Mítoszok mögötti történelem

Csupa Chaplin meg Cseh Tamás a biatorbágyi faluház kávézója: hangulatos hely, látszik, hogy a fenntartók valódi kultúrcafét igyekeznek összehozni a művelődési ház sarkában. Az emeleten a helyi férfikórus próbál hatalmas hangon, a másik szárnyban a fiatalság kínozza a hangszereket: a két hangorkán a kávéház teraszán csap össze, ahol Fehér Béla író-publicistát hallgatja az olvasóközönség. Szó esik három készülő kötetről, a történelmi emlékezet viszonylagosságáról és arról, hogy a határidő még mindig a második legjobb múzsa.

Az első helyen talán az írót körülvevő világ abszurditása áll: olyan bőséges témát kínál ez Fehér Bélának, hogy hosszú évek óta kitelik belőle a Magyar Nemzet szerdai tárcarovata – a legtöbb egypercesét ide írta meg, s később lett belőlük kötet. Az utóbbi két könyve már a Magvető gondozásában jelent meg, és a sornak persze nincs vége, három új könyv is készül a népszerű tárcaíró műhelyében. Karácsonyra gasztroesszé- albummal rukkolnak elő közösen Cserna-Szabó András írókollégájával, és a biatorbágyi esten az egypercesek közül is felolvas nekünk néhányat Fehér Béla, olyanokat, amelyeket már egy következő könyvben láthatunk majd viszont. Csak pár novellát hallgatunk meg, de már ebből is kitűnik: tényleg a kortárs Örkény Istvánnal van dolgunk, aki hétről hétre felkap egyet-egyet a XXI. század jelenségei közül, hogy kettőt csavarva a dolgokon, kificamítva dobja vissza közénk saját gyarlóságunk bizonyítékait. A keret bármi lehet, apróhirdetés, reklám, reklamáció vagy jól ismert mese kortárs parafrázisa, ahol Piroska a vadász segítsége nélkül is boldogul: talpraesetten stoppol, és mivel az elfogyasztott nagymama kiesett az eltartói sorból, összeadja magát a farkassal. Csinálhatott volna jobb partit, de így se rossz, legalább van kire számítani.
A feje tetejére állított Fehér Béla-i tárcavilág után a XIX. századi Magyarországra csöppenünk, a szerző következő regénye ugyanis a magyar történelem legdicsőségesebb korszakába kalauzol minket. A könyvet majd az ősszel vehetjük kézbe, de a beszélgetést vezető Balassa János faggatására Fehér Béla azért elárul néhány dolgot a témáról és a kuliszszatitkokról.
Azt mondja, akkor kezdte érdekelni a szabadságharc, amikor a kezébe kerültek Kossuth közeli munkatársa, báró Pálffy János feljegyzései. A báró azzal ütötte el a börtönidőt, hogy jellemzéseket írt az ismerőseiről, kiről hat sorban, kiről hosszú oldalakon át. Kossuth Lajosnak negyven oldalt szentelt, s ezeken a lapokon tárgyilagosan foglalta össze a vele kapcsolatos véleményeket. Nem Habsburg-párti volt, csak kritikus szemlélő, és az írásaiból kiderül, hogy a dicsőséges korszak bizony korántsem volt mentes ellentmondásoktól, széthúzástól. Az író ezt szerette volna megjeleníteni az új regényben, amelynek egyelőre csak az alcíme ismert: „Hazafias kalandregény”. Fehér Béla megígéri: csatába nem viszi az olvasóit, de lesznek távolban menetelő katonák, fel-felparázsló őrtüzek és egy hosszú út Pozsonytól Debrecenig, a mítoszok és kultuszok mögötti történelemben.