Kiss, a norvégverő, Puskás, a hazatérő

Ma kettős jubileumot ül a magyar labdarúgás: kereken három évtizede, 1981. június 6-án tért haza először 1956 ősze után Puskás Öcsi, illetve éppen huszonöt évvel ezelőtt aratta válogattunk mindmáig utolsó győzelmét világbajnoki mérkőzésen, amikor 1986. június 6-án Irapuatóban 2-0-ra nagy nehezen legyűrte Kanadát. Előtte négy nappal persze majd’ belepusztultunk abba az iszonyatos 0-6-ba, de e rovatunkban, ha tehetjük, inkább a szépre emlékezünk. Ezért felelevenítjük az 1981-es „dicsőséges tavaszi hadjáratot” is, amelynek részében a budapesti csatában a románokat, az oslóiban a norvégokat vertük; egyik rivális ellen sem nyert nemzeti csapatunk 1981 óta egyetlenegyszer sem.

Az utolsó vb-győzelem. Ha tudtuk volna huszonöt esztendeje, 1986. június 6-án, hogy a Kanada feletti, irapuatói 2-0 mindmáig a magyar labdarúgó-válogatott utolsó, világbajnokságon aratott győzelme lesz, talán nem úgy fogadjuk, ahogy. Letaglózva. Egyrészt azért, mert csapatunk még mindig a négy nappal korábbi 6-0-tól kóvályogva, Esterházy és Détári góljaival, réveteg játékkal gyűrte le sehol sem jegyzett ellenfelét, másrészt, mert ugyebár ott volt az a megemészthetetlen fél tucat. Ha futballtraumáinkat lajstromozzuk, az 1954-es berni vb-döntő után nehéz kihirdetni a második helyet az 1969-es marseille-i és az 1986-os irapuatói csapás között. Ami tény: válogatottunk utóbbit megelőzően 1941-ben szenvedett ilyen különbségű vereséget, de akkor is csak egy Kölnbe eldugott, baráti vagy inkább bajtársi mérkőzésen, Németországtól. A szovjetektől beszedett hatos titkát azóta boldog-boldogtalan meg akarta fejteni, kivéve azokat, akik talán meg tudnák. Ők váltig állítják, nem volt semmiféle titok, de így még kevésbé érthető, hogy az akkoriban Európa élén jegyzett alakulat miként botorkálhatott végig úgy egy meccset, hogy akár tíz gólt is benyelhetett volna. Utólag csupán annyi derült ki, hogy játékosaink már a bemelegítés során rosszul érezték magukat: az egyik szédült, a másik heveny hányingerrel küszködött, a harmadiknak víziói voltak, hómezőt látott a zöld gyep helyén. A 4. perctől, 0-2-től hasonló tünetek jellemezték a televíziók előtt ülő magyar szurkolókat is. A témában már képtelenség újdonságot mondani, egy pikáns részletről azonban általában alig esik szó. Dacára e 0-6-nak, majd a június 9-én a franciáktól kapott 0-3-nak, fiaink a Kanada elleni győzelemmel is majdnem bejutottak a nyolcaddöntőbe. Hisz a huszonnégyes mezőnyből az elsők és a másodikok mellett a négy legjobb harmadik is továbbment, csak kettőt kellett volna megelőzni. Az északíreket sikerült, a mieinkhez hasonlóan kétpontos bolgároktól gólkülönbséggel maradtunk le. Ők pedig úgy kaparták össze a két pontocskájukat, hogy nemcsak Dél-Koreával ikszeltek, hanem a nyitómeccsen a címvédő olaszokkal is. Ha akkor bejön a papírforma, és a magyarok ennek köszönhetően a legjobb tizenhat között folytathatják, ki tudja, hogyan értékelnénk ma a 0-6-ot? Talán egy dicsőséges talpra állás szomorú kiindulópontjaként.

Bizonyára átkoznánk a sorsot, ha a 2014-es labdarúgó-vb selejtezőire Angliát, Romániát, Norvégiát és Svájcot rendelné ellenfélül. 1981-ben viszont úgy vágtunk neki a sorozatnak, hogy ebből az ötösből minimum másodikként tovább kell jutni. Bizakodásunkat táplálta, hogy a kvalifikációs mérkőzések főpróbája egész elviselhetően sikerült: fiaink 3-0-ra verték Spanyolországot Valenciában! Ezek után némi fanyalgással nyugtáztuk, hogy két héttel később, Luzernban kétszer egyenlítve 2-2-re mentünk Svájccal, az akkori értékrendnek megfelelő konklúzió úgy szólt, a rajtnál veszítettünk egy pontot, ezt valakitől vissza kell szerezni.
A románoktól nem lehetett, ellenük ugyanis eleve két ponttal kalkuláltunk. Mi mást is tettünk volna? Hiszen addig tizenháromszor játszottunk velük, és tíz győzelem mellett három döntetlen volt a mérleg. A rivális történelmi eredetű fóbiája a futballpályán még inkább elhatalmasodott, és ez a párosítás akkoriban még magyar részről is különleges jelentőségűnek számított. Nyilasi Tibor harminc évvel ezelőtti emlékképei híven ábrázolják, miért: „Két órával a mérkőzés előtt álltunk a Népstadion játékoskijárója feletti, régi kis erkélyen, és arra lettünk figyelmesek, hogy könnyes szemű emberek jönnek oda hozzánk, néhányan le is térdelnek, és mondani kezdik: Tibikém, könyörgünk, nyerjetek, Erdélyből érkeztünk, alig engedtek ki, azt ígértük, a román válogatottnak szurkolunk majd, de az otthoniak is elindultak már a dombokra, hegyekre, hogy hallgathassák a Magyar Rádió közvetítését.” A riporter aztán már a 18. percben világgá üvölthette a vendégek labdavesztését követően Fazekas vezető gólját, amellyel csapatunk úgy nyert 1-0-ra, hogy a hátralévő bő hetven percben jóval többet védekezett, mint amennyit támadott.
Ez volt a tizenegyedik magyar győzelem, és a tizenkettedikre harminc esztendeje hiába várunk. Akkoriban persze még nem évtizedekben mértük az időt, ha futballélményre áhítoztunk; csak egy hét telt el, és együttesünk máris Oslóban lépett fel. Ahol 0-1-ről fordítva úgy nyert 2-1-re, hogy Kiss László a 77. és a 79. percben is betalált. Előbb remek fejessel, majd a kint álló Abrahamsen kapust pazarul átemelve. A nap hőse – aki egyébként egy évre rá, a vb-nyitányon a Salvador feletti 10-1 alkalmával csereként beszállva a 70. és a 77. perc között mesterhármast vágott – beszélgetésünkkor mégis váltig állította, nem is ő alapozta meg a sikert: „Fazekas az ellenfél alapvonalánál kirúgta a labdát, mégis határozottan mutatta, hogy szöglet következik, és a partjelző ezt megette. Fazekas ezután, ha már így kiharcolta a szögletet, hajszálpontosan be is adta, nekem már csak be kellett fejelnem. A második gólom kapcsán, tudom, elterjedt itthon, azért emeltem, mert felpattant előttem a labda. Ezzel szemben a hazai bajnokságban sok ilyen gólt rúgtam korábban, és a norvégokról készített elemzés alapján az edzőink felhívták rá a figyelmünket, hogy a kapus folyamatosan kint áll, igyekezzünk majd átejteni. Szünetben Mészöly Kálmán segítője, Mezey György oda is jött hozzám, és megkérdezte, miért nem próbálkozom, mire azt feleltem, még nem adódott ilyen szituáció, ő meg rávágta, higgyem el, majd lesz. Lett is. Mint utólag kiderült, azzal zártunk a csoportunk élén, hogy csak mi tudtunk nyerni Norvégiában. Ősszel, a Népstadionban a 4-1-en megint két gólt szereztem, az elsőt 1-1-nél, úgyhogy poénból azt szoktam mondani, ha Hunyadi volt a törökverő, akkor Kiss a norvégverő.”
Csak angolverőnk nem akadt, pedig június 6-án nagyon elkelt volna. Pontosabban egy angolverő éppen erre az alkalomra tért haza, negyedszázadnyi távollét után: a magyar közönség manapság már elképzelhetetlen izgalommal, szeretettel és hódolattal várta Puskás Öcsit.
Akkoriban még szombaton is jártunk iskolába, így az ötödik óra kicsengetésekor elindultam a stadionba, negyed kettő tájban felültem a helyemre, majd onnantól fél négyig nem történt semmi. Mármint a pályán. Mert egyébként ismeretlen öregurak a tribünön folyamatosan azt taglalták nekünk, kölyköknek, mire számíthatunk majd Puskástól. Ami történt, azt aztán ők maguk sem hitték volna. Öcsi egyszer csak döbbenetes méretű pocakjával feltűnt a játékoskijáróban, bekocogott a pályára, és melegíteni kezdett. No csak úgy, a maga módján. Ballal dekázgatott, a lábfején kívül egyetlen testrésze mozgott, az arca, mert folyamatosan az őt körbe fogó fotósoknak, operatőröknek csinálta a műsort. Később, a közeli felvételekről látszott csupán, hogy már ekkor is – de főleg a Himnusz alatt – a könnyeivel küszködött, hiszen huszonöt év felhalmozott imádatát és ragaszkodását zúdította rá egyszerre az akkor már jó negyvenezernyi nézősereg. Puskás érezte, illene kirukkolnia valamivel, ezért az addigi monoton 10-15 centinél feljebb emelte a labdát, lazán rádőlt, és külső rüszttel, át a fotósok feje felett, bődületes bombát ragasztott a bal pipába. Számomra ezzel a virtuóz mozdulatával tért vissza a megszépítő messzeségből, a legendák ködéből a földi halandók közé. Hamarosan a 3-3-ra végződött öregfiúk meccsen is hintett hármat, miközben első számú itthoni bálványunk, a mindössze negyvenéves Albert Flóri majd’ minden labdájával őt kereste.
Futballunk azonban abban az időben még nem a múltjából élt, ezért a jelenben akartuk legyőzni az angolokat. Ám úgy kaptunk ki 3-1-re, hogy Trevor Brooking Puskáséhoz fogható gólt lőtt, Katzirz kapus már csak a hálótartó vas mögé szorult labdát tudta kiütni, de az sem ment könnyen.
Ellentétben a továbbjutással. Ősszel ugyanis a bukaresti pontszerzést két, háromgólos hazai siker követte Svájc és Norvégia ellen, így a Wembleybe megingathatatlan csoportelsőként utazhatott együttesünk. Ezért semmi túlzás sincs abban a ma már tébolyítóan ható megfogalmazásban, hogy 1-0-s vereségünkkel magunkkal vittük az angolokat a spanyolországi vb-re.