Egy nőnél működhet a „meglátni és megszeretni”, de hogyan kezdődik az a szerelem, amelyik a térképkészítőt a térképekhez köti? Mi lehetett a szikra?
– Sokat tűnődtem erről, de a korrekt választ nem tudom. Mindenesetre nyolcéves voltam, amikor egyik nyáron, ahol nyaraltam, egy ismerős aszszonynak a hivatalban dolga akadt, és elvitt magával. Az irodában kint volt a falon egy világtérkép. Ő intézte az ügyét, én a térképhez mentem, és valósággal megbabonázott: nem tudtam levenni a szemem róla. Alig bírtak elráncigálni onnan. Azt hiszem, ettől kezdve elválaszthatatlan vagyok a térképektől.
– Tehát nyolcéves korától kezdve térképekkel kelt, térképekkel feküdt?
– Minden térkép érdekelt, amelyik a kezembe került. A családban az egyik szekrényben volt ilyen-olyan térkép, egy elnyűtt Nagy-Magyarország is – most is megvan. Nagy felfedezés volt számomra, amikor rájöttem, hogy az országhatárok nem mindig voltak ugyanazok. Kilencéves koromban ott tartottam, hogy fejből elég jól le tudtam rajzolni a Földközi-tenger medencéjét és a világot is: csak az volt a problémám – és nem is tudom, mikor oldódott meg a fejemben –, hogy Dél-Amerika végén a Tűzföld jobbra vagy balra kanyarodik-e. Aztán tízéves koromban apámmal a városban járva-kelve betértünk egy antikváriumba, hogy megmutassa, mi az. Akkor fedeztem fel ott a Nagy magyar atlaszt is, amelyről nem lehetett lebeszélni. Ma is megvan.
– Mikor is történt ez?
– 1958-ban. Ezután rendszeres látogatója lettem az antikváriumoknak. Nem laktunk túl messze a Központi Antikváriumtól, rendszeresen betértem, és megkérdeztem: „Történelmi atlasz van?” Nem volt, de három nap múlva megint ott voltam.
– A családban volt olyan érdeklődés vagy késztetés, amely miatt végzetszerűnek nevezhetjük a térképek iránti szenvedélyét?
– Nehéz lenne belemagyarázni. Az anyám divattervező volt, ennek a rajzhoz esetleg van valami köze, de a térképekhez semmi. Az apám divatlapot szerkesztett. Ezek nem hasonlítottak a mai divatlapokhoz, inkább gyakorlati dolgokat, szabásmintákat közöltek, meg olyan rajzokat, amelyek a szabóknak hasznosak voltak. Az apám, bár nem végzett egyetemet, sokat olvasott, és türelmesen válaszolt a kérdéseimre.
– Hogyan lett a kádári Magyarországon valakiből történelmitérkép-készítő?
– Igazából sehogy. Történelem–földrajz szakra jelentkeztem Debrecenbe, de nem vettek föl. Hogy miért nem, arról van sejtésem, mert megkérdezték, mit csinált a középiskolában, hogy ilyen jellemzést adtak magáról.
– Politikai okok?
– Nem hiszem. Valószínűleg túl szabad voltam az osztályfőnököm ízlésének.
– Mihez kezdett ezután?
– Borzasztó nehezen lehetett abban az időben bekerülni az egyetemre. Volt néhány munkahelyem ezekben az években a középiskola és egyetem között. Egy kolléganőm történelemből levelezőre vagy estire járt, és egyszer szidta nekem a vizsgáztató tanárt, hogy ez hülye, nem is történelmi kérdéseket tesz fel, hanem olyanokat, hogy a népek a folyó melyik oldalán laktak különböző időkben. Mondta a nevét. Azonnal mentem a telefonkönyvhöz, kikerestem a számát, kértem, hogy kapcsolják. Székely Györgyről volt szó. Mondtam, úgy hallottam, hogy vizsgákon olyan kérdéseket tesz fel, amelyek engem borzasztóan érdekelnek. És csak úgy jött belőlem, meggondolatlanul, hogy tessék, itt egy lelki társ. Csönd lett a vonal túlsó végén, majd Székely megkérdezte, be tudok-e menni hozzá az egyetemre. Persze, vágtam rá, de aztán egy kicsit megijedtem, hogy mit fogok majd mondani. S akkor eszembe jutott, hogy az akkor forgalomban lévő középiskolai történelmi atlaszban rengeteg hibát találtam, majd elviszek egy példányt, és erről beszélgetünk. A találkozásunk végén azt mondta: „Magának egyetemre kellene járnia.” Arra is biztatott, hogy írjam meg az atlasz hibáit, és ha ő jónak találja, akkor eljuttatja az írást az illetékes szakfolyóirathoz. Ez megtörtént, és egyszer csak kaptam egy levelet a Századok főszerkesztőjétől, Pamlényi Ervintől, hogy hálás lenne, ha fölhívnám. Fölhívtam, bementem, azzal kezdte, hogy „az a helyzet, hogy a cikkét elolvastuk, és úgy döntöttünk, hogy sajnos megjelentetjük”.
– Miért sajnos?
– Mert ő volt az atlasz egyik szerkesztője. Sosem foglalkoztam a nevekkel, de utána megnéztem, és másik ismerős nevet is találtam a szerkesztők között: Székely Györgyét.
– Korrekt szakmai magatartás.
– Borzasztó korrekt, nagyon becsültem ezt bennük. Szóval eközben különböző helyeken dolgoztam vagy nem dolgoztam, kirúgtak, vagy én léptem ki. Végül, hogy ne számítsak közveszélyes munkakerülőnek, a Századok adott munkát részidőben: térképet kellett rajzolnom. Amikor jelentkeztem az egyetemre, ők adtak munkahelyi javaslatot, hogy a munkatársuk vagyok. Ez óriási dolog volt. Föl is vettek.
– Debrecenbe?
– Nem, ez már pesti egyetem volt: föladtam a földrajzot, és mivel a gimnáziumban spanyolt tanultam, így lett ebből történelem–spanyol.
– Megvolt az egyetemi belépő. Hogyan tovább?
– Különös viszonyom volt eközben a Kartográfiai Vállalattal. Először is azért, mert 1968-ban megjelent történelmi atlaszukról a kritikám. 1972-ben Budapesten nemzetközi történelmi térképészeti kiállítást és konferenciát rendeztek. A kiállításra én is beneveztem Az erdélyi nagyfejedelemség etnikai változásai című térképemmel, amelyre össze is gyűjtöttem az adatokat. Beadtam, elfogadták. Benne volt a katalógusban is, de nem akasztották ki a falra. Az előadásomat pedig a kartográfiai dolgozók egyszerűen elszabotálták. A Századokkal viszont továbbra is kapcsolatban maradtam, más atlaszkritikákat is kértek tőlem, többek között az Atlas Istoric című román kiadványét. Pamlényi elém tette az atlaszt, és annyit mondott: erre válaszolni kell!
– Miért is kellett erre a román atlaszra „válaszolni”?
– A magyar atlaszban voltak hibák. A románban ugyanilyenek mellett olyanok is, amelyeket nem lehetett hibának nevezni: durva hamisítások voltak. Olyan térképek, amelyeknél egyszerűen a hasukra csaptak. Ott volt Erdély: mintha önálló ország lett volna a középkorban, s persze mint ilyen román jellegű. Mindezt részletesen megírtam. Behívtak a Századokba, ott volt Csatári Dániel is, ő számított akkor a románkérdés szakértőjének, és ott volt a Pamlényi helyébe lépett új szerkesztő is. Csatári azt mondta, ne használjak jelzőket. Valóban nem fogtam vissza magam, erőteljesen fejeztem ki magam. Az új szerkesztő olyasmit fűzött hozzá: mi tudjuk, hogy maga ezt nem nacionalista meggondolásból írta, de az a helyzet, hogy nacionalista körökben örülnének a cikkének. Én azt válaszoltam, erről az jut eszembe, hogy amikor a Szovjetunió megkötötte a náci Németországgal a megnemtámadási szerződést, akkor bizonyára akadtak náci körökben, akik örültek ennek a szerződésnek, de a Szovjetunió saját szempontjait nézte, és ezért kötötte meg. Éjjel egykor szólt otthon a telefon, és egy női hang azt mondta: „Rohadj meg, te nacionalista dög!”
– Ez mikor volt?
– Ez 1976-ban, talán 1977-ben. Később a cikk megjelent a Szivárvány nevű amerikai magyar folyóiratban, ez 1983 körül lehetett.
– Korábban a Kartográfiai Vállalatnál is megfordult. 1976-ban már nem dolgozott ott?
– Valószínűleg én voltam a legrövidebb ideig ott dolgozó munkatárs. Fölvettek 1974. nyár elején. Mondták, nem tudják garantálni, hogy száz százalékban történelmi térképeket készítsek, mert politikai térképeket csinálnak. De az is érdekelt. Amikor beléptem, jelentkezni kellett a párttitkárnál. Az ő fogadtatása nem volt szívélyes, azt mondta: „Mi látjuk, hogy maga érdeklődést mutat, de minket nem fog megtéveszteni.” Aztán kiderült, mit kellene csinálnom: térképes levelezőlapokat tervezni. Sikerült is kilépnem aznap, mikor beléptem. Félnapos munkaidő volt.
– Betyáros tett, viszont munkája nem lévén mihez kezdett a hetvenes évek Budapestjén?
– Ijesztő volt, mert szüleim meghaltak, mialatt egyetemre jártam, egyedül voltam, a dolog kezdett komollyá válni. Közben a tanári szakot leadtam ötödik évben, mert amikor kivittek Csepelre gyakorlatra, azt hallgattam, a finnek hogyan támadták meg a Szovjetuniót, meg ilyen hazugságokat, és azt mondtam, én nem akarok ebben részt venni. Otthon ültem, és azon tűnődtem, mihez értek valójában. Történelmi térképekhez, vagyis semmihez. Kinek kell Magyarországon a semmi? Megvan! A Magyar Tudományos Akadémiának! Máris nyúltam a telefonért, és a személyzetist kértem. Miután elmondtam, ki vagyok, és hogy munkát keresek, meglepetésemre azt kérdezte: maga írta azokat az atlaszismertetéseket a Századokban? Mondtam, igen. Így kerültem kapcsolatba Glatz Ferenccel: akkor készült a tízkötetes Magyarország története, és felajánlották, tervezzem én a térképeket.
– Nem úgy tűnik, mintha nagyon elégedetlennek kellett volna lennie a rendszerrel…
– Kétszer annyit kerestem, mint kezdő tanárként kerestem volna. Mindez nem változtatott azon, hogy a rendszert utáltam.
– Korábban is el akarta már hagyni az országot?
– Igen, a hetvenes évek elején Jugoszláviából próbáltam meg átlógni Olaszországba, nem sikerült, lecsuktak, visszaadtak. Jugoszláviáról köztudomású volt akkor, hogy onnan könnyen át lehetett jutni Olaszországba, ami persze nem volt teljesen igaz. És én úgy gondoltam, ha már ennyire könnyű, akkor megpróbálom. A jugoszláv–olasz határ előtt egy olasz autó vett föl, és amikor a határhoz értünk, az útlevélkezelőnek azt mondtam, csak vásárolni szeretnék, és vissza is jövök ugyanaznap. Akkor ezt meg kell beszélni, mondták, és bevittek a vám épületébe. Udvariasan betessékeltek egy-két ajtón, de amikor a harmadik rám is záródott, megértettem, hogy cellában vagyok, és letartóztattak. Nem lett súlyos a büntetés, öt napra ítéltek, aztán beraktak egy rendőrautóba, és két másik magyarral együtt elvittek a határig. Nem mertem megkockáztatni, hogy a magyar határőröknek túl durvát hazudjak, mert hát van telefon is a világon. Úgyhogy azt találtam ki, félreértésről van szó. A térképek segítettek: Szlovéniába (akkor Jugoszlávia) Trieszt egy kicsit belelóg, és én kitaláltam, hogy felvett engem ez az olasz, mondtam neki, hova szeretnék menni, nekem pedig eszembe sem jutott, hogy ő Trieszten keresztül akar odajutni, és így ott találtam magam a határon.
*
Nem hiszem, hogy elhitték, de nem történt semmi, nem rúgtak ki az egyetemről, ám legközelebb, amikor beadtam Lengyelországba az útlevélkérelmemet, elutasítottak. Két évvel később Jugoszlávia kivételével kommunista országokba már utazhattam, nyugatra nem. Aztán legnagyobb meglepetésemre öt évvel később Spanyolországba kértem útlevelet, mert hát egy spanyol szakosnak ez logikus – gondoltam én. És megadták. Furcsa és kiszámíthatatlan volt a rendszer. Biztos az is benne volt, hogy végeztem az egyetemen, gondolhatták, eszem ágában sem lesz kinn maradni. Igazuk is lett, akkor nem maradtam kinn.
– Végül hogyan került ki nyugatra?
– Hiába éltem az átlag magyarhoz képest jól, megértettem lassacskán, hogy az értelmiség általános megvesztegetésének vagyok része. Az egész osztályénak. Aminek mellesleg máig is megvan a hatása. Úgy gondoltam, ha kimegyek nyugatra, akkor világosabban kiderül, hogy én személyesen mit érek.
– Mikor ment ki?
– 1978-ban.
– Megkapta a menedékjogot, és onnantól kezdve térképekkel tudott foglalkozni Angliában?
– Messze nem. Magyarországról stoppal mentem, majd Franciaországban felvett egy angol ember, akinek elmondtam, hogy most mi járatban vagyok. Felajánlotta, ha bármi segítségre van szükségem, van ügyvéd ismerőse, szóval az ő családja nagyon rendes volt velem. Az ő írógépükön írtam az első leveleket, amelyeket a kiadóknak szétküldtem. Ajánlottam szolgálataimat mint történelmitérkép-tervező. Azóta pontosan tudom, hogy nincs ilyen. Ez ott nem egy személyben szokott összpontosulni, mert vannak térképészek és vannak történészek. Összedolgoznak, és általában olyanok is a történelmi térképek. Szóval sokáig csak csurrant-cseppent. Aztán elküldtem a The Times világtörténelmi atlaszához (ez magyarul is megjelent) a kiadónak egy hibalistát, valami kétszáz hibát. Elég korrektek voltak, fizettek érte. De tizennégy évembe került, hogy ráharapjanak arra, amit tudok. Ebből az lett, hogy terveztettek velem egy világtörténelmi atlaszt. Az egész The Times Atlas of European Historyt.
– Ez az ön munkája?
– Igen, a térképeket mind én terveztem. És később más atlaszokat is rendeltek tőlem.
– És addig miből élt?
– Mindenféléből. Voltam például kertész, takarító, voltam munkanélküli-segélyen, telt az idő, és egyre inkább lettek munkáim, de ez azért nem sikertörténet. Végül is eljutottam odáig, hogy ebből élek, ezt csinálom, elismernek, a kiadók tudnak rólam.
– Megtudta tehát, mennyit ér. De úgy tűnik, Erdéllyel eljegyezte magát, hiszen ami a román atlasz bírálatával kezdődött, az most egy igen komoly munkában teljesedett ki: térképekben feldolgozta Erdély történetét. Mikor született meg önben ennek a könyvnek az ötlete?
– Mindig úgy gondoltam, hogy Magyarországgal gyalázat történt, és nem tudtam elfogadni azt, ahogy a kádári politika ehhez viszonyult. Tehát ez a téma már a hetvenes években intenzíven érdekelt. A háromkötetes Erdély történetét olvasva gondoltam arra, hogy ezt föl lehet dolgozni atlasz formában is. Nekiálltam, és lelkesen megcsináltam hat térképet, akkor még fekete-fehérben és tollal. Ma már termesztésen számítógéppel dolgozom.
– Hány térképből áll ez az atlasz?
– Összesen 103 térképoldal készült és az ezekhez tartozó szövegek.
– Ez többéves munka.
– Ezt körülbelül tizenhárom évig tartott elkészíteni, de természetesen más munkáim is voltak, meg kellett élnem valamiből.
– Mennyi időt ölel fel ez a könyv?
– Ott kezdem, amikor a különböző régészeti kultúrák már etnikailag azonosíthatók. Szóval körülbelül 3600 évet.
– Rajzolás közben elővett román atlaszokat is?
– Igen, bizonyos dolgokra használtam román atlaszokat. Eleve ismertem őket, de Erdély területére nézve szinte sehol sem tudtam forrásként használni ezeket a munkákat. Egy dolgot kivéve. Amikor 1660 után az egész fejedelemség romjaiban volt, ezt a helyzetet a moldvaiak kihasználták, és megszállták a határ menti havasokat. Ezt általam ismert magyar térkép nem tünteti fel sehol, történelmi atlasz biztosan nem. A románokat viszont érdekelte, bár terjedelmileg eltúlozták: úgy állítják be a helyzetet, mintha ez a moldvai szerzemény korábban sosem lett volna Erdély része.
– A jelenlegi román történelmi atlaszok is torzítók, mint a Ceausescu-érában? Vagy van javulás?
– Szinte még rosszabb a helyzet. Nem azért, mert még nacionalistábbak, hanem mert – egy kiadvány kivételével – még kevésbé törődnek a tényekkel.
– És mi lesz a következő nagy vállalkozás?
– Majd meglátjuk. Mindenesetre szeretném az Erdély-atlaszt más nyelveken is megjelentetni, lehetőleg románul is. Mert azt hallom, hogy a románoknál változik az a merevség, amely korábban volt, nyitottabbak már, s talán nem annyira lehetetlen, hogy ez a munka ott is napvilágot lásson.
origo.hu
Magyar Péter a mentelmi joga mögé bújik - videó
