Kirakó

A budapesti Kozma Lajos Faipari Szakközépiskola tizenöt diákja 2010 júliusában alkotótáborban vett részt Erdélyben, s a szentegyházi Gábor Áron Iskolaközpont diákjaival közösen kazettás mennyezetet készítettek a tarcsafalvi közösségi ház számára

*

A Szegedi Műszaki és Környezetvédelmi Középiskola és Szakképző Iskola Széchenyi István Tagintézményének harminc diákja 2010 májusában környezetvédelmi tanulmányi kirándulást tett a Délvidéken

De mit tanítsak Trianonról? – néz rám egykori tanártársam tanácstalanul. Hiszen parlamenti határozat írja elő, hogy meg kell emlékezni június 4-ről valamennyi közoktatási intézményben. Miért is? A külhoni magyarságot, múltját, jelenét és jövőjét Magyarországon általános tájékozatlanság övezi. Negyvenévnyi hallgatás, az ebből származó tudatlanság és az elültetett bűntudat miatt a magyarországiaknak, a harmincasoktól a hatvanasokig, pusztán ismerettöredékeik vannak a külhoni magyarságról. Nemcsak az apák, nagyapák, hanem a fiúk, unokák ismeretei is hiányosak: hiába tanul egy diák általános és középiskolában kétszer is az Erdélyi Fejedelemségről, mégsem tudja, hogy például Gyulafehérváron ma is élnek magyarok. A tudatlansághoz hozzájárul, hogy bár az országhatárok 1989 után részben megszűntek, a családok jelentős részének nincs anyagi lehetősége a szomszédos országok magyarlakta területeire kirándulni, személyes tapasztalatokat szerezni.
Ne csak Trianonról szóljon ez a nap!
Nemzeti ünnepeink levert forradalmakhoz kapcsolódnak, a többi emléknap pedig honfitársaink egy részének kiirtásához kötődik. Természetesen a magyarságot szétszakító békediktátumra emlékezni semmiképpen sem örömteli. A június 4-i nemzeti összetartozás emléknapja kapcsán mégis fontosnak tartom, hogy arról ne gyásznapként, inkább és hangsúlyosan az összetartozás napjaként emlékezzünk az iskolákban. Az emléknapot ugyanis nem Trianonról nevezte el az Országgyűlés, hanem a nemzet összetartozásáról – és ez nagy különbség. Félreértés ne essék: nem arról van szó, hogy Trianon tragédiáját nem kell megismertetni! A mérték a vízválasztó: ha a trianoni katasztrófáról folytatott beszéd és az ehhez kapcsolódó veszteségérzés válik ezen a napon uralkodó diskurzussá, meggyőződésem, hogy az sem most, sem később nem fogja vonzani a fiatalok nagy többségét. Mert könnyebb azonosulni egy optimista, előremutató, mint a történelmi csapásokba belekövesedett, traumatikus, visszafelé tekintő magatartásmóddal.
Tíz fiatalból tízet kell megnyerni, nem hármat vagy ötöt.
Az emléknap sajátossága, hogy Magyarország valamennyi iskolájában egyszerre és közvetlenül érint bő egymillió közoktatásban tanuló diákot. Ez a nap esély az önmagunkba fordulás helyett a testvériskolai, testvérosztályi kapcsolatok felvételére, illetve olyan cselekvésekre, amelyek a már meglévő kapcsolatokat tartalommal töltik meg. Június első hete lehetne az iskolákban a külhoni diákokkal közös sportversenyek, vetélkedők, kulturális bemutatkozások, rövid cserelátogatások kiemelt időszaka. A megemlékezés a tanintézmény falain kívül is megvalósítható, akár azzal, ha iskolák külhonban, elsősorban a határ mentén meglátogatnak egy-egy magyar emlékhelyet. Elfogadhatónak tartom azt is, ha ebben az időszakban a diákok olyan közhasznú tevékenységeket (parktisztítás, takarítás, üveggyűjtés stb.) végeznek, amelyek ellenértékével egy külhoni (például szórvány)osztályt támogatnak.
Természetesen kölcsönösség nélkül nincs kézfogás, nincsen összekapaszkodás. Az emléknap csak akkor lesz valódi, a szó szoros értelmében a nemzet összetartozását elősegítő, annak megélésére szolgáló esemény, ha azon külhoni magyar fiatalok is részt vesznek. És elsősorban nem a magyarországi ünnepségek szervezett szereplőiként, hanem saját felismerésből. Például ők is gyűjthetnek papírt, hogy azzal egy szabolcsi kis iskola osztályát támogassák, vagy akár ők is felkereshetnek emlékhelyeket – ezúttal Magyarországon. Minden aktivitás jó, amelyik az egymás iránt érzett felelősségről, érzelmekről, szolidaritásról, közös tennivalókról szól. És a kisebb-nagyobb helyi cselekvésekből, személyekből és intézményi közösségekből azután határok nélküli hálózat épülhetne, akár egy közösségi weboldalon, híradásokkal, tettekkel, felajánlásokkal. A nemzeti összetartozás eszméjének megélése egyfajta civil önszerveződés, már-már mozgalom alapjává is válhat. Ha az összetartozás gondolata pozitív érzelmeket kelt a résztvevőkben, ha a szolidaritás, az innováció, a hatékonyság, a korszerűség iránti vágyaik kapnak megerősítést általa, akkor szívesen fognak ahhoz csatlakozni.
Öröme ennek a napnak, hogy végre bekerült az iskolákba a külhoni magyarság témája.
Mert ez ettől kezdve hivatkozási alap, és kiindulópontja a további, külhoni magyarsággal kapcsolatos oktatási innovációnak. Minden negyedik magyar nem Magyarországon születik, és nem itt éli le életét. Minden nyolcadik iskolás, aki magyarul tanul, nem Magyarországon jár iskolába. A Kárpát-medencei magyarság élete és sorsa Párizs környékén nem fejeződött be, hanem más keretek közt ma is folytatódik. Minderről persze a mai tizenévesek nemigen tudnak – tehát mindezt meg kell tanítani. A vonatkozó óravázlatok, módszertani segédletek, oktatócsomagok ma még ritkák. És hogyan tudná a külhoni magyarságot hitelesen bemutatni, a kapcsolatépítést elősegíteni olyan pedagógus, aki számára ismeretlen terület a Felvidék, vagy aki soha nem járt még Kolozsváron? Tanulmányutakat kell számukra szervezni, és be kell vinni a pedagógus képzés-továbbképzés rendszerébe a külhoni magyarságra vonatkozó ismereteket.
Mert ne csak lájkold, húzd fel a bakancsot, és fedezd is fel Erdélyt!
Hála istennek egyre többen tesznek így! A külhoni iskolai kirándulásokat kidolgozó Apáczai Közalapítványban munkatársaimmal két évet szántunk az általunk Határtalanul!-nak elnevezett program megtervezésére és kipróbálására. A Határtalanul! abban különbözik más, hasonló külhoni kirándulásoktól, hogy ez a kirándulás tanintézményi keretek között, korábban nem látott méretű forrással támogatottan és egységes pályázati-pedagógiai know-how alapján valósul meg. Bízom abban, hogy az ország teherbíró képességének függvényében hamarosan évente egy-egy évfolyamnyi diák – mintegy százezer fő – számára válik valósággá a külhoni tanulmányút lehetősége. Egyest kaptam tavaly az Erdélyi Fejedelemségből, most értettem meg, hogy ez miért baj – tudósított a minap e-mailjében egy dél-erdélyi kirándulásról hazatért diák. A siker garantált: az iskolai kirándulásból a diákok többsége elégedetten tér haza. Mert kiszabadulni, újat tanulni, a határokat feszegetni, sőt azokon átlépni a diákok többségének menő dolog.
Márpedig menőnek kell lenni, ha a fiatalokat akarjuk megnyerni.
Az iskolai kirándulások kapcsán napjainkban jön létre egy új márka, a Határtalanul!, így, felkiáltójellel írva, és ezzel azt üzeni: menj, és fedezd fel! A külhoni kirándulás öngerjesztő, és ha sikeres, egyre többen akarnak majd utazni, különösen, ha a fiatalokat megcélzó egyéb kiegészítő projektek (pályázatok, vetélkedők, celebek bevonása stb.) is társulnak hozzá, és azt az általuk használt infokommunikációs technikák népszerűsítik (Facebook, Youtube stb.). Ellenben ha a kirándulások, az emléknap kapcsán a történelmi súlypontú megközelítések válnak uralkodóvá, mi lesz a mának szóló, érvényes, pozitív és fiatalokat megszólító üzenet? Véleményem szerint a cél inkább olyan közhangulat kialakítása, amely a külhoni kirándulást trendi cselekvésként, a nemzeti öszszetartozás iskolai alkalmát fiatalos közösségi eseményként, a Magyarság Házát pedig élvonalbeli helyként tartja számon.
Mert Magyarság Házának lennie kell Budapesten.
A Magyarság Háza olyan multifunkcionális intézmény, amelynek alaphivatása a nemzeti összetartozás elősegítése, támogatása. A Magyarság Háza egyrészt a kirándulás és a nemzeti összetartozásról szóló iskolai megemlékezés gazdája, másrészt a külhoni magyarságról szóló tudásközpont, amely korszerű formában gyűjti, feldolgozza, tárolja és közreadja azt a tárgyi és szellemi örökséget, amely a magyarság sajátja. Harmadik funkciója a tudásátadás, amelynek keretében tanórák, kiállítások, előadások, bemutatók helyszínéül szolgál, pedagógusok számára biztosít oktatási segédanyagokat, programkoordinációs segítséget. A Magyarság Házának a kultúra különféle ágai szolgáltató intézményévé kell válnia, ezzel is megmutatva, hogy a külhoni magyarság nem fikció, nem meghaladott történelmi tény, hanem nagyon is létező, alkotó, jövőről gondolkodó, termékeket és alkotásokat készítő közösség. Végül, de nem utolsósorban: a Magyarság Háza egy épület is, amely megjelenésében, elhelyezkedésében jelképezi, mit gondol magáról, milyen házat képzel magának a magyarság a XXI. század elején Budapesten. Mert egy magyarnak bárhol is van otthona a világban, Budapesten itthon kell éreznie magát. Emiatt is szükség van erre a házra az anyaország fővárosában.
Magyarság Háza, külhoni iskolai kirándulás, nemzeti összetartozás iskolai alkalma – október óta nagy többséggel elfogadott parlamenti határozat nevesíti a nemzeti összetartozás kialakításának és megélésének e háromféle eszközét. Ez a három egymást egészíti ki, és közös célja a három-négy milliós külhoni magyarság hatékony magyarországi megismertetése a diákok és pedagógusok személyes tapasztalatszerzése alapján, valamint a magyarországi és a külhoni magyarok közötti kapcsolatok kialakulásának elősegítése. Hiszen a fiatalokon keresztül a szülők, a nagyszülők, egyszóval mindazok gondolkodása befolyásolható, akik fejében a nemzetről, a világmagyarságról szóló puzzle különböző okokból ma még nem állt össze egyetlen képpé. A cél olyan szemléletmód elterjesztése, amely szerint menő dolog a magyarlakta területekre kirándulni, jó székelyföldi árut vásárolni Magyarországon, klassz egy másik magyarral találkozni Bostonban, jó büszkének lenni bárhol a világon egy-egy magyar ember eredményére, és fiatalos érzés egy korszerű, high-tech épületbe eljutni, amelyet úgy hívnak, hogy Magyarság Háza.
A nemzeti összetartozás eszméje azonban korántsem csak oktatás- és nemzetpolitikai cél. Olyan általános célkitűzés, amelynek előmozdítására rendszerszintű folyamatokat kellene mihamarabb beindítani, amelyek a határtalanítást, a nemzet határok feletti kiterjedését és a magyarságot összefűző kötelékek erősödését eredményezik.
Ezért látom szükségesnek megalkotni a Nemzeti összetartozás operatív programját. A NÖOP a fent vázolt oktatási programhoz hasonlóan különböző ágazatokhoz tartozó projekteket mozdít elő a magyar nemzet összetartozásának elősegítésére. A Nemzeti összetartozás operatív programjának számos projektje lehet az önkormányzati tematikájúaktól a turisztikai jellegűekig, a munkaerő-piaci projektektől a kis- és középvállalkozásokra vonatkozókig. Az operatív program megnevezéssel szándékosan utalok az európai uniós nyelvben használatos kifejezésre, ezzel is rámutatva, hogy e szemléletmód átültetése akár hasznos is lehet. Mindennek végső értelme, hogy olyan, sorait összezáró, önmagát ismerő és számon tartó, összekapaszkodó és versenyképes magyar nemzet érkezzen a XXI. század második felébe, amely eséllyel vehet részt a népek, a technológiák és a tudások jövendő versenyében. Kívánom, hogy a társadalom hajszálgyökerei telítődjenek az előttünk álló években a nemzeti összetartozás üzenetével, mely szerint haza sok lehet, magyarság csak egy van. Határtalanul!