Ki háborúzik?

Megfenyegette a Népszabadság Orbán Viktor miniszterelnököt egy, a szerkesztőség által jegyzett dezorientáló cikkecskében (június 3.), miszerint „az állam erőszakszervezeteivel vívott háborúja… sokba kerülhet neki”.
A sarkos véleményt tükröző, az Ötödik hasáb rovatban megjelent írást mindenesetre névvel is vállalhatta volna valaki. A rövid opus címe: A háború. Látszólag Orbán retorikájába köt bele, valójában természetesen a politikájába. A harmincnyolc soros cikk szerint, amelyen bizonyára az egész szerkesztőség vállvetve dolgozott, a kormányfő stílusa „nem egyszerűen jobboldali, hanem avítt és populista, a háború, amelybe naponta hívja az országot, az ő háborúja”. Sőt: „utcára szorította a rendvédelmi szakszervezeteket.” (Jó, hogy sztrájkot nem szervezett önmaga ellen.)
Először nem is értettem: milyen háborúba hív Orbán Viktor? Talán már ki is hirdették az általános hadkötelezettséget, és én erről szégyenszemre nem is hallottam? Azután hirtelen beugrott: hát persze! Az előadás a Millenárison! De aki nem hallgatta a cikk megjelenése előtt három nappal Orbán Viktor előadását az Audi német képviselője, valamint Demján Sándor és Lánczi András megszólalásai után a Millenárison, s a Hír TV-ben sem nézte meg, az azt sem tudja, miről van szó. Az ő kedvükért hadd elevenítsem föl: Orbán azt mondta a Gazdasági fordulat című konferencián, hogy gyarapodásunknak, felemelkedésünknek két ellensége van, az államadósság és a munkanélküliség. Ezek ellen kell harcolni, ezekkel vagyunk „háborúban”.
A metaforikus kifejezésnek eme nem túl bonyolult válfajával, úgy látszik, a Népszabadság egész szerkesztősége nem tudott megbirkózni. Meghallották azt a szót, hogy „háború”, és egy goebbelsi mozdulattal gondolkodás nélkül azonnal a pisztolyukhoz kaptak. A csúsztatás, a dezinformálás nagy mesterei gond nélkül így folytatták: „azonosítható ellenséget rajta (Orbánon) kívül nem lát senki sem a politikai, sem a civil pályán”. Arról mélyen hallgattak, hogy Orbán előadásában a metaforizált „ellenség” nem személyekre vagy csoportokra vonatkozott, hanem konkrétan megjelölt tényezőkre: az államadósságra és a munkanélküliségre. Vagyis a küzdelem éppen nem az ország ellen, hanem az egész ország boldogulását akadályozó jelenségek ellen folyik. Az államadósság ellen, amely miatt Magyarország kisodródott a jól startoló, unióhoz csatlakozott európai országok főáramából. A munkanélküliség ellen, ami a gazdasági talpra állást nehezíti.
Vagy aki az államadósság ellen küzd, az a Népszabadság szerint javíthatatlan populista? Mit kellene akkor tennünk? Azt mondani talán: drága, aranyos államadósságunk, legyél csak még nagyobb, még kövérebb, még súlyosabb, hízzál csak, attól leszel szép! Az ország ebek harmincadjára kerül, de mi nem küzdünk ellened, nem akarunk veled háborúzni, mert azon nyomban populisták leszünk, minden úgy jó, ahogy van? Ez a Népszabadság álláspontja? Akkor ezt így is kellene megírni. Akkor vállalniuk kellene: Orbán Viktor küzdeni akar az államadósság és a munkanélküliség ellen, de mi inkább őellene küzdünk. Jó nekünk az adósságcsapda, kibéleltük fűvel, mohával, várjuk, hátha beleesik más is, és akkor megvan a reggelink. Nem kell harcolni semmilyen eszközzel a munkanélküliség ellen sem, nem kellenek közmunkaprogramok, a patvarba a munkába visszavezető utakkal! Az a jó, ha minél több munkanélküli van Magyarországon. Annál hamarabb tönkremegyünk. Egy gazdag állam erre sétál, megvesz minket, földjeinket, vizeinket, kifizeti a vételárat a mellényzsebéből, volt, nincs Magyarország.
Ha nincs ország, gond sincs vele, nem igaz?