Lépéshátrányban a hazai földvédelem

A tudomány civilizációs pusztulásunk egyik előrevetülő, tragikus alaptényének tartja, hogy az élet újratermeléséhez szükséges termőföld 2050-ig előbb fogyhat el, mint az ősmaradványi energiaforrások, a szén, a kőolaj és a földgáz. (A világon az egy főre jutó termőterület 1950–2000 közt 2300 négyzetméterről 1100 négyzetméterre csökkent, a népszaporodás és a talajpusztítás miatt az újabb ötven évben ez, várhatóan, közel a felére, 600 négyzetméterre szűkül.)
Hazánk élen jár az esztelen földpazarlásban. Az államszocializmus már 1968-ig Svájc területét kitevő földalapot fordított a „vas és acél országa” kényszerképzetének kudarcos kísérletére. 1990 és 2005 közt a termőterület újabb tíz százaléka lett áldozata a nem élelmezési célú tőkeberuházások földigényének.
Ma már földpolitikai közhely: a föld- és édesvízkészlet közösségi birtoklása, ezzel az élelmezésbiztonság fenntartása bármely nép számára a túlélés, az etnikai megmaradás létfeltétele. A kormány tízéves vidékstratégiája ezt a felismerést érvényesíti, amikor a földvédelem fő feladataként rögzíti: „a termőföld- és a talajvédelem érdekében megfelelő szabályozással korlátozzuk a zöldmezős beruházással terjeszkedő ipari parkokat és a lakópark célú beruházásokat”.
Az önkormányzati tulajdon kulcsszerepe
Van egy – jogállaminak álcázott, hamis – önvédelmi eszköztár és a közérdeken átgázoló, csak a tőkehasznosulást szolgáló gyakorlat, amit egyszerre véd a jog és az informális, hatalmi erőfölény. A jogi látszat szerint a külföldi jogi személy (még ha tőkeberuházó is) termőföldtulajdont nem szerezhet nálunk, mert ezt kizárja a földtörvény, az OECD-egyezmény és a csatlakozási szerződésben a javunkra kikötött átmeneti mentesség – a szerzési tilalom fenntartása –, amit az Európai Bizottság 2014. május 1-jéig meghosszabbított. Csakhogy a korlátlan tőkeszabadságot ez nem gátolja abban, hogy termőföldjeinket – az általa meghatározott célra és kijelölt helyen, bármely térmértékben, jóval a piaci földár alatt – a külföldi jogi személy tulajdonába adja.
Az ország tőkevonzó képességét legfőbb parancsként teljesítő jogtechnika ezt az önkormányzati földtulajdon segítségével biztosítja. Az ügylet egyszerű. A külterületi földet az önkormányzat a magántulajdonosoktól megveszi, majd a képviselő-testület rendelete azt belterületbe vonja, és megváltoztatja a mezőgazdasági rendeltetését. Ezzel a – külföldi beruházóra nézve – forgalomképtelen termőföld jogi minősége korlátlanul forgalomképes ingatlanná változik, amelyre a tulajdonszerzést – a nemzeti elbánás mércéje szerint – bármely jogalany (bel- és külföldi, természetes és szervezeti személy) részére biztosítanunk kell. Így az önkormányzati ingatlantulajdon már „jogszerűen” a beruházó cégre ruházható, és senkitől sem kérhető számon a törvényes szerzési tilalmak megkerülése, amit épp az állam intézményesített. (A kiemelt beruházás minősítés nemcsak zöld jelzés a külföldi földtulajdonszerzéshez, hanem az olajozott gépezet és a gyorsított eljárás garanciája is.) A példák vég nélkül sorolhatók. (Csak a kirívókra lásd a Hankook gumigyár, a kecskeméti Mercedes, újabban a győri Audi cég – utóbbinál az értékes természetvédelmi területre is kiterjedő – földtulajdonszerzését.)
Reális-e a vidékstratégia idézett célkitűzése ilyen beruházáspolitikánál, amely még formálisan is kizárja a termőföldvédelem elemi, közérdekű igényét? Ez kettős csapás a hazai földalapra: az állam a földtulajdonnal nemcsak elsajátítási monopóliumot ad az idegen tőkének, hanem a társadalmat megfosztja az élelmezésforrás létalapjától. Ne feledjük: nem egyedi jelenségről van szó, mert a húsz éve kivéreztetett, csődközelbe került önkormányzatok országszerte nemcsak a termőföld külföldi beruházóknak átjátszására, hanem az ingatlanvagyonuk feláldozására is kényszerülnek. Talán végzet ez, amin a „gazdasági szabadságharcot” vállaló polgári kormány hosszabb távon sem változtathat?
Alkotmányos megoldás
Az új alaptörvény az állami tulajdon mellett az önkormányzat tulajdonát is nemzeti vagyonná minősíti, amelynek a szabályozása sarkalatos törvényre tartozik. Ezzel összhangban, az önkormányzat földtörvény (6. §) szerinti földtulajdon-szerzési képességét – közérdekből, hogy az a valós rendeltetését, a helyi közösség közcélú földellátását szolgálja – korlátozni kellene. Eszerint az önkormányzat a jövőben csak lekötött célvagyonként szerezhetne termőföldtulajdont, ami a – törvényes elidegenítési tilalommal terhelt, forgalomképtelen – törzsvagyonába kerül. Ennek a tulajdonát senki nem szerezheti meg, használata pedig kizárólag helyi közcélokat szolgálhat. Az önkormányzat meglévő földtulajdonát pedig ilyen törzsvagyonná kell minősíteni.
Ha az önkormányzati tulajdonnál a nemzeti vagyon minőség több mint politikai jelszó, úgy ideje, hogy a jog az önkormányzatok további gazdasági ellehetetlenülését az ingatlanvagyonuk biztonságának a szavatolásával is meggátolja. Az önkormányzati földtulajdon csak így szolgálhatja a közjót, a települési közösség szociális vagy egyéb célú, kivételes termőföldellátását, egyben a termőföld védelmét. Ezek a földigények (például helyi földhasználati társulások nem etnikai alapú, szociális földjuttatása) földhasználati jogcímen is (kedvezményes haszonbérlet, ingyenes és örökölhető földhasználat stb.) biztonságos birtoklást adhatnak a jogosultaknak, így semmi nem indokolja az önkormányzati tulajdonnak a földhasználóra átruházását. A lekötött célvagyonként való tulajdonszerzés és az ahhoz fűződő törvényes elidegenítési tilalom nem csorbítja az önkormányzat szerzett jogát, ellenkezőleg, annak az eredeti rendeltetését állítja helyre: garantálja a megszerzett önkormányzati földvagyonnak a települési közösségtől való elidegeníthetetlen minőségét és a termőföldnek kizárólag a helyi közcélokra való felhasználását.
Mindez a hazai földvédelem kérdéskörének csak egyik eleme, aminek a közérdekű kezelése sem változtathat önmagában az egész intézményrendszer mai szétesésén. A hatályos földvédelmi törvény ugyanis alávetett a tőkeberuházó elsajátítási magánérdekének, nyereségigényének, ami miatt a földspekulációt és a termőföld élelmezési célú hasznosításának a felszámolását szolgálja. Bár a szakmai igényeket itt nem jelezhetem, látni kell, hogy a termőföld valós (mennyiségi és minőségi) védelme azonnali paradigmaváltást követel. Ennek három alapelvre kellene épülnie. Elsőként a föld kül- és belterületi fekvéséről, továbbá a művelésből kivonásról szóló közhatalmi döntéseket el kell vonni mind a települési önkormányzatok, mind a földhivatalok hatásköréből. A közigazgatási hatósági rendelkezést e tárgyban egy központi államigazgatási szervre célszerű telepíteni. Másodszor, közgazdasági és jogi szabályozórendszert kell kimunkálni, amely – főszabályként és hatékony szankciókkal – megtiltja a termőföld végleges kivonását a művelésből, és e tilalmat a földvédelmi gyakorlat szigorával érvényesíti. A föld végleges kivonására a művelésből csak szűk kivételként, kizárólag közérdekből kerülhetne sor. A mai magánérdekek – például zöldmezős beruházás, ipari park, gyárépítés, lakópark stb. – semmilyen jogi trükkel nem sorolhatók a közérdekű földkivonás körébe, így közhatalmi szigorral el kellene utasítani termőföldigényeiket.
Végül a földvédelmi járulék és a bírságolás mértékét úgy kellene meghatározni, hogy – az engedélyezhető, illetve a szankcionált földkivonásnál egyaránt – a költségérzékenység eszközével visszatartsa a beruházót a földnek a termelésből nem indokolt kivonásától. Ha ugyanis a tőke nemcsak a valós földpiaci árnak, hanem annak a társadalmi kárnak a megfizetésére is kényszerülne, ami a termőföld élelmiszer-termelési funkciójának a megsemmisülésével áll elő, úgy a spekulatív tőke menekülne a profitját elvonó befektetés elől.
Abban bízhatunk, hogy a nemzeti megmaradásunkat szolgáló vidékstratégia széles körű társadalmi támogatásra talál, s ez kellő erőt ad a politikai döntéshozóknak a mai beruházáspolitika megváltoztatására és a földvédelem megteremtésére.

A szerző az MTA doktora, nyugalmazott egyetemi tanár