Egy temetés előkészületei

Az MSZMP 1988. májusi értekezletén kapta megbízását, az 1956. októberi–novemberi eseményeket nem ellenforradalomnak, hanem „egy oligarchikus és a nemzetet is megalázó uralmi forma elleni népfelkelésnek” tartja. Hivatalosnak nevezhető személy először kérdőjelezte meg nyilvánosan a rendszer legitimitását jelentő, 1956-ot meghamisító hazugságot

Nagy Imre és mártírtársai kivégzésének harmincadik évfordulóján a rendőrség brutálisan szétverte a megemlékezni szándékozók pár száz fős csapatát. (Az akkori brutalitást békés bemutatónak tarthatjuk a 2006-oshoz képest, úgy látszik, a demokráciában a hatósági agresszivitás is rohamosan fejlődik.) Aznap, 1988. június 16-án, délelőtt még türelmesek voltak a rend őrei. A rákoskeresztúri köztemetőben jámboran végighallgatták Mécs Imre, Fónay Jenő és Rácz Sándor beszédét, csak a 301-es parcellában felállítani tervezett kopjafákat kobozták el. Néhány órával később, a Hősök terén már korántsem viselkedtek ilyen úri módon. Rácz Sándort másodszor nem hagyták beszélni, inkább letartóztatták. Ezek után különböző helyszíneken (Batthyány-emlékmécses, Szabadság tér, Vörösmarty tér) üldözték, oszlatták, gumibotozták a 400-500 fős tömeget. A pártvezetés félt június 16-tól, pedig ők is jól tudták, a magyar társadalom óriási változások előtt áll.
Kádár alig egy hónappal korábban vesztette el első titkári tisztségét, s azzal együtt maradék tényleges hatalmát is. Utóda, Grósz Károly a gazdasági átalakulást támogatta ugyan, de a politikai változásoktól – az érdekeit szolgáló személycseréket leszámítva – mereven elzárkózott. Június 12-én a munkásőrparancsnokok értekezletén arról szónokolt, hogy az ellenség aktivizálódását nem szabad tétlenül szemlélni, s szükség esetén a vezetés adminisztratív eszközöket is igénybe vesz. (Mint fentebb láttuk, négy nap múltán valóban igénybe vette.) Július második felében az USA-ban tartózkodott, ottani nyilatkozataiban ragaszkodott néhány szocialista alapelvhez: a politikai pluralizmust az egypártrendszer keretein belül kell megvalósítani, szó sem lehet az „októberi sajnálatos események” átértékeléséről, Nagy Imrének és társainak rehabilitálásáról, bár a néhai miniszterelnök családi körben történő újratemetésére látott lehetőséget. „Lehetetlen visszaforgatni a történelem kerekét” – nyilatkozta a Newsweeknek. Ám szocialista szemmel nézve ő maga forgatta vissza a történelem kerekét, hiszen a társadalmi tulajdon visszaprivatizálása magántulajdonná végzetes történelmi visszalépés. (Miként az a feltételezés, hogy a gazdasági átalakítás végbemehet politikai változások nélkül, nem más, mint a dialektika tagadása. Szegény Grósz Károly és követői még kommunistának is selejtesek voltak.) A parlament október 5-én fogadta el a társasági törvényt, azaz visszaállította a kapitalizmust néhány kiváltságos kommunista részére, akik azonnal éltek is a lehetőséggel, még a rendszerváltozás előtt. Milyen igazságtalan az emlékezet! A spontán privatizáció folyamatát hajlamosak vagyunk teljes egészében Németh Miklósnak tulajdonítani, holott csak jó másfél hónappal később lett miniszterelnök. A tisztséget Pozsgay Imrének ígérte Grósz, de úgy gondolta, Németh akarat nélküli báb lesz, akit kedvére irányíthat. Tévedett. (Az viszont érdekes lenne, ha Pozsgayra emlékeznénk úgy, mint a spontán privatizáció időszakának miniszterelnökére.) Grósz ellenben egy, a lengyelországihoz hasonló rendkívüli állapot, katonai közigazgatás bevezetését tervezgette. November 29-én a Sportcsarnokban, a párttagság aktívaértekezletén elmondott hírhedt beszédében az ellenforradalmi erők agresszivitásával, a fehérterror visszatérésével riogatta a hallgatóságát. Ebben az időben Grósz lépéseket tett az ellenzéki vezetők letartóztatásával, a jogok felfüggesztésével, korlátozásával járó rendkívüli állapot bevezetésére. Ebből a célból december 15-én létrehozott egy vészbizottságot. Ám Gorbacsov jóváhagyása nélkül nem lehetett katonai diktatúrát bevezetni, ezért Grósz – átmenetileg – lemondott puccsista szándékairól. Hozzátéve, hogy a nyugatiak elismeréssel fogadták a gazdasági átalakításra tett intézkedéseit, s nem kockáztathatta, hogy az ellenzékkel szembeni adminisztratív fellépéssel eljátssza a Nyugat jóindulatát.
Grósz és az MSZMP konzervatív erői békésebb eszközökkel próbálták megakadályozni a politikai változásokat. 1989 januárjában Fejti György bemutatta a Politikai Bizottságnak a „rendszerváltás” általa kidolgozott forgatókönyvét. Ennek lényege a párt hegemóniájának megőrzése volt, amelynek megvalósítását Fejti egy „kétlépcsős átmenetben” képzelte el. Ez azt jelentette volna, hogy 1990-ben a feltételezett erőviszonyok alapján elosztják a parlamenti mandátumokat – természetesen az MSZMP döntő fölénye lett volna feltételezhető –, s miután konszolidálódnak a politikai viszonyok, 1994-ben, de inkább 1995-ben tartanának szabad választásokat. (Annak szabadságáról lennének elképzeléseink.)
1989 elején nem állt jól a rendszerváltás ügye. A változások ellenzői biztosnak érezhették pozícióikat. Az ellenzék még nemcsak megosztott volt, hanem egyáltalán nem mutatott olyan erőt, amelyik az ország vezetésére alkalmas lett volna. A pártbéli belső ellenzékről a vezetés úgy gondolta, hogy az addigi gyakorlatnak megfelelően könnyen megosztják, elcsendesítik, ha kell, elnémítják. Pozsgay Imre adott újabb lendületet a rendszerváltás folyamatának. 1989. január 28-án a 168 óra című rádióműsorban készült vele interjú, amelyben bejelentette, hogy az általa vezetett múltfeltáró bizottság, amely az MSZMP 1988. májusi értekezletén kapta megbízását, az 1956. októberi–novemberi eseményeket nem ellenforradalomnak, hanem „egy oligarchikus és a nemzetet is megalázó uralmi forma elleni népfelkelésnek” tartja. Hivatalosnak nevezhető személy, hivatalos fórumon először kérdőjelezte meg nyilvánosan a rendszer legitimitását jelentő, 1956-ot meghamisító hazugságot. Ez a kijelentés azonnal megkapta a szovjet és az amerikai jóváhagyást, így Grósz nem tudta szankcionálni s megakadályozni robbanásszerűen szétterjedő társadalmi hatását. Az ortodox kommunisták magabiztossága odalett, és Grósz a Demisz április 20–21-i kongresszusán már csak „gazdasági szükségállapot” bevezetéséről mert beszélni, a fegyveres erők beavatkozását nem bátorkodott említeni. Csak gondolt rá.
Pozsgay nyilatkozata után Nagy Imre és mártírtársainak nyilvános temetését sem lehetett már megakadályozni. A családtagok február 17-én jelentették be, hogy a temetést a kivégzés harmincegyedik évfordulóján tartják meg. A rákoskeresztúri temető 301-es parcellájában, jeltelen sírokban elkapart tetemek kihantolása és azonosítása március 29-én vette kezdetét. A temetés szervezését, a család mellett, az 1988 nyarán alakult, többnyire Nagy Imre szellemiségét követő személyek (Vásárhelyi Miklós, Hegedűs B. András, Litván György stb.) vezette Történelmi Igazságtétel Bizottság vállalta magára. Eleinte úgy tervezték, hogy a temetőben tartják a szertartást, ám a többi szervezet nagyobb jelentőséget tulajdonított az esemény közvéleményre gyakorolt hatásának, és a főváros belterületén lévő, nagy tömeg befogadására alkalmas helyszínt javasolt.
Az MSZMP-nek akkor már nem voltak kifogásai. Átpörgött rajtuk az idő. Akkor már csak arra törekedtek, hogy ők is képviseltethessék magukat. A TIB és az MSZMP különalkujának köszönhetően a párt vezető személyiségei, Németh Miklós, Pozsgay Imre, Szűrös Mátyás és Medgyessy Péter is koszorút helyezhettek el a ravatalon. A többi szervezet kiengeszteléseképpen a TIB beleegyezett, hogy az ’56-osok mellett beszédet mondhasson az ifjúság egy képviselője is.
A Fidesz saját soraiból Orbán Viktort választotta ki erre a feladatra. Egy ország tanulta meg akkor a fiatal jogászember nevét. Egyúttal elkezdődött egy új korszak Magyarország történelmében.