Köznapló

Június 2., csütörtök
Nyitás előtt láttam egy festő kiállítását. Izgalmas perceket él át az ember, amikor a képeknek még a címük sincs fölírva. Nem kapaszkodhat meg semmiben, teljesen magára és a látványra van utalva. Profi műkritikusok nem tesznek ilyet. Ez ugyanis kaland. Bátorság kell hozzá. Kockázatvállalás. Meg még valami. Bizonyos tisztelet, amelyet igenis éreznek a képek. És ha úgy köszön oda az ember nekik, hogy visszaköszönnek, nyert, s attól fogva elárulnak ezt-azt.
Benkő Viktor képeit – ő a festő – jó ideje ismerem. Évente akaszt ki egy kiállításravalót a falra. Télen festi őket: októbertől áprilisig. Körülményei meglehetősen furcsák. Nála alighanem csak Ország Lilinek volt kisebb műterme. De az övén legalább volt ablak. Benkőén nincsen.
Feje fölött dróton százötvenes villanykörte, kézmagasságban egy Károli-biblia – ennyi a világosság odabenn. Egyik műfény, a másik valódi. Lehet, hogy képeinek titka épp e kettősség arányaiból fakad?
Munkái, ha egy szóba kellene összesűríteni lényegüket, azt mondanám: sugarasak.
Mérnöknek indult, építésznek, aztán ráébredt, hogy más a dolga. A pálya elején avantgárd vadsággal próbálta felizgatni nézőit, de belátta, hogy pózokkal nem sokra megy. Azóta szelíd képeket fest.
Jó, jó, de ma fölöttébb nehéz szelídnek lenni. S még nehezebb szakrális képekkel jelezni a hovatartozást. Más a trend. S azért más, mert a képeket már jó ideje „pengésük” szerint minősítik. Mennyit érnek forintban, dollárban. Ma a művészettörténetet műkereskedők mondják tollba.
De mintha valami változni akarna.
Reng a föld Párizstól Damaszkuszig, Tripolitól Athénig, ez pedig olyasmit sejtet, hogy a művészet értékrendje is változni fog. „Amit művészetként kínálnak ma, annak nyolcvan százaléka blöff. A maradék húsz százalék, amiből válogatni fog az idő…” – Schrammel Imre szavai ezek.
Lehet, hogy a szelídek következnek? Jó volna. Giotto vagy Fra Angelico képei előtt állva alighanem elcsöndesedik a legmegátalkodottabb is.
Okkal emlegetem kettejüket. A kiállítás számomra legszebb képén egy ismert toscanai fiatalember társalog a madarakkal. Szent Ferenc. Van néhány kép, amelyektől Benkő Viktor nem akar megválni. Ez az egyik, s ez mond valamit.
Hogy a többi mit mond, győződjenek meg róla személyesen. A kiállítást június 25-ig látni a Jászi Galériában (Budapest V., Irányi utca 12., Váci utca sarok).

Június 6., hétfő
Az alábbiakat Lengyel Péternek címezem. Az írónak. Azért emelem ki a státust, mert keze-lába jár, nehogy publicistának nézze valaki. Ne félj, Péter, nem nézlek annak. Másnak nézlek. Baleknak. Aki csatlakozott a hadhoz…
A Lajos utcai „elemi” egészen jó iskola volt, írod. Tudom. Oda jártam. És ahogy te, én is tagja voltam a kórusnak. De nem innen a bizalmas hang. Az máshonnan közelít hozzád. Némiképp közvetve. Szerettem valakit, s te sem voltál iránta közömbös, vele emlegettünk, könyveidet, magadat – szép, elismerő szavak formálódtak a szánkon.
Sose gondoltam, hogy ugyanettől a szelíd Lengyel Pétertől egy nap azt olvasom majd: ami Magyarországon mostanában történik, „náci cirkusz”. És amiért az egri könyvhétnyitón egy helyi fickó felmutatott valami táblát a sértődékeny sztárírónak, az már mindjárt feketelistát jelent. (Figyelmet érdemel, hogy annak idején, amikor Bächer dörgölt oda Esterházynak egy jókorát, nem volt ekkora ricsaj. Senki nem akart kivándorolni, most viszont a neten ilyesmivel „fenyeget” valaki. Innen kérem az illetőt, ha szívének a haza csak ekkora gravitációt jelent, menjen. És nem kell szólnia, mikor visszakullog.)
A hisztériázóknak ideje volna elolvasniuk végre a Harmonia caelestist. Amikor azonban a regény 221. oldalához érnek, vegyenek mély lélegzetet, és úgy szálljanak alá, mintha a poklokra szállnának…
Engem amúgy ez a műbalhé nemigen érdekel. Már csak azért sem, mert a könyvhétnek volt igazi botránya. A Sorel ház írója, Salamon Pál tudna róla szólni, ha akarna, de aligha akar.
Szereplésének meghitt pillanatait az Alexandra könyváruházban megzavarta ugyanis egy olvasó. Fölállt, s emlékeztette az írót, hogy 1957-ben rágalmazó cikkével börtönbe juttatta tudós édesapját. Két esztendőt ült, ezért, ha Salamon Pál tollában maradt tinta, írjon édesanyjának egy bocsánatkérő levelet.
Az olvasót kivezették – ez idő tájt így fest a szabad véleménynyilvánítás joga –, ám a kezdet ünnepélyes hangulata odalett. Fölváltotta az író kézreszketős zavara. Eszébe juthatott talán, mit nyilatkozott a HVG 2011. január 29-i számában? Jókora betűkkel szedték, a cím is ez lett: „Ahhoz kell bátorság, hogy az ember ne legyen szemétláda.”
Színigaz. Nagy baj, ha utóbb kiderül valakiről, hogy esetében ez csupán „szó, szó, szó”. Amihez csak annyit tennék – Lengyel Péternek üzenve –: volt egy szufi bölcs, bizonyos Ad-Darqáwi, aki úgy vélte, „a világ titkait nem könyvekből, hanem a szívekből lehet megtanulni”.
Ami csak részben igaz, hiszen voltak könyvek, amelyek igenis előbbre vitték a világot, hogy a történetből Vörösmartyt se hagyjuk ki. S ha már annyira feszegetjük, ki rontotta el a könyvhét áhítatát, gyanítom, nem az olvasók, sokkal inkább a szerzők. Kérdem én Lengyel Pétert, volt-e olyan könyv az újdonságok között, amelyről felelősséggel állíthatjuk, hogy 2011-ben kiparázslott a vastag hamu alól, és tüzet gyújt a lelkekben hosszú évek múlva is? Mert szerintem nem volt ilyen.
Minden irályára kényes magyar szerzőnek van oka hát szerénységre s ritkább szereplésre. Az egyiknek ezért, a másiknak azért, de a dolgunk tán mégiscsak az, Péter, hogy otthon vitézkedjünk. Az íróasztal meg az állópult mellett. Vagy épp útban oda, ahol megtalálni véljük a hozzávalót. Mint megtalálta Jókai Erdélyben, Gárdonyi Sztambulban, Krasznahorkai Japánban.
El vannak tévesztve a dolgok. Nem érzem azt az írói szándékot, amely az egyszerű élet nagyszerűsége felé fordítaná az olvasó figyelmét. Egy felmérés szerint Oroszországban sokkal kedveltebb író Csehov, mint a nagy Tolsztoj vagy a démoni Dosztojevszkij. Miért? Mert Csehovtól azt kapják, amire akkor is, ma is legjobban vágyik az olvasó: a hitványság elítélését, az élet szeretetét és példát arra, hogyan éljünk jó emberek módjára.
Bunyinnal beszélgetve Csehov számára kiderült, mindketten jártak több helyen, ahol Gogol megfordult. Egy kolostorban, egy fogadóban. Kérdem én, hol az a magyar író, aki végigjárta Madách életének stációit? Hányan jártak Geszten, a Tisza-kastély parkjában, hogy láthassák a helyet, ahol Arany János házitanítóskodott?
Szeretet kell és munka, nem „elhatárolódás” meg nyilatkozatok. Míg a mi szerzőink új és még újabb írószövetségeket alakítanak, sűrűn gyalázva a másikét, lemaradásunk a lengyel és a cseh irodalomtól egyre nő.
A napba kéne nézni. Ahogy Csontváry tette, majd utóbb Tóth Menyhért. Hogy ők nem írók? Valóban nem, de lehet-e alkotó ember, akinek egyre megy, milyen erők ütközése mozgatja a világot? Akit hidegen hagynak a létezés felszíne alatti titkok?
Csontváryt és Tóth Menyhértet kiröhögték a ká-véháziak… Ugyan ki emlékszik ma már a régi röhögőkre? Tudja-e valaki a nevüket? Egyáltalán: név-e még az ő nevük?
Ezekkel a kérdésekkel kívánok minden jót Ottlik Géza tanítványának, a Cseréptörés írójának, Lengyel Péternek.

Június 7., kedd
Boldoggá tesz, ha megajándékozhatok valakit. Szeszélyesen, mit sem törődve az ünnepekkel, így aztán gyakran megsértem a szokásokat és a lelkeket.
Nem állok egyedül ezzel a szeszéllyel. Volt egy elődöm, híres afrikai könyvében Karen Blixen írt róla. Denys Finch-Huttonnak hívták. Aki látta a regényből készült filmet, nyilván emlékszik: szerepébe Robert Redfordot bújtatta a rendező. Az egykori oxfordi diák sem vacakolt a születésnapokkal, a karácsonnyal – ha úgy gondolta, valamiben a másiknak nagyobb kedve telhet, nekiadta. (Az „odaajándékozás” patetikus, az ilyen szavakkal bánjon óvatosan az ember…)
Sokan nem értik. Mintha megrémülnének: úristen, ez nyilván vár valamit cserébe… Pedig dehogy. És rossz gondolat az is, hogy az ajándékozás e módját azért gyakorolom, hogy jobban magamhoz kössek másokat. Nem. Sőt. Az ellenkezője igaz. Hogy semmiképpen ne érezzenek hálát, egy időre elbujdosom. Nem akarom, hogy megtaláljanak.
Így vesztettem el második apámnak érzett jógamesteremet, Weninger Antalt. Egészen kiváló orvos volt. 1949-ben már lépett volna föl az egyetemi katedrára, ám néhány irigy kollégája megrágalmazta. Üzemi orvosként kellett folytatnia. Elmúlt kilencven, de elismerésben soha nem volt része.
Tanítványai összetanakodtak, s döntésük szerint én voltam a legalkalmasabb, hogy kiverekedjek számára egy kormánykitüntetést. Kiverekedtem, megkapta, ám utána hiába keresett. Eltűntem. Annyira, hogy többé nem láttam élve.
Mégsem változtattam. Hogy miért? Mert túl zajos a világ, s én szeretnék azokkal, akiket magamhoz közel érzek, csendben találkozni. Hogy biztos lehessek, eljön. S ha eljön, se neki, se nekem ne kelljen néznie az órát, mennyi időnk van még. Hogy ne kerüljünk zavarba a vendéglőben, ki fizeti a számlát. Hogy ne kelljen a feleségeket egymáshoz pászítani. Hogy akit várok, olyan zakót vagy szoknyát viseljen, amely legjobb formáját adja ki – ám minderre csak akkor van mód, ha az együttlét képzeletben zajlik.
Hogy mindez önzés? Ó, igen! De van, ami kiegyenlíti. A szabadság. Az övé éppúgy, mint az enyém. Hiszen mindegyikünk tudja, hogy aki szeret, kénytelen engedményeket tenni, hogy viszontszeressék. És ebben van egyfajta megalkuvás.
Aki képes hosszabb időre távol maradni azoktól, akiknek látása örömmel töltheti el, nem kell megalkudnia. Illúziókat táplálhat róluk, és ha ezeket egyszer egy valóságos találkozás aranyára váltja be, úgy érezheti, gazdag.
Olyan gazdagság ez, amely bárki számára elérhető. Hogy lesznek irigyei ennek is? Hát aztán? Magasba nézve és mosolyogva fütyülünk rájuk.