Erőviszonyok egy év után

Az Orbán-kormány állja a sarat. A Fidesznek és szövetségeseinek olyan erényei vannak ugyanis a vetélytársakkal szemben, amihez hasonlókat mások egyelőre képtelenek felmutatni. A jobboldal fő ereje az, hogy konkrét célok tartják össze

Mostanában vegyes érzései lehetnek annak, aki a közvélemény-kutató intézetek elemzéseit olvasgatja. Abban valamennyi felmérés egyetért, hogy az őszi csúcspont óta csökkent a Fidesz–KDNP fölénye a vetélytársakkal szemben, ám a visszaesés mértékére vonatkozó becslésekben már komoly eltérések mutatkoznak. Amíg ugyanis a Szonda Ipsos, és részben a Tárki nagymértékű visszaesést mért a kormánypártok támogatottságában, addig a Medián, a Nézőpont Intézet, valamint a Századvég szerint csupán kismértékű elmozdulások történtek a népszerűségi mutatók terén. Hasonló a helyzet a bizonytalan választói preferenciákkal rendelkezők arányának megsaccolásában. A pártot választani nem tudók aránya kiemelkedően magas, ám egyedül a Szonda Ipsos jutott el addig a következtetésig, hogy az összes megkérdezett körében immár többséget alkotnak a biztos támponttal nem rendelkezők. Bárkinek is van azonban igaza, az alapvető tény, miszerint több millió választópolgár nem talál magának kapaszkodót, cáfolhatatlannak tűnik. Aligha lehet csodálkozni azon, hogy a parlament jelenlegi pártjait elutasítók ilyen hatalmas tömeget alkotnak, mivel anynyira behatárolt a belpolitikai paletta kínálati oldala, hogy aki valamilyen okból elutasítja a Fidesz–KDNP politikáját, annak alig van miből válogatnia. Ez elsősorban az ellenzékben lévők felelősségét veti fel, hiszen nekik kellene megfelelő alternatívát kínálniuk.
Amennyiben tehát most tartanánk a parlamenti megméretést, akkor ugyanúgy jobboldali siker születne, mint tavaly. Legfeljebb az képezhetné vita tárgyát, hogy a hatalom jelenlegi birtokosai mekkora előnnyel utasítanák maguk mögé a középpárti szinten veszteglő szocialistákat. Hatalmas versenyelőnyt jelent a Fidesz–KDNP számára, hogy a hosszú évek alatt felépített szövetségi rendszer nemcsak az ellenzékiség éveiben bizonyult szilárdnak, hanem a kormányzás eddig eltelt időszakában is kitartott. Mindez azt jelenti, hogy még a közelmúlt népszerűség-ingadozásai ellenére is van minimum kétmillió szavazó, aki a kormány mellett áll. Ez a ragaszkodás nem csupán anyagi érdekekből tekinthető ennyire stabilnak. Legalább ennyire az okok közé kell sorolnunk egyfajta érzelmi alapokon nyugvó belső meggyőződést is. Gondoljunk csak bele, az Orbán-kormány tavaly ősz óta sorra hozta meg az egyeseknek kényelmetlenséget, másoknak pedig csalódást okozó intézkedéseket, államosítva például a magán-nyugdíjpénztári vagyont vagy bevezetve az egykulcsos adórendszert. A végrehajtás fázisa felé tartó Széll Kálmán-terv is mindennek tekinthető, csak népszerűségre vadászó, populista ígérethalmaznak nem. Ráadásul még egy szót sem szóltunk azokról a kritikákról és támadásokról, amelyek külföldről érték a kormányt, lekötve olyan energiákat, amiket értelmesebb célokra is fel lehetett volna használni. 2006-ban az MSZP–SZDSZ-kormány más jellegű, de hasonló mértékű nyomás alatt úgy roppant össze, hogy a parlamenti választások megnyerése után néhány hónappal már tetemes különbséggel veszítette el az önkormányzati választásokat, miközben az utcákon átmenetileg a véres káosz lett úrrá.
Ehhez képest az Orbán-kormány állja a sarat. A Fidesznek és szövetségeseinek olyan erényei vannak ugyanis a vetélytársakkal szemben, amihez hasonlókat mások egyelőre képtelenek felmutatni. Ezek nagyjából úgy határozhatók meg, hogy a jobboldal jelenlegi fő ereje nem valami vagy valaki ellen szerveződött meg, hanem olyan konkrét célok tartják össze, amik jól körülhatárolható társadalmi csoportokhoz kötődnek, és amelyek mögött masszív értékrend áll. Némi pátosszal talán úgy is lehetne fogalmazni, hogy aki a Fidesz mellett tette le a voksát, az hisz abban, hogy a kilencvenes években polgári Magyarországnak, a megváltozott viszonyok között pedig nemzeti együttműködés rendszerének nevezett vízió megvalósítható, ráadásul úgy, hogy közben az előző évtizedekben felhalmozódott megoldatlan problémáktól is sikerül megszabadítani az országot. Természetesen a tavalyi kormányváltásra szavazó 2,7 millió választó közül nem mindenkinek a magatartását ez hatotta át. A közelmúlt veszteségei vélhetően abból adódtak, hogy az érzelmileg kevésbé kötődő szimpatizánsok egy része a bizonytalanok táborába sodródott. A Fidesz–KDNP mellett kitartók elsöprő többségét azonban egyértelműen a fenti meggyőződés mozgatja, máskülönben az ő elmozdulásuk is bekövetkezett volna. Azt is figyelembe kell venni, hogy a jobbközép pártszövetségen kívül nincs más olyan tömörülés, amelyik rendelkezne a stabil kormányzáshoz szükséges belső egységgel. A kormány megalakulása óta egyetlen képviselő sem hagyta el a két parlamenti frakciót, az önkormányzati szinten sehol nem bénultak meg a fideszes polgármesterek által irányított települések, illetve sem a tagság sorain belül, sem pedig a tágabb értelemben vett holdudvarban nincs jele annak, hogy a mérvadó személyiségek közül bárki is dezertálni akarna. Néha inkább az a gond, hogy helyenként haszonleső politikai kalandorok tűnnek fel az alapszervezetek környékén, akik a tartósnak tűnő jobboldali politikai konjunktúra meglovagolásával akarják megcsinálni a szerencséjüket.
A kormányon lévő pártszövetség egyelőre sértetlenül élte át az első évet. Ugyanakkor – látva a magyar társadalomban növekvő feszültséget – semmi biztosíték nincs arra, hogy nem következik be a közeljövőben a ma még megingathatatlannak tűnő egység repedezése. A sokáig híresen összetartónak és fegyelmezettnek számító szocialisták sem voltak képesek átvészelni egyik kormányzati ciklusukat sem távozók nélkül, nem beszélve a kilencvenes évek jobboldali koalícióiról, ahol egy-két évvel a választási győzelem után már pártszakadások és kizárások sokasága sodorta veszélybe a törvényhozás padsoraiban meglévő többséget. Rendkívül nehéz feladat lesz tehát az elődök sorsának elkerülése, különösen a mai gazdasági krízis terhe alatt. Miután azonban a Fidesznek nemcsak szervezeti, hanem programalkotási téren sincs riválisa, így egyelőre még abban az esetben is csak a bizonytalanok serege gyarapodna, ha ténylegesen bekövetkezne az egyelőre csak a Szonda Ipsos és a Tárki által mért visszaesés. Az utolsó valódi vetélytársnak tekinthető gyurcsányi felépítmény az őszödi beszéd után olyan gyorsan csuklott össze, amihez hasonló összeomlást talán csak Károlyi Mihály produkált 1919-ben. Tovább tetézi a baloldal kiüresedését a Mesterházy és Gyurcsány közötti konfliktussorozat, ami az ellentétek továbbéleződése esetén elkerülhetetlenné teheti a pártszakadást. Márpedig ha megismétlődik az MDF 1996-os kettéválásakor látott forgatókönyv, akkor onnan nehéz lesz 2014-re talpra állni. Az ellenzék két másik pártja, az LMP és a Jobbik sem jelent valódi fenyegetést a Fidesz számára, lévén mindketten egyfajta szektanépszerűséget élveznek, a politikai ideológiák piacának egy-egy olyan standját elfoglalva, amely iránt a vásárlóknak csak egy része érdeklődik. Meglévő korlátaik miatt egyhamar aligha lesznek képesek a mai szerepükből történő kilépésre. Így viszont a Fidesz–KDNP páros számára marad az ellenpólus nélküli kormányzás lehetősége, ami óriási lehetőséget kínál az előző két évtizedben jócskán elhasználódott rendszer átalakítására. A másik oldalon persze ott vannak annak veszélyei is, hogy az elsöprő többség túlságosan elkényelmesíti a döntéshozókat, akiknek az eltompuló reflexei esetleg nem veszik észre időben egy új, a trónkövetelő szerepében fellépő politikai erő megjelenését. Elsősorban azért kell minden közvélemény-kutatást komolyan venni, mert ez a ma még csak az ellenzéki vágyálmokban létező rivális előbb-utóbb testet fog ölteni, és az előjelei bizonyosan mindenki számára időben észlelhetők lesznek.