Méltó volt a hatodik Wagner-napok sikeréhez a Hamar Zsolt és Novák János által készített Lohengrin-adaptáció. A Hattyúlovag szereplői szűnni nem akaró vastaps és „Vissza! Vissza!” kiabálások közepette jöttek ki meghajolni újra és újra. A taps őszintesége pedig megkérdőjelezhetetlen: hat–tíz éves gyermekek enynyire nem tudnak utasításra lelkesedni.
A Hattyúlovag csak közvetetten Wagner, Hamar Zsolt (aki egyben az est karmestere is volt) nemcsak rövidített – a felnőttmű ismeretében akár azt is mondhatjuk, kényszerűen csonkolt –, hogy a háromfelvonásos, felnőttek ülőképességét is próbára tevő darab hosszát kisiskolások által is befogadható méretűvé csökkentse, hanem teljesen átkomponálta a művet. Erre szükség is volt, hiszen két mondat közt fél óra történése zajlik le, ezt pedig dramaturgiailag és zeneileg is követni kell, méghozzá úgy, hogy a történet megértése ne sérüljön, az opera eredeti zenei íve ne törjön meg, és a lényeges áriák is megmaradjanak. Nem kis feladat, rengeteg kompromisszumot kíván, de alighanem sikerült: a Lohengrin Hamar-féle keresztmetszete vagy inkább összefoglalása valóban elvezet az eredeti műhöz. A mozarti méretűre tömörített zenekar is csak első hallásra furcsa, a végére világossá válik, hogy jobban ki lehet vele emelni egy-egy motívumot, illetve az énekszólamot, mindazt, ami a darab megismerése szempontjából a legfontosabb.
Novák János rendező – nyilván saját kamasz lányából kiindulva – Elzára (Szalai Ágnes) és nem Lohengrinre (Szappanos Tibor) koncentrál, és a történetet végig kettős szálon futtatja. Kivetítőn bábjátékkal (Tisza Bea és Bodnár Zoltán előadásában) megy az eredeti Grimm-mese, a színpadon pedig modern szituációba ültetve látjuk annak wagneri adaptációját, lovagok helyett egy középiskolás osztállyal, király helyett osztályfőnökkel.
Ennek megfelelően maga Lohengrin is: hattyú helyett Harley Davidsonon érkezik, páncél helyett motorosruhában, s ellenfele, Telramund (Geiger Lajos), a helyi menő srác divatos dzsoggingban várja a kard híján hokiütős ütközetet. Telramund barátnője, Ortrud (Megyesi Schwartz Lúcia) a gimis filmek jól bevált karaktere, a suli hatalmi törekvésekben bővelkedő szépe nem kevés rosszindulattal. A díszletek (díszlet- és bábtervező: Mátravölgyi Ákos) és a jelmezek (jelmeztervező: Boros Lőrinc) egyszerűek, jelzésértékűek, így kapcsolódnak a felnőttek valós világához, míg a bábok klasszikusok, és a meséken keresztül a gyermeki lelkületet jelképezik.
Bevallom, eleinte kételkedve néztem, hogy az egész kicsi gyerekek mit értenek meg a kettős játékból, de rövid időn belül kiderült: hatalmas fantáziájuk miatt asszociációs képességük talán még nagyobb, mint a felnőtteké, nem kell tehát félteni őket a mesék kosztümös világától elrugaszkodottabb rendezésektől sem. Az is bebizonyosodott, megéri gyermekdarabokban énekelni, hálás a közönség, megjegyzi az énekest, ha jól teljesít.
Noha jól énekeltek, Szappanos Tibor és Szalai Ágnes sikerét részben magyarázhatjuk szerepük erényeivel, Megyesi Schwartz Lúcia viszont egész biztos énekesi-színészi teljesítményéért kapta a tapsot. Nem véletlenül, kifejezetten kiemelkedett az alakítása. Geiger Lajos kevésbé volt átütő, akár játékra, akár énekre, a tanár/király Gábor Géza pedig a rövidítés miatt csak kevés lehetőséget kapott énekesi kvalitásai bemutatására.
Mindössze a happy enddel nem értettem egyet: azt a gyereket, aki lelkesen végigizgulja a Lohengrin-történetet, és megérti annak szomorú végét, nem kell félteni Elza halálától sem. Ortud és Elza kibékülése és barátnővé válása, ez a „minden jó, ha a vége jó” érzés idegen a wagneri műtől.
(A Hattyúlovag – A Lohengrin gyerekeknek, premier. Budapesti Wagner-napok, MűPa Fesztiválszínház, júnis 4., 18.00.)
origo.hu
Menczer Tamás: Nem fognak győzni
