nap alatt legalábbis biztosan, tehát úgy érzem, akkor járok el a leghelyesebben, ha magolás helyett inkább élményeket, történeteket, illatokat, ízeket, hangulatokat próbálok gyűjteni. S abból megérteni valamit, amit és ahogyan vendéglátóm megértett hét hónap alatt, hiszen neki enynyi idő elteltével és a nyelv ismeretével legalább már volt esélye arra, hogy felfogjon valamit a kultúrából és a társadalomból.
– Szereztél már kínai barátokat? – kérdem.
– Igen, csak túl nagyok a kulturális különbségek, ráadásul nyelvi korlátokkal nehéz mélyebb dolgokról beszélgetni. Ez bonyolult kérdés – feleli.
Aztán arról faggatom, milyennek is látja a sanghaji átlagemberek mindennapjait.
A nap itt reggel hét óra körül kezdődik, az utcákat hangyamód lepik el a munkába, iskolába igyekvők, a metrókocsik zsúfolásig megtelnek. Az utak is, de nem annyira, mint más hasonló méretű óriásvárosokban. Ahhoz ugyanis, hogy valaki sanghaji rendszámot kapjon, s ezáltal jogosult legyen a belvárosba való behajtásra, több százezer forintot kitevő jüant kell forgalomba helyezéskor amolyan dugódíjként befizetnie. Ezt persze egyre többen megengedhetik maguknak. A földalatti ultramodern és biztonságos, a síneket a perontól a legtöbb vonalon plexifal választja el, amelyen csak az után nyílik ki az ajtó, hogy a szerelvény megállt. Vonaljegyet érintőképernyős monitorral felszerelt automatából vehetünk: a metrótérképen egyszerűen csak rá kell böknünk arra az állomásra, ahol le szeretnénk szállni, s a gép a távolság függvényében árazza be a jegyet, amely különben tíz-tizenkét megálló megtétele esetén is csak körülbelül harmadába kerül egy pesti bilétának. A sanghajiak keveset beszélgetnek egymással, inkább mindenki a kütyüit nyomogatja: olyan telefonokkal, játékokkal, laptopokkal és lapolvasókkal közlekednek az emberek, amilyeneket otthon egyelőre csak a legjobb szaküzletekben látunk. Többségük kínai márka, de működnek. A munkaidő elvben nyolc óra, a szerződéseket azonban sok cégnél úgy kötik, hogy a dolgozó bármennyi túlórára kötelezhető legyen.
A délutáni csúcs így az estébe nyúlik, nem ritka, hogy csak nyolc, kilenc, mire szabadulnak a munkahelyről vagy az egyetemről. A „kapitakommunista” rendszer ideális egyedei jönnek szembe az utcán vagy ülnek le a metrón. Hajtanak, vállalkoznak, termelnek. Játszanak, költik a pénzüket, és nem kérdeznek. Bár az arab világban kirobbant tüntetéshullám nyomán Sanghajban is próbáltak néhány tucatnyian tiltakozni a diktatúra ellen, de komoly társadalmi támogatást nem kaptak. A rendőrség pedig tudta a dolgát.
A campuson, ahol a magyar lány is lakik, a kínai diákok meglehetősen puritán körülmények között, négy–hat ágyas szobákban laknak, ezekbe térnek vissza a napi tíz-tizenkét órás iskolai elfoglaltság után. Elhaladnak Mao méretes szobra előtt, hogy aztán a kollégiumban ott folytassák a munkát, ahol az egyetemen abbahagyták. A környékbeli éttermek, kifőzdék késő este telnek meg emberekkel, legjobb esetben is csak ilyenkor marad idő egy kis lazításra, rendes étkezésre. Az árak szolidak, az ízek meglepőek. Amit idehaza kínai konyhaként ismerünk, közelebb áll a magyar gasztronómiához, mint az ittenihez. De hamar megszokható, különösebben meghökkentő alapanyaggal nem találkozunk, a legnépszerűbb a hal. A mindent átható, kissé édeskés ízzel könnyű eltelni, csípős paprikával próbáljuk semlegesíteni. A termékek többsége helyi, sörből, kólából persze kaphatók a világmárkák. Éjfél-egy óra körül elcsendesedik a környék, a diákok is aludni térnek. Nem vitás, a sanghajiak annyit dolgoznak, gyakran hét végén is, hogy ha az ő időbeosztásukat próbálnánk idehaza bárhol is az alkalmazottakra rákényszeríteni, hamar kitörne a lázadás.
Az itteni szabályok a vendégre, ösztöndíjasra is érvényesek, az egyetem kőkemény. Hiányozni nem lehet, sok a vizsga, a követelményeket teljesíteni kell, nincs kibúvó. Aki sikeresen veszi a megpróbáltatásokat, a csúcsra érhet. Irodája lehet a „sörnyitóban” vagy valamelyik másik felhőkarcolóban, képviselheti a kínai érdekeket bárhol a világban. Már, ha erre vágyik. Sokan inkább arra vágynak, hogy egyszerűen kirobbanjanak egy-két évre a nyugati civilizációból, a krízisből, az erkölcsi züllésből – ki minek éli meg a huszonegyedik század Európáját, Észak-Amerikáját, s mi az, amitől szabadulni akar. Korántsem biztos azonban, hogy amit keres, éppen Sanghajban találja meg. A nyertesek már itt is a pénztől válnak hatalmassá. A vesztesek pedig annak hiányától szorulnak éppúgy a társadalom perifériájára, mint nyugaton. Mint minálunk. Érdekes. A sokak szerint hanyatló nyugati kultúra megfertőzte volna az erősebbnek hitt kínai világot? A hagyományos keleti modell szerint a csoportok összezártak, a család burkot képezett. Ám ez a szolidaritás mintha az elmaradottabb, szegényebb vidékekre szorulna vissza. Az „egy gyerek” politika nyomán nehéz is igazi családokról beszélni, bár ma már kissé lazul a rendszer. Odafönt rájöttek, nem lesz, aki eltartsa az öregeket. Ma már, ha az apa és az anya is egyke, s városban élnek, vállalhatnak két utódot. Ha akarnak, s nem a karriert meg az irodaházat választják. (A születésszabályozásnak ezt a „demokratikus” módját mi is ismerjük, elég ránézni az elmúlt harminc év születési statisztikáira.)
Akik kimaradtak az erősek köréből, a város peremén próbálnak boldogulni. Például halat árulnak. Itt, középen, a folyó partján pedig felépült az új Manhattan. Csak gyorsabban, mint az igazi, talán lazább alapokon. Az újabb és újabb felhőkarcolók irodáit, a következő évtizedek irányítótornyait részben azok az emberek fogják belakni, akikkel a magyar egyetemista most együtt tanul. Vajon ők lesznek azok, akik a nyugati gazdaságoknak is irányt szabnak, elvégre az általuk vezetett cégek kebelezik be az európai, amerikai és afrikai piacokat, az ő bankjaiknak törlesztjük majd hiteleinket? (Amerika már most ezt teszi, Afrika felét ásványkincsestül megvették, s mi, európaiak is kóstolgatjuk az édes-savanyút.) Hamarosan nekünk is ők diktálják majd a mindennapok törvényeit? Ők írják szerződéseinket, hiszen nekik dolgozunk majd? Így formálódik az új Kína, amelynek a játékszabályait érdemes mielőbb megtanulnunk? És éppen ezt teszi Tamara is?
A klasszikus kínai kultúra után elkeseredetten kutató Krasznahorkai László idős tiencsini beszélgetőtársa, Jang fogalmazott így: „A dolgozó emberek, a munkások, a parasztok nem erősek gondolkodásban. Ők a közösség befolyása alatt állnak. Gondolataik: közönségesek. Közönséges, ahogy gondolkodnak, és közönséges, ahogy cselekszenek. De ők is az ókori kínai kultúra hatása alatt teszik, amit tenniük kell. Viszont míg ők változatlanok, állandók, addig az értelmiség és csak az értelmiség újra és újra megújul a maga szellemében, ők azok, az írástudók, akik újra meg újra a szellemhez fordulnak, és kezdik látni: mi az élet” (Krasznahorkai László: Rombolás és bánat az Ég alatt. Magvető Kiadó, 2004). Tamara azt mondja, ha lejár az egyéves ösztöndíja, legalább még egy évet rá akar húzni. Mert van még mit látni és megtanulni. Nyáron azért két-három hétre valószínűleg hazalátogat. Talán már megújulva. De az is lehet, indulás előtt éppen ő teszi majd fel magának a kérdést, hogy mit keres itt igazából.
(A riportunkban szereplő magyar diák nevét, a rendszer rejtette kellemetlenségeket elkerülendő, kérésére megváltoztattuk.)
Folytatjuk
origo.hu
Magyar Péter bejelentette: nem mond le a mentelmi jogáról
