Közszolgálat: fazonigazítás és összevonás

A hatszázas leépítési lista árnyékában aligha móka és kacagás most az élet a közszolgálati médiában, s aligha lehet bárkivel is elfogadtatni majd, ha e lista nyilvánosságra kerül, hogy éppen ő volt a racionalizálás gátja. Azzal mindenki egyetért, hogy e pazarló gépezetet át kell építeni. Már rég meg kellett volna tenni, ám eddig egyik kormány sem mert nekiállni, hisz a sajtóval nem hasznos ujjat húzni. Ahogy recseg-ropog a közszolgálat épülete, mivel nem látni még pontosan, hogy melyik pontjain mi is fog történni, ugyanígy akadozik a közös hírszolgáltató központ működése is, de a helyzet fokozatosan javul. Irgalmatlan munkát vállalt magára Belénessy Csaba és Élő Gábor azzal, hogy nekiállt a négy hírgyár összevonásának, a munka átszervezésének. Egy kiváló MTI-tudósítónak nem szakmája, hogy rádióriportot készítsen, hogy a mikrofonbizottság által elvárt szinten beszéljen, hogy hangfelvételt vágjon, egy rádiós pedig nem tud kamerát kezelni. Hírt írni remélhetőleg azért mindegyik tud. A minap pedig azt kérdezte egyik rádiós ismerősöm, lesz-e vajon az ő fizetéséből is olyan nagy fizetés, mint a tévés kollégáé, aki ugyanazt a munkát dupla annyiért végzi. Azok közül, akiket most a Magyar Rádióban vezető posztra tettek, egynéhány azt sem tudja, hol a ház bejárata, nemhogy értene a Krónikához, annak percre pontos szerkesztéséhez. Közben a nyakába szakadt az egész.
A központi hírgyár kiépítése azért is nehéz, mert a racionális működésnek soha nem voltak meg a közmédiában a szellemi feltételei. A Magyar Rádióban évtizedeken keresztül nem jutott eszébe senkinek, hogy ha van vidéki stúdió, akkor nem kellene a pesti kollégának kocsiba ülnie sofőrrel, napidíjjal, ellátmánnyal. Csakhogy a kishíreket vihették a helyiek, a nagyobb dicsőséget azonban mindig a Bródy Sándor utcában akarták learatni. Azután ahogy fogyott a pénz, egyre jobban záródott be a rádió ablaka, szaporodtak a stúdióbeszélgetések, alig maradt külső helyszín, csak néhány elszánt riporter mászkált még az utcákon, kezében kismagnóval. És az is evidencia az internet korában, hogy a külföldi tudósítói hálózat fenntartása is erősen átgondolásra szorul. Négy közszolgálati médiumnak nem kell Brüsszeltől Washingtonig négy munkatárs.
Persze itt sem egyszerű a helyzet, hiszen annak, aki marad, meg kell tanulnia mind a három műfajt. Mindennek ellenére biztató jelek látszódnak. Ratko Mladics elfogásának másnapján például már a lázárföldi (Lazarevo) főutcáról tudósította a közrádió Krónikájának hallgatóit a hírcentrum, és érezhető az élénkülés, a frissülés, olykor viszont a gyakorlatlanság más anyagokban is.
A Magyar Rádió fazonigazítást végez. A hangnem oldódása korábban kezdődött, mivel színre lépett az új generáció, amelyik már a kereskedelmi rádiókon szocializálódott, másként beszélget, nincs benne tekintélytisztelet, nem foglalkozik az intézmény múltjával mint vezérszállal, és főként kevéssé érdekli a politika. Eszébe nem jutna ölre menni egy párt miatt. Ez a jövő.
(Krónika, MR1-Kossuth rádió.)