Nehéz lenne arra racionális magyarázatot adni, miért tölt el éppen annyi időt egy-egy mű előtt a látogató a velencei biennále előtt rendezett háromnapos verniszázson, mint amennyit eltölt. Az idő ugyanis mindig kevés, mert alkalomról alkalomra több az esemény. Az idén a rendezvény központi kiállítására például 83 művészt hívott meg a főkurátor, a svájci művészettörténész Bice Curiger, akiknek alkotásai megtöltik a Giardini központi pavilonját és az Arsenale hosszú kötélverő csarnokát, ráadásul még sohasem vett részt annyi ország úgynevezett nemzeti kiállítással a biennálén, mint most, és kollaterális, azaz kísérő rendezvényből sem szerveztek annyit, mint az idén. A biennále már régen túlcsordult a Giardini és az Arsenale falain és elöntötte a várost, amelynek múzeumai is igyekeznek éppen a megnyitóra időzíteni látványos rendezvényeiket, úgyhogy nem három nap, de egy hét sem lenne elég, hogy minden arra érdemeset megtekintsünk.
A dánok többtucatnyi művész bevonásával készült kiállítása a hatalomról és az elnyomásról szól, nagyon látványosan, provokatívan, nem engedi el a látogatót, miközben vannak olyan neves alkotók, nem kevesen például a központi kiállításon, akiknek munkáira legfeljebb egy-egy pillantást vetünk és megyünk tovább. A főkurátor ebben az évben a központi kiállításnak az Illuminazioni címet adta, amelynek nyelvtanilag ugyan csak egyféle pontos olvasata van, a megvilágítások, de többféleképpen értelmezhető, például a fény és a nemzetek (illumi-nazioni) összefüggésében is. Mindenesetre úgy tűnik, nem elsősorban a biennále – három, múzeumból a Giardiniba hozott Tintoretto-festménnyel is megerősített – központi kiállítása, hanem több nemzeti pavilon produkciója szolgáltat fontos adalékokat a kortárs művészet legfontosabb kérdéseinek megközelítéséhez.
Például a román pavilon, amelyben a megnyitó előtt kisebb botrány történt, lévén, hogy a kurátor és két alkotó nézeteltérése után utóbbiak graffitifelületként használták a már kész kiállítás falait és nagy betűkkel felírták: nem a művész van a kurátorért, hanem a kurátor a művészért. A házigazdák pavilonja is hangos csatározások kiváltója lett, mert a kurátor Vittorio Sgarbi igencsak provokáló kiállítást rendezett: kétszázötven olasz értelmiségit kért fel, hogy egy-egy olasz művészt javasoljon a tárlatra, és a javasolt műveket – közöttük igen sok rendkívül gyenge, gyakran egyenesen giccsgyanús alkotást – ki is állított a pavilonban, mondván: ez van, ilyen valójában a mi művészetünk összképe. Ugyancsak erősen provokálóra sikeredett a svájci és a német pavilon. Előbbiben Thomas Hirschhorn Az ellenállás kristálya című installációját mutatják be a világot elözönlő fizikai és szellemi erőszak ellen tiltakozva, utóbbiban Christoph Schlingensief alkotását, amely az Idegenektől való aggódásom temploma címet viseli, s amely a valóban templomtérként kialakított pavilonban korábbi filmek, fotók felhasználásával a fluxusmozgalom időszakát, a hatvanas évek elejét idézi fel. A műnek különösen drámai felhangot ad, hogy a művész néhány hónappal ezelőtt elhunyt, már a gyógyíthatatlan betegség tudatában készítette el alkotását. Hasonlóan drámai az egyiptomi pavilonban futó képsorok hatása, ezek alkotója, Ahmed Basiony, az ország egyik legismertebb, a diktatúra ellen határozottan fellépő művésze ugyanis ez év januárjában halt meg, a pavilonban egymás mellett vetítik tavalyi, Harmincnapos futás a térben című performanszáról készült felvételeket és a januári, diktatúra elleni megmozdulásokat ábrázoló képsorokat. A szomszédos pavilon, a lengyel pályázhatna talán a legerősebb nemzeti pavilonnak járó Arany Oroszlán díjra, paradox módon három olyan filmmel, amelyeket nem lengyel, hanem izraeli művésznő, Yael Bartana készített a lengyelek és a zsidók kapcsolatáról, az elűzöttek és elpusztítottak utódainak lehetséges visszatéréséről – nos, a lengyel pavilon előtt is hosszú sorok kígyóztak, várva a bebocsátást. A jelen és a múlt, az erőszak és a megbékélés, a diktatúra elleni tiltakozás nemcsak a biennále hivatalos kiállításainak állandó témája, illetve mozgatója, hiszen például az Arsenaléban lévő kínai nemzeti pavilon mellett külön kiállítóteret kapnak a távol-keleti ország ellenzéki művészei, köztük az áprilisban őrizetbe vett Aj Vej-vej is.
A magyar művészetet képviselő mű, a Berlinben élő Németh Hajnal Összeomlás – Passzív interjú című multimediális installációja határozottan artisztikus, minden részletében kidolgozott alkotás, illik a fény, a megvilágítás gondolatához, hiszen a Maróti Géza által tervezett, 1909-ben elkészült szecessziós pavilon egyik termében egy vörös fénnyel megvilágított roncsautó látható. Mindegyik teremben zene szól, egy tizenkét felvonásos kísérleti opera zenéje, amelynek librettóját azoknak a passzív interjúknak a szövege alapján írta az alkotó, amelyeket balesetet szenvedett emberekkel készített. Az operáról készült filmet is vetítik a pavilonban, s láthatók sejtelmes szép lila fénnyel megvilágított kottaállványok és hátulról fotózott, nyilván a balesetet szenvedett beszélgetőtársakat szimbolizáló, illetve a „mindegyikünk átélheti ezt a drámát” gondolatot sugalló emberi fejek is. Hiába azonban a fény, a megvilágosodás elmarad, a részekből valahogy nem áll össze az egész, talán mert az opera egészen valószerűtlennek, kimódoltnak tűnik. Ha nem éppen a magyar alkotásról lenne szó, talán már egy-két perc után kimegyek a teremből. Így azonban maradtam, míg csak az esti zárás miatt fel nem állítottak a padról. Közben azon is gondolkodtam, hogy talán újra bennem van a hiba. Hiszen, mint ismeretes, négy évvel ezelőtt Andreas Fogarasi Bécsben élő magyar származású képzőművész Kultur und Freizeit című alkotásával nyerte el először az Arany Oroszlán elismerést a magyar pavilon a biennále történetében – és azt a művet is igencsak fanyalogva néztük.
(Velencei biennále, november 27-ig.)
origo.hu
Mi történt, miután Magyar Péter ellopta egy szemtanú mobiltelefonját?
