Elzúgtak forradalmai?

Majdnem fél év telt el azóta, hogy a tunéziai Szídi-Buzidban egy fiatal gyümölcsárus felgyújtotta magát az elkeseredés jelképeként. Soha nem látott tüntetések söpörtek végig az arab világon, két diktátor feladta, egy országban a végjátékhoz érkezett a felfordulás, máshol pedig zajlanak „forradalmak”. De vajon milyen változásokat hoztak ezek az események az egyszerű polgárok életében?

Üres szállodasorok
Semmi sem változott a tunéziai kisvárosban, Szídi-Buzidban, ahol a diplomás munkanélküli Mohamed Buazizi illegális gyümölcsárusításból élt. Miután tavaly december közepén a hatóságok elkobozták kordéját, amelyről árult, a főtéren felgyújtotta magát a korrupció és kliensrendszer elleni tiltakozásképpen. Hetekig szenvedett a kórházban, míg meg nem halt. Az ő halála indította el az arab tavaszhoz vezető tiltakozóhullámot.
Csupán az édesanyja költözött el egy tuniszi villába, amelyet kiutaltak a „nemzeti hős” anyjának – számolt be róla a Le Figaro tudósítója. A környék városaiban, amelyek a legsúlyosabb áldozatokat hozták a tunéziai forradalom győzelme érdekében, minden maradt a régiben. Néha megérkezik valami miniszter a térségbe, ahol a szokásos „takarodj!” felkiáltással fogadják. Munkát ő sem tud hozni, márpedig tömeges a munkanélküliség a fiatalok soraiban. A forradalom legnagyobb ígérete az volt, hogy munkához juttatják a fiatalokat. Ebből nem lett semmi, ugyanúgy támasztják a falat, mint korábban.
A tengerparton sem jobb a helyzet, amely eddig valóságos aranybánya volt. Már vagy tíz hatalmas hotelkomplexum lehúzta a rolót. Az árusok panaszkodnak, hogy napokig nem látnak egyetlen turistát sem. A turizmus Tunézia motorja volt, most pang. Idegenforgalmi irodák zárnak be. A szállodák – vendég híján – sorban bocsátják el az alkalmazottakat. Mindenki a választásokra vár, hátha az majd megnyugtatja a kedélyeket, és újra tömegével jönnek a turisták.

Több emberöltő alatt egyszer adatik meg az arab világban, hogy összeálljanak a feltételek az ilyen nagyszabású változásokhoz. A történészek szerint utoljára az első világháború után, az ottomán birodalom széthullásával adódott esély arra, hogy az arab társadalom magához ragadja sorsa irányítását. A Török Birodalom veresége után valóságos nemzeti ébredésről beszélhetünk a térségben: szabadságot, önrendelkezést, egységet követeltek Észak-Afrikában és a Közel-Keleten.
A születő arab nacionalizmus azonban hamar szembe találta magát az új gyarmatosító nagyhatalmi vágyakkal: Egyiptomban, Irakban, Dél-Jemenben a britek, Észak-Afrikában és Szíriában a franciák, Líbiában az olaszok álltak a nemzeti mozgalmak útjába. Izrael területén megkezdődtek a cionista kísérletek arra, hogy a zsidók önálló államot hozzanak létre. De nem szabad megfeledkeznünk az arab mozgalmon belüli széthúzásról, rivalizálásról sem, amely a mai napig bénítja a megújulást követelő arab egységtörekvéseket.
Vajon a jelenlegi népfölkelések adnak-e történelmi esélyt arra, hogy az arabok felülemelkedjenek az ellentéteken, és együtt lépjenek fel a közös politikai célért? Hiszen Tunéziában, Egyiptomban, Líbiában, Szíriában, Jemenben, Bahreinben több ezren adták életüket azért, hogy – ha már mindenüket elvették – legalább büszkén, szabadabban haljanak meg. A tüntetők az évtizedek óta rajtuk élősködők távozását követelték, maguknak pedig munkát, jogot a boldoguláshoz.
Mindenhol az eszmék efféle csírái voltak azok, amelyekért az utcákra kizúduló fegyvertelen emberek dacoltak a hatalom golyózáporával. Az arabok új nemzedéke széttépte a világ nagy részében róluk rögzült képet: azt, hogy bármit eltűrnek, az öreg, szenilis, korrupt diktátorokat, akár fát is lehet vágni a hátukon.
Ám még ott is, ahol győzött a „forradalom” – Tunéziában és Egyiptomban, bár itt inkább katonai hatalomátvételről van szó –, kaotikus a helyzet. Líbiában folytatódik – külföldi beavatkozással – a polgárháború, igaz, megpecsételődni látszik a Kadhafit támogató erők sorsa. Szíriában a hatalom tankokkal zárja körül az ellenállók fészkének számító városokat, hétről hétre kegyetlen vérfürdőket rendez.
Jemenben Száleh elnök a hírek szerint ma már csak a fővárost, Szanaat tudja ellenőrizni katonailag, a jelentősebb törzsfők megvonták tőle a bizalmat. Bármelyik pillanatban kitörhet ott is a polgárháború. Eközben az Al-Kaida fegyveres terrorcsapatai, kihasználva a széthullás előtt álló állam tehetetlenségét, elfoglaltak egy várost, és kikiáltották a kalifátust. Ilyen fejleményektől tart az Egyesült Államok is, amely eddig csak sodródott az eseményekkel.
Bahreinre viszont a feledés fátyla borult: hónapokkal ezelőtt szaúd-arábiai csapatok bevonulásával eltiporták a síiták politikai változást követelő tiltakozását. Azóta alig szivárgott ki hír a parányi királyságból. Egyes értesülések szerint tombol az „ellenforradalom”: emberek tucatjai tűnnek el nyomtalanul, síita templomokat rombolnak le, vallási vezetőket tartóztatnak le. Ha kicsiben is, de itt az újabb példa arra, hogy milyen az, ha külföldi segítséggel vernek le egy népfölkelést.
A türelmetlenség jellemzi e forradalmak alakítóit is, de minket is, akik kívülről figyeljük az eseményeket. Mintha hónapok alatt le lehetne vezényelni egy tökéletes rendszerváltozást. Igazuk van azoknak a megfigyelőknek, akik felhívják a figyelmet: nem egy esetben évtizedekbe kerül, míg mutatkozni kezdenek a valódi eredmények. Mi jogon kérjük mi számon, hogy Tunézia lendülete megtört, és Egyiptomban sem a legjobb úton haladnak a változások? Öt vagy négy hónap után nyilván azon kellene csodálkozni, ha minden a legnagyobb rendben folyna.
De azért vannak figyelmeztető jelek: újból kísért a térségre jellemző megosztottság szelleme. Pár hónap alatt Egyiptomban kétszer is véres öszszetűzés robbant ki muzulmánok és kopt keresztények között. Pedig nemrég, a Tahrír téri tüntetés alatt egymás mellett tüntettek iszlamisták és koptok Mubarak elnök ellen. „Fel a fejjel, egyiptomi vagy!” – így szólt akkor a jelszó, amikor megindultak a rendőrsorfal ellen. Manapság – amint a The New York Times amerikai napilap írta – külön, egymástól elválasztva tüntetnek a két vallási közösség képviselői. Elég volt egy buta híresztelés, amellyel máris fel lehetett éleszteni a gyanakvást és bizalmatlanságot a másik iránt. Sőt a gyűlöletet, amelynek mértékét jól mutatja a villongások halálos áldozatainak száma.
Tunéziában kevesebb mint két hónap múlva lesz az első szabad választás. Első pillantásra azt mondhatnánk: itt legalább rendezetten mennek a dolgok. Dehogyis! Szinte mindennap van tüntetés a tuniszi főutcán: egyesek béremelést követelnek, mások a kormány tagjaiban találnak kifogást, élvezik a nyomásgyakorlás új eszközét. Nyugalom viszont nincs. „Megszabadultunk egy diktátortól, helyette kivívtuk az anarchiát!” – mondta egy tuniszi lakos a francia Le Figaro tudósítójának.
Vagy hetven párt készül a július 24-i megmérettetésre, ám egy körül forog a világ: ez az Ennahda, az Újjászületés nevű iszlám párt, amely hosszú évekig be volt tiltva a Ben Ali-korszakban. Most rendkívül profin szervezi kampányát, aktivistái buszokkal járják a vidéket, mindenhova eljutnak, és segélyezik a rászorulókat. Rászorulókból pedig van bőven. Tunéziában eddig a tengerparti sávban lakókra hárult a politikacsinálás feladata, most viszont mintha ez változna, szót kér a délre fekvő elfeledett közösség, amely vallásosabb és hagyománytisztelőbb is. Nem kétséges, hogy kire szavaznak tagjai. A nagyrészt világi tengerpartiak közül már eddig is többen megengedték maguknak azt a kijelentést, hogy nem ismerik el az Ennahda esetleges győzelmét. (A nem vallásosak közül sokan nem hisznek abban, hogy az iszlám párt valóban híve egy világi demokratikus államnak.) Nyilván ekkor minden korábbinál nagyobb politikai feszültséget kell kezelnie az országnak.
Vajon a népmozgalmak össze tudják-e fogni az etnikailag, vallásilag és törzsileg ennyire megosztott és szerteágazó arab világot? Nem úgy tűnik, hiszen a térségben nincs modellje a sokféleségnek és a türelemnek. Ami Szíriában folyik, azt is fel lehet fogni a hatalmon lévő kisebbség, az aluiták (az iszlám vallás szunnita ágából kialakult szekta) és a szunnita többség összecsapásának. Mint egy damaszkuszi aluita fiú beszámolt a Le Monde francia lapnak, a fővárosban ilyen jelszavakkal vonulnak fel a szunniták: „A keresztényeket Bejrútba, az aluitákat a temetőbe!”
Napról napra egyre határozottabban érződik a vallási türelmetlenség – ezt nehéz demokratikus forradalomnak tekinteni.
Épp itt volt az ideje, hogy a legnagyobbak, a G8-ak is napirendre tűzzék az arab országok anyagi támogatását. A franciaországi deauville-i csúcsértekezleten, amelyet a múlt héten rendeztek, megvitatták a kérdést. „Ha nem segítünk, semmi sem lesz lehetséges ezen népek számára, épp ezért jelentős segélyt kell megszavaznunk nekik” – jelentette ki Nicolas Sarkozy francia államfő.
Kairó jelen lévő képviselői egy éven belül 12 milliárd dollárt kértek a legsürgetőbb kiadásokra. Tunézia óhaja hallatán kicsit megállt a vacsorázók kanala a levegőben: öt év alatt 25 milliárd dollárra lesz szüksége a gazdaság fenntartására. Legyen – mondták rá végül, úgyis van a valutaalapnak 35 milliárd dollárja az arab országok fejlesztésére. Emellett megvitatták egy Marshall-segélyféle átfogó terv biztosítását is az arab térségnek. A támogatás részleteinek kidolgozása érthetően sokkal hosszabb időt vesz igénybe.
Líbia kérdésében áttörést sikerült elérniük: orosz tábornok először beszélt arról, hogy Kadhafinak mennie kell. Az eddig a nyugati támadásokat elítélő Moszkva most már, látva, hogy nincs más megoldás, egyértelműen magáévá tette a nyugati álláspontot, hogy távoznia kell a líbiai vezetőnek. Az ezredesnek, úgy tűnik, hamarosan döntenie kell, hol kérjen menedéket.
De itt is felbukkan a megosztottság: a klánok által uralt Líbiában aligha akad kettő, amely ugyanúgy képzelné el az ország jövőjét. A Bengáziban létrejött Átmeneti Nemzeti Tanács egyetlen eredménye, hogy még egyben van. Nagy a tapasztalatlanság, a gyanakvás a másik iránt a forradalmi erők vezetői között is. A Kadhafit támogató klánok most keresik a lehetőséget, hogy leváljanak az ezredesről, ezt a manővert egyébként az elmúlt három hónapban már nemegyszer megtették oda-vissza.
Ami pedig az egész térséget illeti, elmondható: a népfölkelések napjaiban a különböző etnikai csoportok, a különféle vallási ágak és szokások, a különböző klánok mind együtt léptek fel a diktatúra ellen. Mára azonban mindenhol visszaállt az arab világban rég megszokott megosztottság. Könnyen megeshet, hogy a nagy „forradalmi testvériség” feletti lelkesedést már legyőzték az arab ellentétek.