Pummerné Sándor Ildikó június elsején, mint rendesen, délután fél kettőkor ért haza az óvodából két kisebbik fiával. Ágoston és Áron mindjárt a ház oldalában lévő cseresznyefához szaladt, hogy megnézzék, megérett-e már a termés. Ha nem fáj annyira a foguk az egyébként csak június végén érő gyümölcsre, talán annyi sem maradt volna meg az épületből, mint így. Ők vették észre a tetőn a cserepek alól előcsapó tenyérnyi lángot. Édesanyjuk mindjárt felszaladt az emeletre, és az erkélyről megnézte, mi ég. A tűz ekkor már tábortűznyi volt, de még mindig nem annyira ijesztő.
– Akkor kellett volna eloltani egy zsebkendővel – jegyzi meg kajánul Pummer Attila, akit a munkahelyén, a Magyar Sportmúzeumban ért felesége hívása. Az asszony kérte, telefonáljon a tűzoltóknak, mert neki nem volt fejében a szám.
A családfő végül a 112-n hívott segítséget.
– Ezért a tűzoltók később eléggé leteremtettek, azt mondták, a központi segélyhívó helyett sokkal célszerűbb mindjárt őket hívni a 105-ön, mert a 112-ről is oda kapcsolnak tovább – meséli a negyvenhét éves grafikus.
Egy fürdőszoba kivételével teljesen megsemmisült a tető és a ház felső szintje, a földszintet pedig az oltáshoz használt víz árasztotta el. Hogy mi okozta a tüzet, nem tudni, lehet, hogy egy felelőtlenül rágcsáló nyest vagy egyszerű elektromos zárlat. Az épület nem volt biztosítva. Nem csoda, hogy Ildikót végtelen kétségbeesés töltötte el, amint nézte, hogyan pusztul el minden, amit anyagi értelemben addig elértek.
Ám miután a tűzoltók elmentek, jött a csoda, mondja Attila.
A tűz gyorsan terjed, de a hír! Még égett a ház, amikor már ott volt egy ismerős a szomszédos Pesthidegkútról: a később is nagyon sokat segítő Waigand kápolnai közösség tagja, akik a pummercsalad.waigandkozosseg.hu címen támogatásszervező weboldalt is létrehoztak a közösségükhöz tartozó családnak. Ami pedig ezután történt, láthatóan még most is hitetlenséggel vegyes meghatottsággal tölti el a házaspárt.
– A tűzoltók azt mondták, ha azt akarjuk, hogy a lehető legtöbb maradjon meg a házból, mindenekelőtt a vizes sittet lapátoljuk ki a felső szintről – idézi fel Ildikó az oltás utáni perceket. – Miután elvonultak, rögtön nekiláttunk. Lapátolás közben körbenéztem, és azt láttam, hogy rengeteg ember van ott. Fogalmam sincs, honnan jöttek. Szomszédok, kollégák, szülők az óvodából és az iskolából meg persze a kápolnai közösségünk tagjai. Volt, aki ételt hozott a dolgozóknak, a közeli pizzériából pizzát küldtek, a sarki büféből innivalót, más pedig konténerről gondoskodott. Volt ott olyan ember, akit sohasem láttam, vagy évekkel ezelőtt találkoztunk utoljára. Felpillantottam, megláttam egy régi arcot: jé, te is itt vagy, mosod fel az előszobát? Nahát. Már első nap sorra érkeztek a tanártársaim mellett a diákjaim a máriaremetei ökumenikus általános iskolából, de sokan jöttek az utcából is, akiket amúgy alig ismerünk, talán köszönünk egymásnak, most pedig ott lapátoltak napokig. Döbbenet.
Másnap reggel ott állt a ház előtt egy építész – egy ismerős ismerőse –, és elmondta, szerinte hogyan kellene hozzálátni a felújításhoz. Mivel itt hamarosan az egész építési terület lesz, magyarázta, az alsó szintet is ki kellene üríteni. A szombat-vasárnap a kipakolással telt. Ekkor megint nagyon sokan jöttek. Volt, aki dobozolt, más rakodott, valaki kisteherautóval érkezett. Többen a család bekoszolódott és füstszagú ruháit vitték el, hogy mosás után tárolják őket. Különféle „lerakatokba” kerültek a bútorok és egyéb ingóságok is. Ildikó nyakából egy spárgán vonalas füzet lóg: a teendők és a fontos telefonszámok mellett ebbe jegyezte fel azt is, melyik holmijuk hová került. Különben képtelen lenne mindent számon tartani.
A családot az a szomszéd – a Szűcs – família fogadta be, amelyhez a tűz felfedezése után a két kisebbik fiú behúzódott, hogy ne lábatlankodjanak az oltásnál. A szintén hattagú család szó nélkül ajánlotta fel nyár végéig otthonát Pummeréknek és négy fiuknak. De akkor sincs baj, ha a felújítás tovább húzódik: a faluból egy nap alatt három lakásfelajánlás is érkezett.
Solymár, noha közel van a fővároshoz, és sok a betelepülő, még véletlenül sem „alvó város” csupán, mondja Emesz Lajos alpolgármester, amikor arról faggatjuk, minek köszönhető ez a hihetetlen összefogás a család szűkebb-tágabb „kapcsolati hálóján” túl. Hazánk második legnagyobb, tízezer-háromszáz lakosú nagyközsége rendkívül erős sváb gyökerekkel rendelkezik. A városból ideköltözők mellett nagyjából egyötöd lehet az őslakosok aránya. A „régiek” és az „újak” között harmonikus az együttélés, ami nem minden hasonló községről mondható el. A településen számos helyi egyesület és civil szervezet van, amelyek élénk kulturális és társadalmi életet teremtenek.
– Régóta dolgozom szociális területen, így tudom, mennyire igaz, hogy aki gyorsan ad, kétszer ad – mondja az egyébként nem őshonos alpolgármester, akit, mint meséli, harminchét éve „vett férjül egy helyi sváb lány”. – A polgármesterrel már akkor odamentünk, amikor még dolgoztak a tűzoltók. Kiutaltunk egy félmillió forintos gyorssegélyt, segélyszámlát nyitottunk, a helyi lapban csekket helyeztünk el, hogy aki tud, segíthessen. Most épp jótékonysági gálaműsort szervezünk.
A segítségnyújtás előtt nem ismerte Pummeréket, ezért gyorsan informálódott a családról. Hamar megállapította, hogy a félállásban matematikatanárként dolgozó asszony és szintén közalkalmazott férje tökéletesen megfelel azoknak a szociális kritériumoknak, amelyek alapján rendkívüli segélyt kaphatnak.
– A fizetésünk és a családi pótlék épp elég, hogy megéljünk belőle – mondja Ildikó. – Ha nem kapnánk annyi segítséget, esélyünk sem lenne újrakezdeni az életünket. Sokan pénzt adnak: van, akitől háromezer-ötszáz forintot kaptunk, de kétszázezres támogatás is érkezett.
A családfő épp a helyi építőanyag-kereskedésbe indul, hogy beszerezze az újjáépítéshez szükséges anyagokat. Elkísérjük. A Grand-Ács Kft. vezetője szemérmes, nem szeretné, ha jelen lennénk az „ártárgyaláson”. Attila, miután végeztek, elmondja, hogy hihetetlen kedvezményeket kapnak, a legtöbb építőanyagot beszerzési áron biztosítják nekik.
Mintha mindenki segíteni akarna valahogyan. Ildikó óráit – a tűz után még egy hét volt hátra a tanításból – külön kérés nélkül átvállalta egy kolléganője. A nyári táborba készülő két nagyobb fiú részvételi díját pillanatok alatt összedobták az iskolatársak szülei, nehogy a gyerekeknek le kelljen mondaniuk az utazásról.
A tető nélküli, félig romos házban kőművesek és ácsok dolgoznak, az alsó szinten egy építésvezető koordinálja a munkát. Anyuka érkezik három gyerekkel – süteményt hozott az álló nap ügyeket intéző házaspárnak és a munkásoknak. Elkél a segítség: a kárfelmérés után kiderült, hogy a felső szint mellett a teljes elektromos hálózatot is újjá kell építeni. Azt pedig, hogy mi veszett oda az ingóságaik közül, azóta sem merik végiggondolni: Attila szerint értékesebb holmijaik legalább kilencven százaléka a tűz martaléka lett.
Mégis: Pummeréket látva a legutolsó szó, amely eszébe jut az embernek, a csüggedés.
– Amikor néztem a lángokat, nem hittem volna, hogy néhány nap múlva ilyet mondok, de bennem az égvilágon semmi rossz érzés nincs, hogy miért épp velünk történt mindez – mondja az asszony. – Sőt talán furcsán hangzik, de hálát érzek, mert csak így tapasztalhattam meg mindazt, amit a környezetünktől kaptunk. Ha nincs a tűz, nincs ez a szeretetáramlás. Mintha ez a helyzet mindenkiben leomlasztott volna egy gátat, és épp a tragédia által tudtunk közelebb kerülni egymáshoz. Sokszor mondjuk, hogy manapság mindenki rohan, és nem törődnek egymással az emberek. Én nem ezt tapasztaltam. Mintha egy időre mindenki zárójelbe tette volna a maga életét, hogy valahogy segíthessen.
origo.hu
Ha Magyar Péter valóban elkövette a bűncselekményt, akkor nincs helye a közéletben
