Nagyra nőtt kis röplabdás falu

Sok apró településen jártam már, az egyik szülöttjéről, a másik templomáról híres, s van, ahol a sörivóbajnokra büszkék. Dág, ez a 960 lelkes, a Pilis és a Gerecse vonulatai között húzódó település másról nevezetes. Megbecsült ember itt is akad Oszuska Miklós és fia, Zoltán személyében, de az épületek közül a sportcsarnok vonzza a legtöbb érdeklődőt, s ami a legfontosabb: a fiatalok kocsmázás és számítógépezés helyett röplabdáznak.
A történet 1947-ben kezdődött. Ekkor került Dágra egy fiatal pedagógus, Oszuska Miklós, aki a helyi salakos pályán kezdte röplabdázni tanítani a gyermekeket. Nem véletlen, hogy a dági iskola tornaterme épp röplabdapálya méretű lett. Művét fia, a Tatára költözött Zoltán folytatta, aki tatabányai játékosokból édesapja tiszteletére hozta létre a Dági KSE-t. Hol a megyeszékhelyen, hol a közeli Sárisápon játszottak, mígnem az építőiparral foglalkozó vállalkozó 2000-ben egy modern sportcsarnokkal ajándékozta meg a falut, amelynek építésekor arra is figyeltek, hogy a parketta alatt kifejezetten röplabdázáshoz alkalmas kavicsréteg legyen. A falu magáénak érezte a csapatot, még ha annak tagjai egytől egyig tatabányaiak voltak is, köztük magával Oszuska Zoltánnal és két fiával. Volt miért: a megyei sikerek után legnagyobb eredményük az NB I kiemelt csoportjában elért negyedik helyezés volt 2008-ban.
Ez az esztendő azonban másról is nevezetes Dágon, ekkor indult ugyanis az utánpótlás-nevelés. A néhány évvel korábban idekerült fiatal testnevelő tanár, Kiss Kálmán ma már négy fiúcsapatot, plusz egy kislányokból álló együttest irányít, hétköznaponként fél háromtól fél kilencig edzéseket vezet a helyi csarnokban. „Birkózók között válogatott kerettag voltam, Esztergomban rögbiztem, de sohasem röplabdáztam, a falu vitt ebbe bele – meséli az edző. – A helyi általános iskolába járó száz gyerek közül hatvan igazolt játékos, tavaly az országos gyermekbajnokságban a Dág I néven szereplő tatabányai utánpótlás és mi, a Dág II negyedik, illetve ötödik helyezést értünk el. Vannak tehát eredményeink is, de amikor a gyerekek megkezdik felsőfokú tanulmányaikat, tehetősebb csapatok sokszor leigazolják őket. A felnőttbajnokság első nyolc helyezettje közül szinte mindegyikben játszik korábbi dági játékos.”
A faluban – ahol mára már a röplabda az egyetlen sport, ami él – igazi társadalmi esemény a meccsre járás. Látogatásom napján az NB II-es juniorbajnokság négyes döntőjét rendezték, a kupáért az Eger csapatával mérkőztek meg a húsz év körüli fiúk. A kezdésre a falu apraja-nagyja összegyűlt. Az aranyérmet szoros küzdelemben végül az Eger nyerte, a tavalyhoz hasonlóan második helyen végzett játékosokat kérdezgetve kiderült, azon túl, hogy sokat jelent nekik a helyiek szurkolása, az sem mindegy, hogy a pályán nem egy ismeretlent, hanem például Erzsi néni fiát látják.
Az utánpótlásedző, Kiss Kálmán – csakúgy, mint bárki más a klubnál – egyetlen fillért sem kap szolgálatáért. „Ha megnézem, hogy hatvan gyerek mennyit fejlődik, már megérte. Ez a falu jó irányba indult el, nincs egyetlen túlsúlyos gyerek sem, szorgalmasak, nem a számítógép előtt töltik az idejüket.” És hogy akkor miből él a dági röplabda? A munkából sokan részt vállalnak, de a pénzügyi hátteret Oszuska Zoltán adja, aki az általa építtetett csarnokot édesapjáról nevezte el. „45 éve igazoltam a klubhoz, s azzal együtt, hogy nem lakom ott, nagyon szeretem Dágot és a röplabdát. Nincs ebben gazdasági megfontolás, könnyebben tudna érvényesülni a csapat, ha más néven futna, és máshol lenne a csarnok, de a felnőttgárdában játszó tatabányai játékosok örömmel utazzák le ezt az ötven kilométert is. Jó a közönség, jó a közösség” – mondta megkeresésemre Oszuska Zoltán.
Tehát van még feljebb is.