Számosan próbálták az elmúlt évtizedekben megalkotni a nagy amerikai zenét, a hagyományos újvilági zenei műfajok fúzióját – talán Bob Dylan jutott hozzá a legközelebb. Hacsak nem ő maga a nagy amerikai zene, minden emelkedettségével és útkeresésével, igazságvágyával és ellentmondásával együttvéve.
Dylan Robert Allen Zimmermannként született a préri kapujában, a minnesotai Duluth városkában, hagyományokhoz szigorúan ragaszkodó zsidó családban. Hamar túl is nőtt a kereteken. A rádió aranykorában épp tizenéves volt: a távoli amerikai tájakról érkező hanghullámokon beszűrődő blues, folk és rock and roll indította el, s többet vissza sem fordult. Nem is a rock, inkább az amerikai népi zene fogta meg.
„A rock and roll nem volt komoly, nem reflektált a valós életre. Éreztem, hogy a folkzene komolyabb dolog. A dalok bánattal, szomorúsággal, örömmel, a természetfelettiben való hittel, mélyebb érzelmekkel voltak telítve” – mondta egyszer. És a kisvárosi zsidó fiúból szép lassan az amerikai nép hiteles dalnoka lett. Eredeti nevét megtagadva, Dylan Thomas költő előtt tisztelegve nevet változtatott. Az ifjú Bob Dylan – talán mert kívülről érkezett, talán mert így mélyebbre látott a felszínnél – új színt hozott a folkzenébe. Folytatta a hagyományt, miközben a saját képére formálta. A hatvanas évek az ellenkultúra fénykora volt: a politikailag és kulturálisan is – a szavak mai jelentésétől eltérő értelemben – baloldali, liberális mozgalmak szószólójukká emelték Bob Dylant. A feketék egyenjogúságáért, a vietnami háború befejezéséért, a vélt vagy valós társadalmi igazságtalanságok ellen tüntető tömegek felkapták az igazságkereső, gyengécske, s mégis markáns hangú énekest. Dylan nem akart beleragadni a politizáló népszónok szerepébe, s a hatvanas évek végére, a hetvenes évek elejére eltávolodott addigi közegétől: a mozgalmároknak nem volt eléggé harcos, a folkzenészeknek nem volt eléggé tradicionális. Miközben dalait (olyan örök darabokat, mint a Like A Rolling Stone, a Knockin’ On Heaven’s Door, az All Along The Watchtower) több száz előadó játszotta a Rolling Stonestól a Guns n’ Roseson át a U2-ig, Dylan kereste tovább saját hangját, s a dolgok mélyebb rétegében a hithez vezető utat. Dalain keresztül Istent keresi, faggatja, felesel vele, évtizedeken át keresztényként, majd időskorára újra zsidóságához térve.
1988 óta Végtelen turné (Never Ending Tour) néven koncertezik mind a mai napig, akár évi több mint száz fellépéssel a világ körül. 1997-ben Time Out Of Mind címmel vett fel egy éteri, spirituális hangzású lemezt, s ezt folytatta a 2006-os Modern Timesszal is. „Nem hallom már az imák mormogását / Még nincs sötétség, de közelít már” – énekli a Not Dark Yet című dalban.
Modern idők sokat megélt krónikása ma Bob Dylan. Zenéje tömény, s egyszerre könnyű – mint az út levegője. Az úté, amely az ellenkultúra közepéből a hit kereséséig, a nagyvárosoktól a sivatagi országutakig, a kritizálástól a belátó bölcsességig vezetett. Talán egyszer megáll. Talán csak egyszer fog megállni.
origo.hu
Gulyás Gergely Magyar Péter újabb hazugságát leplezte le
