Kisvárosi világsztárok

Tartalmas és felhőtlen gyermekkorom volt. Szerető család, meghitt nyaralások, erős iskola, kiváló tanárok, kitűnő bizonyítványok, sok jó barát. Az 1981-es évből például mégsincsenek konkrét alkalmakhoz köthető emlékeim, kivéve a fent megidézett labdarúgó világbajnoki selejtezőket. Azokról viszont elképesztően éles és aprólékos, életem végéig maradandó képeket őrzök. Ülünk a Népstadion felső karéjában, 1-0-ra vezetünk a románok ellen, de úgy beszorítanak minket, hogy többször is önkéntelenül egymás kezét markoljuk. A meccs végén felhangzik a szokásos Verseny utca, Verseny utca rigmus, kijelölve az ünneplés útvonalát, ám a Keleti pályaudvar felé parkoló, román rendszámú gépkocsikba botlunk, és mivel akkoriban mifelénk még senki sem tudja, hogy a HR Hargita, a CV pedig Kovászna megyét jelöli, az idősebbek tükröket és visszapillantókat törnek, majd amint kiderül, hogy a székely tesók járműveit rongálják, mindjárt ott, a járdán közadakozás kezdődik. Egy hétre rá pécsi osztálykirándulásról zötyögünk haza, percenként nézzük az óránkat, nehogy lekéssük a norvégok elleni partit, de a többségben lévő lányok kaján vigyorral az arcukon megszavazzák, hogy álljunk még meg a dunaföldvári löszfalnál, csak a szintén futballőrült buszsofőr ultimátuma menti meg a helyzetet. Úgyhogy kezdésre egy körúti presszóban ülünk, és Kiss Laci góljainál úgy üvöltünk, hogy azonnali távozásra szólítanak fel bennünket. Aztán az angol meccs Puskással, a szeptemberi, bukaresti 0-0, majd a továbbjutás, a beteljesülés.
Ennyi maradt nekem 1981-ből. Beugrik még, hogy év végén kémiából négyest kaptam, nyáron bejártuk a Felvidéket, de hogy a születésnapomat hol és miként ünnepeltük, hogy anyám minek örült vagy miért szomorkodott, hogy hányszor és min ugrottam össze az első barátnőmmel, arról fogalmam sincs.
Csak a foci. Pedig hol voltunk már a magyar labdarúgás fénykorától? Három vb-n láthattam a csapatunkat, mindháromszor kiestünk a csoportból, a kilenc mérkőzésből összesen kettőt nyertünk, egyet-egyet Salvador és Kanada ellen.
Hogy a mai srácok agyában mi rögzül majd 2011-ről, nem is sejtem. Gondolom, nem a luxemburgi 1-0. Remélem, önmagában nem is a holnapi, San Marino-i Eb-selejtező, mert ha igen, akkor jaj nekünk. Mielőtt azonban határozottan kijelentenénk, hogy 2011 magyar labdarúgása eddig nem hozott semmi maradandót, tegyük hozzá: a mi régi mércénk szerint nem. Mert egyébként a Videoton első bajnoki címe, a Paks ezüstérme, a Kecskemét kupagyőzelme egy adott közegben igenis jelenthet öröknek hitt, érzett élményt. Ha így van, az ebben részesülők miért ne legyenek vele boldogok? Már a mi mindenségünk is viszonylagos volt, az övék még inkább az.
A hajdani női kézilabda szövetségi kapitány, Laurencz László sziporkájával élve kisvárosi világsztárokat ajnároznak. Nem zavarja őket, hogy sem az idő-, sem a térbeli összehasonlítás próbáját nem állják ki (lásd dicső múltunkat, illetve az aktuális élmezőnyt), hisz ez fel sem vetődik bennük. Bár az agyonünnepelt szolnoki férfi kosarasoktól sem kérdezte senki, amikor az Albacomp ellen 0-2-ről fordítva megkaparintották az aranyat, hogy mire mennének ezzel a produkcióval a spanyol ligában.
Ahhoz persze, hogy az idei magyar futball a kollektív memóriában is nyomot hagyjon, jóval több kellene. Kimondani, leírni is komolytalanul hat: öt válogatott győzelem. Holnap San Marinóban, aztán szeptemberben a svédek ellen, a Puskás-stadionban, majd még egy Moldovában, no és itthon a finnek felett, végül az utolsó a csoport második helyéért járó pótselejtezőn. Ott esetleg két döntetlen is megtenné.
Elismerem, ez manapság már sokkal inkább ábrándnak vagy akasztófahumornak hat, mint valós esélylatolgatásnak, pedig világversenyre csak efféle bravúrsorozattal lehet kikerülni. Sőt, vb-re lassan már ilyennel sem. Hisz a kvóták elosztásánál Európa térvesztése megfordíthatatlan, előbb-utóbb megfeneklünk nyolc kvótánál a harminckettőből. A spanyolok, olaszok, hollandok, franciák, németek, angolok és portugálok mögött elég nagy marakodás lesz azért az egy árva helyért.
Úgyhogy én a magam három átélt vb-jével tökéletesen elégedett lehetek, mert könnyen megeshet, hogy az utánunk következő generációnknak összesen nem jut már ennyi.
Ettől viszont még nem követelhetem, nem is kérhetem tőlük, hogy a maguk módján gyűlöljék azt a magyar focit, ami nekik rendeltetett.