Két gól és más semmi

A közelmúltban a Sport7főnek adott interjújában az egykori világválogatott kézilabdázó, Kovács Péter úgy fogalmazott: tíz perccel a meccs vége előtt csak az jár a játékos fejében, most már akkor is megcsinálom, ha belehalok. Női válogatottunknak ma 17.30-tól Győrben hatvanpercesre kellene nyújtania ezt az időszakot, épp azért, hogy túlélje a Németország elleni világbajnoki selejtezőt, amelyen a vendégek 26-24-es előnyből indulnak.

Múlt szombati beharangozónkban azt írtuk, valahol, egy most még eldugott sarokban lassan megtelik egy bili, aminek a tartalmát továbbjutás esetén csendesen és észrevétlenül leeresztik a lefolyóba, ha viszont kiesik a csapatunk, mindenkire szerteszét fröccsen majd a sár. Nos, a balingeni első felvonás után egyesek nekifutásból belerúgtak ebbe a bizonyos bilibe, ám az csak megbillent, ki még mindig nem borult. A komplett női szakág közelmúltját megterhelt feszültségek, felesleges zavarkeltések, intrikák, elméleti és gyakorlati, mentális és morális hibák mind-mind visszasüllyedhetnek az átmeneti, lényegtelen, bocsánatos baki szintjére, ha sikerül kivívni a vb-indulási jogot. A kudarc azonban egységes tendenciává és érvrendszerré forrasztaná egybe mindezeket, és az ítélet úgy szólna: hát ezért veszítettünk, önmagunkat vertük meg.
Mert egyébként a miénk a jobb csapat, a mieink a jobb játékosok. Csakhogy a kézilabda nem 1500 méteres gyorsúszás, itt nem feltétlenül a favorit diadalmaskodik. Ha így lenne, 2000-ben olimpiai, 2003-ban világbajnokok vagyunk, a többit hagyjuk is. Múlt vasárnap az egyébként biztató, kétgólos hátrány dacára az gerjesztette az indulatokat, hogy általános vélemény szerint együttesünk simán nyerhető mérkőzést ajándékozott oda a házigazdának; arról ilyenkor hajlamosak vagyunk megfeledkezni, hogy mínusz háromnál, 17-20-nál a nagyobb baj lehetősége is felsejlett. A különféle internetes fórumokon anonim és sokszor szalonképtelen bírálatok özönével elárasztott szövetségi kapitánytól, Mátéfi Esztertől ezért azt kérdeztük: hibázott-e ő és a csapat Balingenben, és ha igen, mi és mitől lesz majd másképp Győrben?
– Úgy gondolom, abban hibáztam, hogy Zácsik Szandrát nem cseréltem vissza szünet után – ismerte el korrekten Mátéfi. – Pedig szándékomban állt, többször szóltam is neki a padon, készüljön, de a szituáció mindig úgy hozta, hogy vártam. Ez azonban nem azt jelenti, hogy Ferling Detti pályán tartása is hiba volt, mert szerintem nagyon hasznosan játszott, különben sem hét emberrel kell túlélni egy oda-visszavágós párharcot. Idegenben kicsit óvatosabban kezdtünk, nem úgy, hogy azonnal szétfutjuk, szétszedjük az ellenfelet, itthon viszont bátrabban kell játszanunk, jobb kapusteljesítménynyel és védekezéssel, az ezekből adódó kontralehetőségekből pedig minél több gólt kell lőnünk.
Ehhez nincs is mit hozzátenni. Mármint szóban – cselekedetben annál inkább, hisz a tét a decemberi, brazíliai vb mellett a londoni olimpiai részvétel esélyének megőrzése.
A német helyzetértékelésekből, esélylatolgatásokból több bizonytalanság csendül ki, Heine Jensen a szövetség honlapján például kissé érthetetlenül jegyzi meg: „Előnyünkkel elégedettek vagyunk, bár tudjuk, hogy két gól semmi.” Ezzel szemben a huszonkét esztendős Nadja Nadgornaja szerint megfelelő kiindulási alap, a harmincnégy éves Steffi Melbeck pedig még ennél is eltökéltebben állítja: „Még nem fejeztük be, amit elkezdtünk.”
Ma este hét óra körül bezzeg reményeink szerint majd tudják már: itt a vég.