Köznapló

Június 10., péntek
Tisztelem a gyűjtőket, mindegy, hogy festmény, lepke, régi pénz, kézirat vagy dedikált fotó szerelmük tárgya. A gyűjtés ugyanis közel áll a szerelemhez. Főleg azoké, akiknek gyűjteménye nem ér egy piculát sem. Elvarázsolva rakosgatják borcímkéiket, az étlapokat, a régi tollszemeket, a sokféle teaszűrőt.
Mennyivel szerencsésebb, aki petróleumlámpákért rajong. Alighogy pár darab összegyűlik, ki lehet állítani őket, és a látogatóktól belépődíjat is szedhet az ember. Vásárolhat a gyűjteményhez méltó művészkalapot, s névjegyet is csináltathat, mintha intézmény volna.
A gyűjtőket irigylem is. Bizonnyal azért, mert alkalmatlan vagyok arra, hogy annak mondhassam magam, pedig van egy gyűjtemény a birtokomban, amelyet más megbecsülne. Talán büszke is lenne rá.
Úrfi koromban sokat koptattam az Opera és az Erkel karzati üléseit, s ha világsztár lépett a színpadra, mint Giuseppe di Stefano, Tito Schipa, Jelena Obrazcova, lázban égtem. Zavarhatott volna Di Stefano, aki a Bohémélet első felvonásának szerelmi kettősében nem tudta hangját feltornászni egy vacak b-re. A nagyérdemű felszisszent, valaki fütyült is, ám én azzal az ámulattal ültem egy olcsó helyen az emeleten, hogy ez a tenorista többször énekelt Callasszal, Tito Gobbival, s olyan otthonosan lépi át a Scala, a Metropolitan vagy a Teatro Colón művészbejárójának küszöbét, mint én az Árpád Gimnáziumét.
És ha fals volt is az a fránya b, mégis itt van, és arra az egyetlen estére elhiheti velünk, hogy hangja, melyen máig legszebben szól a Toscából a Levélária, valóságos, s azon az estén mi is azt a Rodolphe-ot hallhattuk, amelyiket máskor a milánói, New York-i és Buenos Aires-i szerencsések.
Neki írtam először levelet, majd sorban következtek a többiek: Lily Pons, Maria Callas, Toti dal Monte, Kónya Sándor, Zinka Milanov, Elisabeth Schwarzkopf, Palló Imre. S egy idő után nem csak az énekesek hoztak izgalomba. Apám karácsonyra megvette a vágyott Pacsirta rádiót. Négy hangszórójából áradt Bach, Mozart, Vivaldi s a többiek muzsikája, és amikor becsuktam a szemem, úgy érezhettem, a Zeneakadémia első sorában ülök.
Egyre többet hallgattam versenyműveket. A vonzódás nyomán a válaszborítékokban sorra érkeztek a zenei nagyságok fotói: Wilhelm Backhaus, Yehudi Menuhiné, Reiner Frigyesé, Zino Francescattié, Herbert von Karajané – s mind dedikálva!
A képek megvannak. Más biztos albumba ragasztotta volna őket, s nem hagyja abba a gyűjtést. Én abbahagytam, borítékba tettem – ám hogy melyik polcra, nem tudnám megmondani.
Megboldogult Bodola Gyurka vitrinben őrizte Omar Khajjám halhatatlan négysorosait Kanadában. Gyönyörűség volt a könyvecskékre nézni, bár én inkább Lao-ce Tao-tö-kingjén szeretek eltűnődni. Húgom Berlinben él, cége képviseletében bejárta a világot. Semmi lett volna szólni, vegye meg, ahol jár, bármilyen nyelven – de hát semmi értelme, ha nem tudok olyanformán büszkélkedni vele, ahogy Bodola a sok Rubáiyáttal a messzi Vancouverben.
Örülök, mikor háromkirályos üdvözlőlapot kapok karácsonykor, de nem veszem elő őket, hogy szemmel simogassam, ahogy azt igaz gyűjtőktől látni. S hiába tudom, mennyi hasznos ismeretre tehet szert az ember a gyűjtés révén, lényem olyannyira sajog a sokféle hiánytól, hogy vágyaim nagy részét ezek pótlása köti le. Hogy mik ezek? Egyszerű dolgok.
Nem ismerem megbízhatóan a gombákat. Szeretnék elviselhetően akvarellezni. Jó volna megtanulni azt a tajcsimozgássort, melyet Ho Si Minhtől, Vietnam hajdani elnökétől láttam egy dokumentumfilmben.
Ha mégis gyűjtenék valamit, leginkább homokórákat. Emlékeztetnének, mit mondott az általam szeretett iparművész, Vidák Pista évekkel ezelőtt: „A legtöbbet adtuk a vendégeinknek. Hogy mit? Az időnket.” Tán ezért tartom furcsának, hogy akikre időt áldozunk, sose érzik, hogy adósaink. Holott az idő az egyetlen, melyet még a legjobb emberek sem adnak vissza. Gondol erre manapság valaki? Senki.

Június 11., szombat
Nagymaros – és vele az ország – mára üresebb lett. Meghalt Szabados György. Kozmikus jelenség volt. A Kossuth-díjat márciusban vette át, a kitüntetés fénye éppen csak súrolta. Szomorú, ám most másféle fények gyúltak. Körbefogják és kiadják a zeneköltő-gondolkodó nagyságának igazi arányait, szellemének teljes hegy- és vízrajzát.
A gyászolók egy része maga búcsúztat. Külön temetést rendez – saját temetőjében. Azért tesz így, mert nehezen viseli, hogy a sírbeszédek, a nekrológok többször szólnak arról, aki temet, mint arról, akit temetnek.
Ennek jegyében vettem elő Szabados leveleit, írásainak gyűjteményét, videón őrzött szavait. Részlet az egyikből: „A makacs, bizonyos dolgokban megváltoztathatatlanul hűséges ember nem hajlandó feladni a minden emberben veleszületett és Istennel rokon alkotó-teremtő alaptermészetet. Valójában beavatottként, erkölcsi alapállással születünk, amelynek felhígulása, kiégettsége és az ebből való lassú kifosztás a modern kor legnagyobb bűne s veszedelme. Ki tudja, hogy a jövőben ez még mi minden rosszra vezet?”
S ez is tőle való: „Magyar géniusz – ennél idejétmúltabb, elképesztőbb fogalmat nemigen lehet kimondani a mai Magyarországon. Kimondásáért a szellem embere gyakorlatilag a közélet perifériájára szorulhat.”
Ő kimondta, és oda szorult. Ennek következménye lett, hogy az elmúlt tizenöt évben csak kétszer játszhatott fővárosi koncertteremben. Ez ma már nem számít. Fontosabb, hogy megfelel Csontváry követelményének, amely így szól: „Oly munkát kell keresni és végezni, a mely maradandó emléket hagy maga után; a mely állandó és semmiféle más által el nem homályosítható, különálló egyéni dolog legyen; különálló csillagként ragyogjon az égen – a magyarok egén. Csak így jöhetünk számba a világ nagy versenyében…”
Szabados György különálló csillag. Magasából kőkemény szigorral néz le ránk.

Június 13., hétfő
Most került kezembe az a Népszava, melyben Várkonyi Tibor élcelődik. Arról, hogy egy külvárosi park Wass Albert nevét kapta. Mónus Illését viselte eddig, a Népszava 1944-ben mártírhalált halt főszerkesztőjéét.
Várkonyi úgy tesz, mint aki elfelejtette: Mónus Illésnek volt már egyszer utcája, épp akkor, mikor ő a Szabad Nép munkatársa volt. A negyvenes évek végén az újpesti piac mögötti Lőrinc utcát kapta meg – míg le nem zajlott a pártegyesülés, mikor is a kommunisták a szocdemek nyakára tehették a kést. Jött Marosán György, sorra csukatta be tegnapi elvtársait: Kéthly Annát, Szakasits Árpádot, de a holtakat sem kímélték.
Így került Mónus Illés, Kunfi Zsigmond, Knurr Pálné utcatáblája a MÉH-be – bádogáron. (A mártír főszerkesztőt egyébként a gyönge kommunista költő, Komját Aladár váltotta az újpesti utcák sarkán…)
Nem leltem nyomát, hogy Várkonyi élcelődött volna, amiért Mónus Illés nevét törölték a főváros utcajegyzékéből. Fölösleges hát ma Vezúvként kitörni, és Wass iránti gyűlöletét azzal jelezni, hogy az „nem is nacionalista, hanem soviniszta gyűlölködő, kemény antiszemita” volt. Ez az irodalomban – Magyarország balliberális köreit kivéve – sehol a világon nem értékmérő.
Várkonyi ráakaszthatja jelzőinek egy részét Tormay Cécile-re, ettől nem lesz rosszabb író. Ahogy Ezra Pound sem, akit pályatársai mind kitűnő költőnek tartottak. És hiába, hogy azok a jelzők leginkább épp a francia Céline-re illenének, a frankomán Várkonyi jól tudja, az Utazás az éjszaka mélyére szerzője félelmetesen nagy író volt.
Nem várná az ember egy művelt újságírótól, hogy képtelen különbséget tenni politikai és művészeti kvalitás között. Nekem Wass Albert íróként nem esetem, vele szemben Karácsony Benő nagyon is az. Érzékenyen érint hát, ha valaki megmásítja a vele kapcsolatos tényeket. Mert Várkonyi ezt teszi. Az írót Horthy csendőrei hurcolták el, állítja. Nem így volt. Önként vonult be a gettóba.
Zsidóként nem fogadta el a menlevelet és azt sem, amikor Weinberger, a kolozsvári főrabbi fölszólította, szakítson magyar irodalmi kapcsolataival. Deklarálja magát zsidó írónak, hisz a magyarok megtagadták őt.
Karácsony Benő visszaírt: a zsidó nacionalizmust se értékeli többre, mint a magyart. Töve ennek is, annak is az ostobaság és az embertelenség. Hogy ki milyen nemzethez tartozónak érzi magát, maga dönti el, s azért, mert a magyar fasiszták és nacionalisták antiszemitizmust hirdetnek, ő nem fogja megtagadni Kossuth, Rákóczi, Petőfi és Ady népét. És zsidó származását sem.
Várkonyi úr könnyelműen fogott a húrok pengetésihez. Abban bízott tán, hogy nem lesz, aki emlékszik ilyesmikre? Tévedett. Vannak, és nem is kevesen. Legközelebb legyen óvatos!

Június 15., szerda
A bolsevik világ kísértetei még mindig riogatnak. Elég, ha bizonyítékként kimondjuk egy író nevét: Leonyid Andrejev. Utolsó magyar nyelvű kötete, A nagy szlemm harminc éve jelent meg. Van benne egy novella, a címe: Júdás. Ha kérhetem – és most nagyon kérem –, olvassák el! Hozzá képest Bulgakov számomra már-már hígnak, anekdotikusnak tűnik.
Ez az író a „nagy” október napjai után Finnországban maradt, és szembefordult Leninékkel. Kész. Attól fogva mintha sosem létezett volna. Pedig ma hídként emlegetik, aki összekötötte Dosztojevszkijt Kafkával. „Ördögi tehetség” – így beszélt róla Gorkij. Irigyelte? De még mennyire! A minap megszereztem Andrejev három régi könyvét. Az egyikért még koronában kellett fizetni. A következőért euróban fogunk valamikor 2020 körül? S addig nyögjük Lunacsarszkij bolsevik ízlését?