Bár a kézilabda teremsport, a nemzetközi szövetség (IHF) 2000 óta hivatalban lévő elnöke, Haszszán Musztafa semmiképpen sem kispályás versenyző. Sőt. Kinevezését részben az 1999-es egyiptomi férfi vb állítólagos sikerének köszönhette – a vidéki helyszíneken tragikomikus volt a rendezés –, és mint utóbb kiderült, a viadal eredménye bizonyos tekintetben tényleg vitathatatlan, a szervezőbizottság ugyanis úgy zsebelt be 1,6 millió svájci frankot az IHF-től, hogy azzal azóta sem volt képes elszámolni. Musztafa e gyakorlatot elnökként is követte. Amikor 2008-ban nyilvánosságra került, hogy utazásai során összesen 354251 euró költségtérítést vett fel, ám e tételeket soha egyetlen számlával sem igazolta, meghökkenve jelentette ki: „Nekem még senki sem szólt, hogy számlákat kell adnom az útiköltségekről. Azt hittem, az elmúlt évekhez hasonlóan elég, ha jelzem, mennyibe került egy-egy utazás.”
Tavaly úgy tűnt, akár az elnöki pozíciójába kerülhet. Az IHF valóban feddhetetlen svájci főtitkára, Peter Mühlematter tudniillik többfrontos támadást indított ellene, pénzügyi visszaélései mellett bírálta a vezetési stílusát, felvetette a felelősségét a pekingi olimpiát megelőző ázsiai selejtezők játékvezető-botrányaiért, valamint azért, hogy nem tartottak doppingellenőrzést a horvátországi vb előtt. Majd elhelyezte a végsőnek hitt csapást: feltárta, hogy Musztafa kifizette a kisebb tagszövetségek képviselőinek utazását a tavaly júniusi, kairói tisztújító közgyűlés előtt, hárommillió svájci frankot áldozva a tranzakcióra. „Mi ez, ha nem szavazatvásárlás?” – tette fel a kérdést Mühlematter, ám az IHF tanácsa riadtan felsorakozott „ura és parancsolója” mögött.
Musztafa egy arcátlan és hatásos lépéssel még elérte, hogy kihívói időhiány miatt nem szólalhattak fel a kongresszuson, be is söpört 115-öt a 142 szavazatból, két tartózkodás mellett 25-öt meghagyva a luxemburgi Jeannot Kaisernek. Musztafa így 2013-ig lesz az IHF elnöke, egyelőre. Mert a jelek szerint amúgy addig, ameddig csak akar.
A Nemzetközi Atlétikai Szövetséget (IAAF) irányító szenegáli Lamine Diack Blatternél is idősebb, a színes bőrű despota júniusban már 78 éves lesz, de még ő sem szándékozik nyugdíjba vonulni. Amikor elődje, az olasz Primo Nebiolo 1999 novemberében váratlanul elhunyt, már kilencedik éve töltötte be az első alelnöki posztot, és akkor kézenfekvő volt, hogy ő legyen az ügyvezető. Így került az elnöki székbe, ahol aztán ott ragadt. 2001-ben választották meg, azóta kétszer erősítették meg a posztján, és augusztusban, a tegui vb előtt sorra kerülő választáson sem lesz ellenjelöltje. Jó néhányan vannak ugyan, aki lecserélnék, ám nyíltan senki sem mer konfrontálódni vele. Az egykori távolugró, aki francia bajnok is volt, harminc éven át vezette az afrikai szövetséget, és a legtöbb országot adó fekete kontinens szavazataira bármikor számíthat. Márpedig Togo vagy Mauritánia voksa is éppen annyit ér, mint az Egyesült Államoké. A muzulmán, mélyen vallásos Diack él az iszlám adta lehetőséggel, négy feleséget tart, az első számút rendre magával viszi útjaira, a ramadán 30 napos böjtjét pedig olyannyira komolyan veszi, hogy a test és a lélek megtisztulását nem zavarja meg holmi munkavégzéssel… Ilyenkor semmiféle problémával nem illik keresni. Az IAAF jövőre lesz 100 éves, ezt Diack mindenképpen elnökként szeretné ünnepelni, ám utána a pletykák szerint önként is távozna, ha megvalósulna a legnagyobb álma: ő lenne Szenegál elnöke.
Kalmükföld, netán Kalmükia, hivatalosan a Kalmük Autonóm Köztársaság Kirszan Iljumzsinovnak, a Nemzetközi Sakkszövetség (FIDE) elnökének köszönheti, hogy „felkerült” a világtérképre. Persze ha azt mondjuk, Magna Hungaria, akkor nekünk sokkal ismerősebb a terület. Az egykori magyar őshazát ugyanis valahol itt, a Kaszpi-tengertől nyugatra fekvő, mára elsivatagosodó szteppén kell keresni. Kirszan Iljumzsinov tehát tulajdonképpen a rokonunk. Ezen ne is tessék megbotránkozni, hiszen a sakkozók jelmondata, Gens una sumus éppen azt hirdeti, hogy egy család vagyunk. Kalmükia ezenfelül arról is nevezetes, hogy Európa egyetlen buddhista vallású országa, pontosabban – Oroszország részeként – tartománya.
S hogy miért éppen ebből a 76 ezer négyzetkilométeres, 300 ezer lakosú köztársaságból került ki az egyik nagy hagyományú sportág, a sakk elnöke? Nos, azért mert egy vak bolgár jósnő, Vanga 1993-ban azt jövendölte neki, ő lesz a Kalmük Köztársaság elnöke, majd megválasztják a FIDE vezetőjévé. Így is történt. Iljumzsinov még abban az évben Kalmükföld első embere lett, s 1995 óta ő irányítja a Nemzetközi Sakkszövetséget is. Amit persze nem az ezotériának, hanem dollármillióinak köszönhet. A kilencvenes évek közepén a Kaszparov–Karpov csatározásoktól, a FIDE akkori, tehetetlen vezetőségétől megfáradt sakktársadalom örömmel szavazott bizalmat a reformokat és mindenekelőtt sok pénzt ígérő jelöltnek. S az a furcsa, hogy Iljumzsinov nem is szegte meg az ígéretét: 1997-ben saját vagyonából biztosította az első, kieséses rendszerű világbajnokság ötmillió dolláros díjalapját. Ugyan homály fedi, hogy Oroszország egyik legszegényebb régiójában miként tehetett szert mesés gazdagságra – állítólag autókereskedelemből –, de ebből mindig szán annyit a sakkra, hogy hatalmát megtartsa. A legutóbbi, tavaly szeptemberi választáson például Karpovot úgy győzte le 99:55-ös szavazati aránnyal, hogy az exvilágbajnok Kaszparovon és Magnus Carlsenen keresztül a nagymesterek jelentős részének a támogatását élvezte.
A kettejük közötti sakktudást Paganini sem tudná elhegedülni, de kombinálni mégis Iljumzsinov tud jobban…
origo.hu
Menczer Tamás: Nem fognak győzni
