Magyarország jövője az új nemzedékek nevelésén múlik, s a családokban és az iskolákban dől el. Ezért az országnak jól képzett, az oktatás és a nevelés iránt elkötelezett, testileg-lelkileg egyensúlyban lévő pedagógusokra van szüksége, olyanokra, akik igazra, szépre és jóra tanítják gyermekeinket, megismertetik velük a jól végzett munka örömét, lelkesedést és egészséges életkedvet sugároznak.
A mai realitás ettől igen távol áll. Pedagógusaink – tisztelet a kivételnek – olyanok, mint a magyar társadalom többsége: elbizonytalanodottak, enerváltak, fáradtak. Elbizonytalanítja őket az általános értékválság, a jót és a rosszat összemosó relativizálás. Enerváltak, mert sokat hittek és sokat csalódtak, nem látják a problémák megoldását, nincs jövőképük. És fáradtak, mert hajszolják magukat, hogy biztosítsák legalább az értelmiségi lét minimumát maguknak és családjuknak. Csaknem négy évtizede foglalkozom az Eötvös Loránd Tudományegyetemen tanárképzéssel, a pedagóguspályára jelentkező fiatalokon keresztül jól látom a tanári életpálya egyre mélyülő válságát. A hallgatók színvonala egyre gyengébb, a tehetségesek más területet választanak. Az értelmiségi családokból alig van jelentkező. Két-három évtizede még gyakori volt, hogy a pedagógusszülők fia, lánya szintén a tanári pályát választotta, ma az ilyesmi már nagyon ritka. Szomorú, de a szülő általában maga beszéli le gyermekét arról, hogy pedagógus legyen.
Sokan vagyunk, akik úgy látjuk, hogy Magyarország jövője döntően függ attól, sikerül-e visszaadni a pedagógusi életpálya társadalmi rangját, erkölcsi és anyagi megbecsülését. Ezért örültem meg az új oktatási kormányzat törekvései között kiemelten szereplő „pedagógus-életpályamodell” törvényszintű kidolgozásának. A napokban az Öveges József Tanáregylet képviselőjeként lehetőségem nyílt részleteiben is ismerkedni a formálódó koncepcióval. A munka még folyik, sok kérdés még kidolgozatlan, és amint az köztudomású, az ördög gyakran a részletekben bújik meg. Természetesen azt is tudom, hogy gazdasági kényszerhelyzetünkben a pénzügyi szempontok felülírhatják a mégoly megalapozott szakmai elképzeléseket is. A társadalom legkülönbözőbb csoportjai elégedetlenek helyzetükkel, és általában joggal. Minden igényt biztosan nem lehet optimálisan kielégíteni. Ugyanakkor az ország felemelkedése nem oldható meg csupán pénzügyi alapon, érdemi társadalmi szemléletváltásra, a gyengén működő struktúrák átalakítására és tartalommal való megtöltésére lenne szükség. Úgy érzem, az új oktatási kormányzat helyes érzékkel kapcsolja össze az oktatás tartalmi, szervezeti átalakítását a pedagógusok társadalmi helyzetének javításával. Ez megalapozhatja annak elfogadását az ország vezetői és a közvélemény körében, hogy a pedagógusok jobb megbecsülése ígéretes befektetés lehet a jövőre nézve. A pedagógus-életpálya készülő törvényi koncepciója az első lépés lehet a pedagógusi hivatás társadalmi rangjának javítására.
Induljunk ki a pedagógusok munkájával kapcsolatos, jelenleg általános véleményekből. Sokan úgy tudják, hogy a pedagógus kevesebbet dolgozik, mint az átlag magyar. Ők csak azt látják, hogy a kötelezően megtartandó tanórák (jelenleg például a gimnáziumban 22 óra/hét) mintegy felét teszi ki a közalkalmazottak heti 40 órás munkaidejének. A megtartott 22 tanóra mögött eközben, hogy az valóban eredményes legyen, jelentős háttérmunka van. Hiába tudja a tanár a tanított anyagot, minden osztály más, minden órára készülni kell, minden órát meg kell tervezni. Kezdőknek ez a felkészülés legalább annyi idő, mint az óra megtartása, ehhez jön még, tantárgyanként változó arányban, az adminisztráció, a dolgozatok javítása, a kísérletek előkészítése stb. Általában már ez kiteszi a 40 órás munkahetet, és még nem beszéltünk a pedagógiai feladatokról. A fiatalok ösztönösen a példát keresik a környezetükben lévő felnőttekben, a tanárban is. A tanár teljes személyiségével, minden megnyilvánulásával hat a diákokra, függetlenül attól, akarja ezt vagy nem. Az elhivatott pedagógus örül ennek a figyelemnek, és igyekszik tudatosan élni a helyzettel. Az igazi nevelőerő a személyes kapcsolat, a beszélgetések, a kiscsoportos programok. A tanárok ilyen pedagógiai munkájára nagyon nagy szükség van. Sajnos a szülők a megélhetési hajszában egyre kevesebbet foglalkoznak a gyermekek szellemi, közösségi igényeivel. Különösen igaz ez a szétesett családokra, amelyeknél az anyagiak biztosítása és a gyermeknevelés extrán terheli az egyedül maradt szülőt. Az iskolákban tehát a szülő helyett is nevelni kell! Ki állíthatná ezeket végiggondolva, hogy a pedagógusnak nincs meg a teljes munkaidőt kitöltő feladata? Természetesen a tanárok is emberek, és vannak köztük valóban olyanok, akik csak épp letudják az óráikat, aztán eltűnnek az iskolából, a csendes többségre hagyva a feladatokat. A rendszer hibája az, hogy meg tudják tenni ezt. Határozottan tiltakozom a kötelezően megtartandó tanórák számának minden növelése ellen, de nem tartom ördögtől valónak, hogy – a fizetések rendezése mellett – a közvélemény megnyugtatására és a munkájukat eddig is becsületesen elvégző pedagógusok érdekében, törvényileg rögzítsék az iskolai munkával eltöltendő időkeretet is. E keret személyre szabott és rugalmas kitöltését az iskolavezetésre és a tantestületre bíznám.
A tanári életpályamodell összekapcsolja a jobb bérezést a tanári munka minőségi garanciáinak intézményesítésével. Az előbbit az utóbbi nélkül lehetetlen elfogadtatni.
A korábbi évtizedek gyakorlata alig tett különbséget aszerint, hogy ki mennyire felkészült szakmailag, milyen feladatokat láthat el, milyen minőségű szakmai munkát végez. Elvileg ma nincs más különbség a tavaly diplomázott és a 25 éve a pályán lévő, sok tapasztalattal, esetleg doktori fokozattal rendelkező pedagógus közt, mint a szolgálati évek száma. Ez más szakterületekre nem jellemző, az orvosi, a mérnöki társadalom, de akár a köztisztviselői kar is hierarchikus. Mindenki természetesnek veszi, hogy a segédorvos még nem dönt egyedül a beteg sorsáról, bizonyos szakmai feladatokat csak a szakvizsga letétele után láthat el, a szakmai munka minőségét, a tapasztalatokat címekkel (adjunktus, főorvos) és fizetésbeli különbségtétellel ismerik el. Az új koncepció a pedagógusoknak is megteremti a szakmai előmenetel fokozatait. A fokozatok közt az előrelépés gyakorlati időhöz és szakmai minősítéshez van kötve. A fizetések a kategóriától, ezen belül a szolgálati időtől függnek. Üdvözlendő, hogy a fizetéseket a tervezet a mindenkori minimálbérhez viszonyítva adja meg, így nem inflálható el, mint a 2002-ben a Medgyessy-kormány által adott, 50 százalékos béremelés.
Az elképzelés szerint a friss diplomás két éven keresztül gyakornok. Ez a betanulás, a minimális gyakorlat megszerzésének időszaka, a fiatal órákat tart, számos tanári feladatot ellát, de még nem teljesen önálló, munkáját egy ezzel megbízott, tapasztalt kolléga segíti. A tervezett gyakornoki munkabér a mindenkori minimálbér duplája. Legalább kettő, maximum négy év után a gyakornok tanári minősítésen esik át, ahol mérlegre kerül, alkalmas-e valóban a tanári feladatok ellátására. Ezután a Pedagógus I. kategóriába léphet. A következő hat-nyolc év még mindig a gyakorlatszerzés, a tanulás időszaka, de már bővített jogosítványokkal, önállóan. Ezalatt végképp elválik, képes-e a fiatal teljes értékű tanárként, tartósan helytállni a sokrétű iskolai munkában. Újabb sikeres minősítés a feltétele a következő, Pedagógus II. kategóriának. Ettől kezdve tekinthető teljes értékű tanárnak, célirányos felkészítés után elláthat szakértői feladatokat, vezetői munkaköröket is betölthet, akár igazgató is lehet. További minősítés a pályán nem kötelező, de lehetséges. A következő lépcső a mestertanár, illetve kutatótanár besorolás. Természetesen a két felső kategóriába kerüléshez komoly követelményeket kell teljesíteni, és ennek elismerése a növekvő fizetés is. A tanári bérezéshez a fizetésen kívül munkafeladathoz kapcsolt bérpótlékok is tartoznának, ezek közül a legfontosabb az osztályfőnöki pótlék, ami a jelenlegi, nevetségesen csekély összeg többszöröse lenne.
A minősítés rendszere fontos eleme a pedagógusi életpályának. Bevezetése nem lesz könnyű, mert az utóbbi évtizedekben a pedagógustársadalom elszokott minden külső ellenőrzéstől, és idegenkedik tőle. Ennek ellenére szükség van rá, mert ez adhatja a szakmai garanciát arra, hogy a megemelt anyagi ráfordítások mögött arányos munka van. Nagyon lényeges, hogy a minősítés objektív és átlátható legyen, a minősítők pedig szakmailag és emberileg hitelesek. Az utóbbiak munkájának ellenőrzésére fontosnak tartom, hogy a minősítettek is mondjanak véleményt a bizottság munkájáról. (Ahol a negatív értékelés aránya egy kritikus értéket meghalad, azokat a bizottságokat meneszteni kell.)
Az ország valamennyi pedagógusát nem lehet egyszerre minősíteni. Lesznek, akik előbb, és lesznek, akik később kerülnek sorra. Figyelni kell, hogy az új besorolás megtörténtéig senki ne kerülhessen rosszabb anyagi és szakmai helyzetbe, mint amiben az új rendszer beindítása előtt volt.
Összességében tehát a tanári életpályamodell ígéretes lehetőség a pedagógusi pálya társadalmi elismerésének növelésére. Sikere döntően függ attól, hogy a pedagógustársadalom meglátja-e benne a kitörési pontot, és ad-e kellő háttértámogatást az oktatási vezetésnek, hogy az ki tudja harcolni a bevezetéshez elengedhetetlen anyagiakat. A siker feltétele az is, hogy a koncepció felvázolásán túl a rendszer részleteiben is jól kidolgozott legyen. Ez utóbbiban szintén szerepük lehet a tanári közösségeknek, a szakmai civil szervezeteknek és akár az érthetetlen módon éppen tüntetéssel fenyegető szakszervezeteknek is.
A szerző az Öveges József Tanáregylet elnöke,
egyetemi docens
origo.hu
Magyar Péter a mentelmi joga mögé bújik - videó
