Igenis számít a pedagógusok véleménye

A honi oktatási rendszer távlatos jövője szempontjából nem igazán ügy, hogy vitázik, milyen részletekben nem ért egyet a volt miniszter és a jelenlegi államtitkár. Hogy Pokorni Zoltán miért a médián keresztül üzenget Hoffmann Rózsának, és hogy ez etikus vagy etikátlan módszer-e. Alapvető jelentőségű viszont Lázár Jánosnak, a Fidesz frakcióvezetőjének a Hír TV Péntek 8 című műsorában június 10-én elhangzott kijelentése, miszerint: amikor az egészségügy és az oktatásügy sok évtizedre előre tekintő hatalmas átalakítása zajlik, akkor másod-, harmadrendű kérdés, hogy mit mondanak-gondolnak az orvosok, a pedagógusok. Ez az ítélet ugyanis értékrendet fejez ki. Maradjunk a pedagógusoknál!
Gyökeresen eltér egymástól a pedagógusok szerepének, helyének kijelölésében a konzervatív– polgári–keresztény, valamint a balliberális oktatáspolitika. Az előbbi stratégiájában a pedagógus a központ, a mindennél fontosabb, az utóbbi eszközzé, szerkezeti alkatrésszé, puszta végrehajtóvá, jobb esetben szolgáltatóvá silányítja a nemzet napszámosait. Nem véletlen, hogy Klebelsberg Kunó sikeres nemzetépítő közoktatási programját kifejezetten a tanítókra és a tanárokra alapozta. Olyan felkészültséggel, tekintéllyel, egzisztenciális biztonsággal ruházta fel őket, amelyekkel nemcsak a kultúra közvetítői lehettek, hanem a szellem sugárzó forrásaivá is varázsolhatták intézményeiket a pusztai kisiskolától kezdve a Fasori Evangélikus Gimnáziumig. Ha nem lettek volna kiváló tanítóegyéniségek a vidék legelesettebb térségeiben is, a tehetséges gyerekeknek semmi esélyük sem lett volna a kiemelkedésre, és bizonyára nem épülhetett volna ki a közoktatás mellett a felnőttképzést mindmáig a legeredményesebben szolgáló népfőiskolai hálózat. És ha nem tanít a budapesti evangélikus gimnáziumban Rátz László tanár úr, aki Nobel-díjas atomfizikusokat is elindított a pályán, ma másként nézne ki a világ térképe.
Így az sem véletlen, hogy a bolsevik típusú kommunista diktatúra először a tanítók és tanárok gerincét akarta megtörni. Megbélyegezte, elszegényítette, kontraszelektálta, kiszolgáltatottá nyomorította a pedagógustársadalmat, hogy maga alá gyűrje. A Kádár-rendszer bűnbakká tette, így alázta meg a pedagógusokat. A rendszerváltás utáni neoliberális oktatásirányítás pedig olyannyira lenézte őket, hogy szóba sem állt velük.
Magyar Bálint második miniszterségének kezdetén, 2003-ban tíz jelentős pedagógusszakmai és érdekvédelmi szervezet lépett szövetségre, hogy a közoktatás jövőjét illetően kikényszerítse a párbeszédet. Hasztalanul. A minisztérium ugyanis már rég elkészítette középtávú közoktatási stratégiáját, de nem vitára és egyeztetésre, hanem magamagának, belső használatra.
Bármennyire furcsa és kínos, de éppen az iménti korszak és a mai helyzet közé tolakodik a párhuzam. Most is diskurzust várnak a pedagógusok. Most is szövetségre léptek. Most is a Pedagógusok Szakszervezete (PSZ) vezeti az alkalmi tömörülést: más kérdés, hogy 2003-ban Varga László vezetésével éppen a PSZ árulta el azokat, akiket állítólag képviselt; segített Magyar Bálintnak lerombolni a nagy gonddal felépített, működőképes polgári oktatás tartalmi részét. Természetesen akadnak különbségek. Korábban erősebb volt a pedagógusok képviseletének szakmai jellege, ma inkább a szakszervezeti pártpolitika dominál benne. Akkor nem volt sztrájkfenyegetés, most van. Akkor a pedagógusok többsége az egész neoliberális oktatáspolitikával állt szemben, a mai ellenállók megelégszenek egy-egy részterület kiemelésével (pedagógusok iskolában eltöltendő munkaideje, életpályamodell stb.).
Sok jobboldali politikus szerint a jelenlegi érdekvédelmi csoportosulások csak ürügyet keresnek a kormányellenes fellépésre, így a pedagógus-szakszervezetek is, feltehetően Lázár Jánost ez tévesztette meg, és ezért nem kíváncsi a pedagógusok véleményére. Ám ha levesszük az aktuálpolitikai szemellenzőt, megláthatjuk a lényeget. Mert az oktatásügy szempontjából nem az a legfontosabb, éppen mit követelnek a pedagógus- szakszervezetek, hanem az a tapasztalat, hogy a katedrán állók nélkül, pláne ellenükre nem lehet semmiféle oktatási reformot a gyakorlatba ültetni. A diktatúráknak sem sikerült, hiszen a tanító és a tanár, amint becsukta maga mögött a tanterem ajtaját, máris a saját lelkiismerete szerint nevelt és oktatott. És Magyar Bálint neoliberális modernizációja sem csupán azon bukott el, hogy semmibe vette az ezeréves magyar iskoláztatás legjobb hagyományait, hanem azért is, mert passzívan ellenálltak a pedagógusok. Egyszerűen kivárták, amíg elmúlik a fejük fölül ez az őrület.
Még gimnáziumi igazgatóként Hoffmann Rózsát felháborította, hogy a politika és a szaktudomány nem partnernek, csupán szellemi betanított munkásnak tekinti a tanárokat. A rendszerváltás után Andrásfalvy Bertalan volt az első kultuszminiszter, aki a közoktatás tervezett megújítását deklaráltan a pedagógusok egyéniségére alapozta. Neki a terveit nem sikerült megvalósítania, reméljük, Hoffmann Rózsának sikerülni fog, mégpedig úgy, hogy a pedagógusok szerepére vonatkozóan a szemlélete nem változott.

A szerző oktatáspolitikus