A sikorgó kerekekkel hajt ki a Szerb Radikális Párt (SRS) képviselőinek Mercedese a nagybecskereki (Zrenjanin) benzinkút parkolójából. Egyik helyi képviselőjük hozzánk száll be hátulra, azt mondja, kövessük csak a másik kocsit, ők majd megmutatják Ratko Mladics házát. A vajdasági várostól tizenkét kilométerre fekszik Lázárföld (Lazarevo), ahol a szerb hatóságok állítása szerint elfogták az egykori boszniai szerb parancsnokot. A radikálisok elképesztő sebességgel száguldanak előttünk, a rossz úton nehezen tudjuk tartani velük a százhetvenes tempót, de Szasa Szantovac megnyugtat a hátsó ülésről, errefelé nem kell tartanunk rendőröktől.
Utunkon arra voltunk kíváncsiak, Mladics elfogását s másfél évtizeddel a háború lezárását követően déli szomszédunk képes-e leszámolni démonaival, kezdődhet-e új időszámítás Szerbiában. Egy teljes napot töltöttünk a radikálisokkal, akik sokak félelme ellenére nem esznek magyarokat, de mint hamar tapasztalhatjuk, egyelőre múltjukat is képtelenek lezárni. Vasárnap van, az SRS estére Mladics melletti tömegtüntetést hirdetett Belgrádba. Úgy hisszük, megannyi, gyakran erőszakba forduló demonstráció után könnyű lesz következtetéseket levonni a változások mértékére abból, ami ott történik.
Osztrák békefenntartók biztosítják a bratunaci Fontana Szálló épületét a srebrenicai népirtás tizedik évfordulóján. A kisváros a Boszniai Szerb Köztársaság területén található, alig néhány kilométerre a népirtás helyszínétől. 1995-ben Ratko Mladics kétszer is megfordult itt, hogy egyeztessen katonai vezetőivel. A rendkívül lepusztult épület megtelt újságírókkal, aki nem foglalt magának szobát sok-sok héttel ezelőtt, legfeljebb a kollégák jóindulatában bízhat, hátha befogadják. 2005-öt írunk, a környéken sorra tárják fel a tömegsírokat. Az egyikhez mi is eljutunk; alig fél méter mélyről hátulról kilyukasztott koponyák, csontok, ruhafoszlányok, papírok kerülnek elő. A megemlékezésre százezres tömeg érkezik a potocari emlékparkba. Eljön Borisz Tadics szerb elnök is, lerója kegyeletét.
Percek alatt átérünk Lázárföldre, a temető mellett parkolunk le. Szerbek mellett a második világháború után elüldözött németek ősei nyugszanak itt, ahogy a Vajdaság legtöbb településén, egykor itt is ők alkották a legnépesebb kisebbséget. Mostanra azonban szinte csak a gót betűkkel vésett sírkövek emlékeztetnek rájuk. Láthatóan kevesen gondozzák a temetőnek ezt a részét, a füvet azért néha levágják, így csak térdig ér. Magyarok még maradtak páran a háromezer lelkes faluban, a radikálisok helyi vezetője, Momcsilo Zsivkovics szerint talán tíz család, de többségük vegyes házasságban él. Az ötvenhat éves, jelenleg éppen munka nélküli férfi egykor maga is katona volt, jól ismeri Mladics családját. Szerinte a tábornok hős.
Besétálunk a Karadzsics utcába, itt, a 2. szám alatt élnek Ratko Mladics rokonai, a hivatalos tájékoztatás szerint innen vitték el a rendőrök a múlt csütörtökön az egykori parancsnokot. Az utca persze nem a volt boszniai szerb vezetőről, Radovan Karadzsicsról, hanem Vuk Karadzsics híres szerb nyelvészről kapta a nevét. De már többen felvetették a névváltoztatás lehetőségét, Karadzsicsról Mladicsra keresztelnék át az utcát. Kísérőnknek, Momcsilo Zsivkovicsnak is felvetjük az ötletet, de ő csak nevet: mi az, hogy az utcát, az egész községet át fogjuk nevezni. Lazarevót nemsokára Mladicsevónak fogják nevezni, mondja félkomolyan, de magabiztosan.
A ház állagát, méretét tekintve teljesen átlagos, ha egy héttel korábban erre sétáltunk volna, biztosan nem gondolunk arra, hogy itt bujkál Európa leginkább keresett háborús bűnöse. Akit, ha mi adtuk volna fel Hágának, tízmillió dollárral lennénk gazdagabbak. Autó nem áll a kertben, csak egy kiszolgált piros traktor, körülötte tyúkok kapirgálnak. A ház falához állítva üres sörösüvegek sorakoznak, meglehet, néhány napja még maga Ratko Mladics bontotta ki némelyiket.
A szomszédok hisznek is az elfogásról szóló hivatalos forgatókönyvben meg nem is. De inkább nem. Miközben beszélgetünk velük, rendőrautó érkezik. Leparkol tőlünk tizenöt méternyire, a benne ülők figyelnek bennünket, de nem szólnak semmit. Az utcabeliek között erősen tartja magát az az elképzelés, hogy Mladicsot valójában nem is itt kapták el, hanem már régen fogva tartották valahol, például Belgrádban, csak a vezetés várta a pillanatot, amikor bejelentheti „hőstettét”. Ezt arra alapozzák, hogy mindenki jól ismeri az egykori parancsnok lázárföldi rokonait, rendszeresen látták őket az utcában, még néhány napja is beszélgettek velük. Földművelésből élő, nagyon szorgalmas emberekként írják le őket a szomszédok, s ezt meséli róluk a radikális vezető, Momcsilo Zsivkovics is. Szerintük Ratko Mladics ittlétéről nagyon sokan tudtak volna.
– Mit tettek volna, ha, tegyük fel, mégis itt tartózkodik az egykori parancsnok, s erről tudomást szereznek? – kérdezzük. Zsivkovics s a nála fiatalabb, eddig az autónkban utazó Szasa Szantovac ugyanazt feleli.
– Titokban tartottuk volna a dolgot, s mindenben segítenénk neki, ha tehetnénk. Bár elvitték, Mladics örökre itt van a szívünkben – mondják és mutatják, mellkasukra téve kezüket. Valószínűleg sosem fog kiderülni, mi történt pontosan: árulóvá lett-e valaki ismerősei, egykori bajtársai közül, vagy a hatóságok maguk jutottak a nyomára szisztematikus nyomozással?
A község lakosságának jelentős részét a második világháború után Boszniából betelepítettek – ahogy kísérőink mondják, kolonisták – adják, a radikális párt népszerűsége itt igen magas, Zsivkovics szerint hetvenszázalékos. Ezt bizonyító hivatalos statisztikákat nem ismerünk, csak azt tudjuk, s ebben megerősítenek bennünket a velünk lévő képviselők, hogy a nemrég kettészakadt párt támogatottsága országos szinten körülbelül tizenhárom százalék. (A 2008-as választásokon, mielőtt kivált volna belőle a Tomiszlav Nikolics vezette Szerb Haladó Párt, 31 százalékos eredményt ért el.)
A ház tulajdonosa az egykori parancsnok unokatestvére, Braniszlav Mladics, akit szintén őrizetbe vett a rendőrség. Csengő nincs, de bekiabálunk, sokáig várakozunk. Nem nyitnak ajtót.
Több tudósítóhoz hasonlóan fotósunk, Máté Péter is kapott egy jókora pofont Belgrád központjában 2008. február 21-én. Nem azért ütötték meg, mert magyar, ezt nem is tudhatták róla, csupán mivel a jelenlévők nem örültek annak, hogy megörökíti, amint éppen felgyújtják a McDonald’s éttermet. Aznap egy békésnek hirdetett tüntetésre indultunk Belgrádba tudósítani, amelyet Vojiszlav Kostunica akkori miniszterelnök hívott össze, hogy a szerbek így tiltakozzanak Koszovó elszakítása ellen. A parlament körüli tér – amely történelmi eseményeknek volt színtere – és környéke zsúfolásig megtelt emberekkel, az épületet övező parkban és a közeli utcákban is alig lehetett mozdulni.
Érthető a szerbek fájdalma, hiszen hiába kerültek kilencvenszázalékos többségbe az albánok, Koszovó önállósodásával, ahogy a téren fogalmaznak, Szerbia szívét tépték ki. Kilenc óra körül elszabadul a pokol, hiába próbálják a színpadról csitítani a rendbontókat, zavargás tör ki. Megrongálnak több amerikai gyorséttermet, nyugati érdekeltségű bankot, majd a feltüzelt tömeg egy része ráront az Egyesült Államok követségére. Az utcákon listákat osztogatnak, amelyeken az „ellenséges” cégek, üzletek neve szerepel, köztük az OTP és a Mol. Nehezen hihető, hogy a hatóságok és az amerikai erők ne tudnák megakadályozni a rombolást, külső megfigyelőként úgy érezzük, hagyják, hadd tombolja ki magát a radikális tömeg. A halálos áldozatot is követelő zavargásnak némi késéssel a keményen fellépő rendőrség vet véget. Mi is fuldokolunk a könnygáztól, futunk a rendőrroham elől, közben próbáljuk titokban tartani, hogy magyarok vagyunk. Nem sokkal korábban Budapest is elismerte Koszovó függetlenségét, emiatt ezen az estén nem lennénk népszerűek. Késő éjszaka van, mire sikerül nagyjából rendet tenniük a rendőröknek.
Indulnunk kell Lázárföldről Belgrádba: dacára a korábbi eseményeknek, ismét tiltakozó megmozdulás készülődik, ezúttal a radikális párt szervezésében. Míg az autókhoz sétálunk, Momcsilo Zsivkovicsot a háborúról kérdezzük, meg arról, mi volt a dolga katonaként. Itt szolgált a falu környékén, a durva harcokban nem vett részt, ezt mondja. De Lázárföldnek így is fontos szerep jutott, lévén errefelé remek a föld, nem véletlen, hogy Mladicsék is a mezőgazdaságból élnek. A Vajdaságnak ez a szeglete az ország egyik éléskamrája. Vitték a katonáknak, amit csak tudtak, zöldséget, gyümölcsöt, de gyűjtöttek háztartási eszközöket s minden mást is, aminek hasznát vehették a harcosok a fronton. Szasa visszaül hozzánk a kocsiba, majd száguldhatunk ismét a Mercedes után.
A srebrenicai népirtás tizenötödik évfordulóján ismét hatalmas tömeg gyülekezik az emlékparkban. Hiába múlik az idő, a tömegsírok feltárását és a csontok DNS-azonosítását követő újratemetéseken ugyanazzal a fájdalommal találkozunk évről évre. Potocariból átautózunk a ma már csak szerbek lakta egykori védett városba, Srebrenicába. Itt is emlékeznek – a szerb áldozatokra. Az 1995 nyarán elkövetett genocídiumot megelőzően a bosnyákok olykor kitörtek az enklávéból, s vérengzéseket követtek el a szerbség körében. Ezerhatszáz szerbet mészároltak le, többségükben civileket. A bosnyák erők parancsnokát, Naser Oricot csak részben találta bűnösnek a hágai bíróság, ezért csupán két év börtönnel sújtotta. Mivel a vádlott több mint három évet töltött őrizetben, azonnal szabadlábra helyezték. Naser Oric neve külföldön egyáltalán nem cseng ismerősen, magyar nyelvű írásokat alig találhatunk róla a világhálón. A térség ismerői közül sokan vélik úgy, Mladics erői az őket ért támadások miatt álltak brutális bosszút a bosnyákokon.
Miközben vadul előzgetünk, megkérdezzük, mit gondolnak a magyarokról abban a pártban, amelyikben máig szentül hisznek Mladics és társai ártatlanságában, s úgy vélik, a szerbek semmiféle bűnt nem követtek el a háborúban.
Szasa Szantovac egyáltalán nem jön zavarba, rögvest rávágja, hogy nekik a magyarokkal és a románokkal egyáltalán semmi bajuk. Sőt szerinte pártjuk elnöke, a Hágában raboskodó Vojiszlav Seselj kimondottan törekedett arra, hogy soraikban jelen legyenek a kisebbségek tagjai is. Hozzátehetjük, ez a cél sikerült, hiszen a radikális párt támogatói, tagjai, sőt képviselői között valóban találni magyarokat. No de, akkor hogy is volt az a szendvicses beszéd, vetjük fel, emlékeztetve utasunkat arra, hogy Seselj egyszer azt mondta, a vajdasági magyarokat buszra kellene pakolni, adni nekik egy szendvicset útravalónak, és kitelepíteni Magyarországra. (Durva párhuzam, de a srebrenicai bosnyákokat nem csupán kitelepítették, hanem miután leszálltak a buszról, kivégezték. Ehhez képest valóban egészen mérsékelt volt a magyarokat illető javaslat.) A fiatal politikus szerint hazugság, hogy Seselj ilyet mondott, politikai ellenfelei, ahogy valaha Milosevicsék, ma főként Borisz Tadics elnök és Demokrata Pártja rendszeresen kiforgatja, meghamisítja szavait. Tadicsék szerinte politikai tőkét akarnak kovácsolni abból, hogy a kisebbségek védelmezőiként tüntetik fel magukat, olyan európai tömörülésként, amely mindenkit megvéd a szélsőségesnek, veszélyesnek kikiáltott radikálisoktól.
Borisz Tadiccsal 2004 késő tavaszán, nem sokkal elnökké választása előtt találkozunk Szentendrén. Rövid beszélgetésünkön azt mondta a délvidéki magyarellenes támadásokról, hogy „szerencsére nem tömeges jelenségről van szó, ráadásul nem kizárólag a magyar kisebbség vált áldozatává az atrocitásoknak, hanem például a romák is. […] Azt kell belátnunk, hogy a történtek a pillanatnyi politikai állapotok következményei, elvégre Szerbiában szélsőséges pártok is jelen vannak a közéletben. A történtekhez vezető »szellemiséget« pedig ezek a csoportosulások gerjesztik. Tevékenységük semmiféleképpen sem elfogadható Szerbia fejlődése szempontjából, ugyanakkor úgy érzem, ez a jelenség már nem tarthat sokáig” (Kulcsszerepben a kisebbségek. Magyar Nemzet, 2004. május 30.).
Belgrádban hatalmas transzparens fogad bennünket a parlament, vagyis szkupstina épülete előtti téren, rajta felirat: „Tadics nem Szerbia!” A radikálisok árulónak tartják az elnököt, amiért kiadta Mladicsot Hágának. Kísérőinknek köszönhetően az épület felső lépcsőiről figyelhetjük az eseményeket, velünk szemben tíz-tizenöt ezres tömeg, ami negyede annak, amennyit a szervezők vártak. A törvényhozás épületének kapujában a radikális párt alelnökével, a vajdasági kormányfői posztra pályázó Milorad Mircsiccsel elegyedünk beszélgetésbe. Szerinte az elfogás hátterében a horvát titkosszolgálat áll, s mint mondja, hiába adják ki Mladicsot Hágának, Szerbiát akkor sem fogják soha befogadni az unióba. Mindig lesz valamilyen fájó feltétel, legközelebb alighanem az, hogy „ismerjük el Koszovó függetlenségét” – mondja. A szónokok a színpadon lényegében egymást ismétlik, Szerbia nem hagyja, hogy megalázzák, az elnök áruló, de programszerű, jövőbe mutató beszédre hiába várunk. A lakosság döntő többsége talán éppen ezért, az állandó múltba révedés, sértődöttség miatt fordult el a radikálisoktól, hiszen ezekre – még ha a sérelmek részben érthetőek is – mégsem lehet egy ország jövőjét alapozni. Furcsa, beszéljük a lépcsőn, hogy a radikálisok, miközben hétköznapi kérdésekről egészen jól eldiskurálunk velük, képtelenek húzni egy vonalat, s azt mondani, hogy amit Mladicsék tettek, tényleg elfogadhatatlan, vagy legalábbis vizsgálatra szorul. Aztán ehhez képest meghatározhatnák magukat valahogy, mint ahogyan a rákosista múlttól szabadulni kívánó magyar kommunisták is tették a hatvanas években, beszélhetnének kettős mércéről, az amerikaiak bűneiről, s még csak azt sem mondhatnánk, hogy bizonyos kérdésekben nincs igazuk. De ők nem engednek, Mladicsot, Karadzsicsot hősként tisztelik, a népirtásról, Szarajevó ostromáról tudomást sem vesznek.
A tüntetők láthatóan és hallhatóan unják a beszédeket. Görögtüzek gyúlnak, petárdák robbannak, nagy a zsivaj.
Este kilenc körül, akárcsak három és fél éve, elszabadulnak az indulatok. A rendőröket provokálni kezdik, kővel, flakonokkal dobálják őket, de jut nekünk is a laza kordon másik oldalán. A rohamosztagosok sokáig tűrnek, de egyszer csak megindulnak. A szerb rendőrség profizmusa egyből jól látható, hiszen a békés tüntetőket nem bántják, csak az agresszívakat emelik ki. Egy alighanem részeg férfi tőlünk alig pár méterre nekiront a pajzsos rendőröknek, akik a földre nyomják, kettőt-hármat belerúgnak. Más túlkapást nem látunk, lényegesen keményebb tüntetőkkel szemben összemérhetetlenül kulturáltabban lépnek fel az egyenruhások, mint azt 2006 őszén Budapesten láthattuk. Pillanatig sem érezzük úgy, hogy a békésen vonulóknak tartaniuk kellene bármilyen rendőrségi atrocitástól. Ahogy a hatóság gumilövedék bevetése nélkül szétkergeti a rendbontókat, a téren és a közeli utcákban szinte perceken belül megjelennek a narancssárga mellényes takarítók, fél óra múltán pedig nyomát sem látni annak, hogy Belgrád ismét kemény összecsapások színtere volt. Összesöpörnek, megindul a forgalom. A központi épületeket még rohamrendőrök védik, de este tíz után ismét fiatalokkal, sétáló emberekkel telnek meg az utcák. Mintha mi sem történt volna, vasárnap késő estére Belgrád ismét azt a könnyed, barátságos, hangulatos arcát mutatja, amiért és ahogyan szeretjük. Elbúcsúzunk kísérőinktől, ők is hazaindulnak. S hamarosan új nap kezdődik.
A belgrádi hatóságok kedden kiadták a hágai Nemzetközi Törvényszéknek a háborús bűncselekményekkel vádolt Ratko Mladicsot. Aznap délután öt csendőrségi terepjáróból álló konvoj indult el a belgrádi repülőtér felé. A boszniai szerb hadsereg egykori parancsnokát Rotterdamból helikopterrel szállították tovább a scheveningeni fogházba. Csütörtökön a nagybecskereki önkormányzat pedig döntött: nem lehet Mladicsevo Lázárföld új neve.
origo.hu
Magyar Péter a mentelmi joga mögé bújik - videó
