Elérte-e célját dr. Halál?

A történelem folyamán egészen a közelmúltig az volt a központi kérdés, hogyan lehet életben tartani a pácienst, ma sok esetben az a gond, hogyan lehetséges meghalni.

Miközben Jacob „Jack” Kevorkian haldoklott egy michigani kórházban, csak azt sajnálta, hogy nincs senki, aki végre átsegítené a halálba. Egyébként nem bánt meg semmit. 1990 és 1998 között több mint százharminc krónikus és végstádiumban lévő beteg öngyilkosságában működött közre Thanatron néven elhíresült masinájával, egy embernek pedig saját kezűleg adta be a halálos mérget.
Az eutanázia kérdése a világon mindenütt megosztja az embereket, ráadásul a média által dr. Halálnak elnevezett Kevorkian egyébként sem tartozott a könnyen szerethető személyiségek közé: makacssága, hiúsága, exhibicionizmusa, türelmetlensége és szókimondó természete csak tovább borzolta a kedélyeket a kilencvenes évek Amerikájában.
Ennek ellenére sokan hősként, élharcosként tekintettek rá, aki kérlelhetetlenül küzdött az emberi szabadságjogok korlátozása és a mindent átható álszentség kultúrája ellen. Mások azonban a legveszélyesebb bűnözőt látták Kevorkianban, aki az önrendelkezésről és az emberi méltóságról szóló hangzatos eszmékbe burkolta a társadalmat alapjaiban aláaknázó, végzetes tanait.
Kevorkiannak természetesen megvolt a véleménye ellenfeleiről és az általa egy alkalommal birkanyájnak bélyegzett amerikai népről, amelyet szerinte a superbowl sokkal jobban izgat, mint holmi szabadságjogok. Egy alkalommal a gyarmati időket idéző ruházatban és parókában jelent meg a bíróságon, hogy jelezze, mi a véleménye a jogrendszer és általában a társadalom gondolkodásmódjának, értékrendjének fejlettségi szintjéről.
Ha azonban elvonatkoztatunk Kevorkian excentrikus személyiségétől és botrányaitól, az eutanázia és az asszisztált öngyilkosság csakugyan felvet számos olyan dilemmát, amellyel minden fejlett társadalomnak előbb-utóbb szembe kell néznie. Valóban jogos a kérdés, hogy ha a passzív eutanázia legális, azaz számos országban adott a lehetőség, hogy bizonyos reménytelennek nyilvánított betegségek esetén a beteg hozzájárulásával megvonják a létfenntartó kezeléseket, akkor vajon nem merő álszentség-e az aktív eutanázia merev elutasítása.
A létfenntartó kezelések megvonása ugyanis gyakran napokig, sőt hetekig tartó haldoklást von maga után, amelynek végén a beteg tulajdonképpen éhen és szomjan hal. Ez történt például az amerikai törvényhozásban precedensértékű Cruzan-ügyben. Nancy Cruzan egy 1983-ban történt autóbalesetet követően volt vegetatív kómában, végül hosszas jogi huzavona után, 1990-ben lekapcsolták a gépekről, és tizenkét nappal később meghalt.
Gyakran hangoztatják az eutanázia aktív formájának támogatói, hogy az általuk javasolt út sokkal humánusabb, ugyanis a hosszan tartó haláltusa nyilvánvalóan nem szolgálja egyetlen érintett érdekét sem, legkevésbé a betegét. Feltéve tehát, hogy az élet befejezésére vonatkozó döntés megszületett, az aktív eutanázia az esetek többségében emberségesebb megoldás. Az eutanáziapártiak véleménye szerint ez akkor is így van, ha a konzervatívabb hozzáállást vallók úgy gondolkodnak, hogy az életfenntartó kezelés megvonásának – vagy esetleg nagyobb mennyiségű fájdalomcsillapító beadásának – a halál csak előre látható, de nem szándékolt következménye. Az efféle érvelés az eutanáziát támogatók többségének szemében nem több önfelmentő kazuisztikánál, amellyel szemben ők a helyzettel való őszinte szembenézést szorgalmazzák.
Az eutanázia ellenzői azonban gyakran félelmüket látják visszaigazolva, amikor az ellentábor a passzív eutanázia gyakorlatából kiindulva már az eutanázia aktív formájának elfogadásáért kampányol. Mindez azt jelenti, hogy a társadalom már el is indult a lejtőn – ma passzív eutanázia, holnap aktív eutanázia, holnapután talán kényszereutanázia. Ezért tartják fontosnak, hogy megakadályozzák a törvények további lazítását, esetleg inkább szigorítanák őket. Sokszor hangoztatják, hogy vissza kell térni azokhoz az időkhöz, amikor az emberek – állítólag – még tudtak meghalni, mintha az eutanázia iránti erősödő igény kizárólag azzal volna magyarázható, hogy az elkényelmesedett, a szenvedést elviselni képtelen modern ember mindenben a gyors, olcsó és fájdalommentes megoldást keresi.
Bár lehet némi igazságtartalma ennek a magyarázatnak, nem vet számot azzal a ténnyel, hogy a haldoklás és a halál kulturálisan beágyazott jelenség, így korról korra változik, történelmietlen eljárás tehát azonosítani jelenünket bármilyen más – általunk idealizált – korral. Tagadhatatlan, hogy a haldoklás módja korunkra gyökeresen megváltozott minden korábbi, a létfenntartó kezelések modern technológiájának kialakulását megelőző időszakhoz képest. A történelem folyamán egészen a közelmúltig az volt a központi kérdés, hogyan lehet életben tartani a pácienst, ma sok esetben az a gond, hogyan lehetséges meghalni. Ma ugyanis a krónikus betegek életben tartása sokszor viszonylag egyszerűen és rutinszerűen megoldható, a vegetatív funkciók gyakran akkor is fenntarthatók akár határozatlan ideig, ha a személyiség fiziológiai alapjai visszafordíthatatlanul károsodtak. A modern technológia az élettel kapcsolatos legalapvetőbb fogalmak újragondolását követeli meg, és minthogy ezzel egyidejűleg számos olyan etikai probléma merül fel, amely korábban meg sem fogalmazódhatott, megoldást sem remélhetünk letűnt korok ideáljaihoz való egyszerű, reflektálatlan visszatérésből.
A Kevorkian céljaival szimpatizálók gyakran arra is rámutatnak, hogy az amerikai közvélemény legalábbis nem teljesen konzekvens, amikor látványosan felháborodik a halálos betegek saját kérésükre történő halálba segítésén, miközben a Gallup 2010-es felmérése szerint az állampolgárok 64 százaléka támogatja a halálbüntetést (tavaly egyébként 46 kivégzést hajtottak végre az Egyesült Államokban). Kurt Vonnegut a maga sajátos módján hívta fel a figyelmet erre az anomáliára Áldja meg az Isten, dr. Kevorkian! (1999) című könyvében.
A könyvben Vonnegut mennyországi utazásokat tesz dr. Kevorkian segítségével abból a célból, hogy interjút készíthessen elhunyt, híres és kevésbé híres személyiségekkel. A doktor képes megoldani, hogy az író minden alkalommal szerencsésen vissza is térjen túlvilági kiruccanásairól. Ám minthogy a kísérletekre a hírhedt huntsville-i börtön igen forgalmas „halálkamrájában” kerül sor, az üléseket minduntalan meg kell szakítani egy-egy halaszthatatlan kivégzés erejéig. A sikeres riportsorozatnak végül a doktor váratlanul támadt jogi nehézségei vetnek véget.
Talán nem teljesen véletlen, hogy Kevorkian karrierjében valóban fontos szerepet játszottak a halálraítéltek. Akkor vált igazán a halál kérdésének megszállottjává, amikor a nyolcvanas években azt vizsgálta, megilleti-e a halálraítélteket az a jog, hogy rendelkezhessenek szerveik transzplantációs felhasználásáról, habár ez a probléma már az ötvenes évektől kezdve izgatta. A kérdés amúgy a mai napig napirenden van: márciusban a többszörös gyermek- és feleséggyilkos Christian Longo nyílt levelet írt a halálsorról a The New York Times szerkesztőségének, amelyben annak a kérésének adott hangot, hogy kivégzése után megkaphassák szerveit a várólistás betegek. Noha a törvények nem tiltják, hogy a halálraítéltek donorok lehessenek, a jelenleg alkalmazott kivégzési eljárások egyelőre technikai okokból is kizárják a szervek transzplantációs célú felhasználását, de a legfontosabb – a kínai elrettentő példa által is táplált – aggályok természetesen etikai természetűek.
Elérte-e célját Jack Kevorkian? Az örmény genocídium elől Amerikába menekült szülők fia már-már csodagyerek számba ment, zenében, rajzban, nyelvtanulásban és sportban egyaránt jeleskedett, ifjúkorában pedig orvosi Nobel-díjról álmodozott, végül azonban meglehetősen középszerű és unalmas orvosi pályát járt be, amelyet a hetvenes években meg is szakított, hogy a művészeteknek szentelhesse magát. Ezen a téren azonban még kevésbé bizonyult sikeresnek, így néhány év múlva visszatért orvosi hivatásához. Amikor végleg elkötelezte magát az asszisztált öngyilkosságért és az eutanáziáért folytatott nyílt sisakos küzdelem mellett, már túl volt a hatvanon, s joggal érezhette úgy, hogy még semmi maradandót nem tett le az asztalra. Az eutanáziakérdésben való szerepvállalása voltaképpen az utolsó esély volt rá, hogy becsvágyát kielégítse és ambícióit megvalósítsa, és bár semmi okunk megkérdőjelezni, hogy őszintén hitt törekvéseinek világjobbító hatásában, nem rejtette véka alá, hogy a győzelem presztízskérdés is számára. Jellemző, hogy még közvetlenül elítélése előtt is Nobel-békedíjat emlegetett. Feltett szándéka volt, hogy pert provokál maga ellen, hogy azután a legfelsőbb bírósággal mondassa ki az eutanáziához való jog alkotmányosságát. Mivel korábbi asszisztált öngyilkossági ügyei miatt végül is nem ítélték el, 1998-ban döntő lépésre szánta el magát, amikor maga adta be a légzésbénító és szívmegállást okozó szereket a Lou Gehrig-szindrómában szenvedő Thomas Youknak, az esetet pedig filmre is vette. Hosszú, drámai és látványos kirakatperre számított, ehelyett tárgyalása lezajlott másfél nap leforgása alatt. Jessica R. Cooper bírónő ugyanis szimpla emberölésként kezelte az ügyet, a videofelvétel pedig tökéletesen elegendő bizonyítékot szolgáltatott. Youk beleegyező nyilatkozatát nem vették figyelembe, az eutanázia lebonyolításában együttműködő családtagok tanúvallomásait meg sem hallgatták, ezek a részletek ugyanis jogilag irrelevánsnak bizonyultak. Dr. Halál nyolc évet töltött egy michigani börtönben, ahonnan 2007-ben szabadult megromlott egészségi állapotára való tekintettel.
Az asszisztált öngyilkosság lehetőségét megteremtő törvények támogatóinak egy része nem győz elhatárolódni Kevorkiantól. Ahogy az ügy mellett elkötelezett egyik támogató fogalmazott, ilyen törvényekre éppen azért van óriási szükség, hogy ne legyenek többé Kevorkianok. Sokan úgy vélik, hogy az ilyen öntörvényű figurák valójában többet ártanak az ügynek, mint maguk az ellenzők. Kevorkian egymaga határozott arról, teljesíthető-e a beteg kérése, és sokszor nagyon kevés idő telt el az első találkozás, valamint az eutanázia végrehajtása között, sokakban kételyt ébresztve aziránt, valóban kellően megalapozott és felelős döntések születtek-e így. Ezzel szemben az első asszisztált öngyilkosságot engedélyező amerikai törvény, az 1994-ben elfogadott oregoni Death with Dignity Act (törvény a méltóságteljes halálról) szigorúan meghatározza azokat a kritériumokat, amelyeknek teljesülniük kell ahhoz, hogy a cselekedet jogszerűen végrehajtható legyen. Megköveteli például, hogy legalább két orvos nyilatkozzon a beteg állapotáról, és kiköti, hogy csak olyan végstádiumú páciens élhet a törvény adta lehetőséggel, akinek kevesebb mint fél évet prognosztizálnak az orvosok.
Másrészt azonban Kevorkian több volt, mint elrettentő példa, aki csak abban nyújt eligazítást, hogy melyek azok a buktatók, amelyeket mindenképp el kell kerülni. Kevorkian legelső páciense, akit 1990-ben először segített a halálba, az oregoni Janet Adkins volt. A Death with Dignity Actről szóló oregoni népszavazás egyik kezdeményezője és az asszisztált öngyilkosság szószólója pedig nem volt más, mint férje, Ron Adkins, aki azóta is elkötelezett eutanáziaaktivista. A példaértékűnek tartott oregoni törvény tehát mégiscsak szorosan összefügg Kevorkian nevével. Többen elismerik, hogy ténykedése kapcsolatba hozható az addig elhanyagolt palliatív ellátás és hospice-szolgálat hirtelen felfutásával, gyors fejlődésével is. Nem tudni, hogy Montana és Washington után más államok is követik-e majd az oregoni példát. Ha igen, akkor nem elképzelhetetlen, hogy dr. Halál mégiscsak eléri célját, amelyre igazán vágyott: a halhatatlanságot.