Prostitúció: üzlet és képmutatás

Az 1989–90-es rendszerváltás, az addig érvényes pártállami jogrend lebontása ráirányította a figyelmet az addig szőnyeg alá sepert prostitúcióra. Ennek törvényi megítélése formálisan megváltozott: 1993 óta az üzletszerű kéjelgés már nem számít bűncselekménynek Magyarországon. Akit ezen a címen vonnak eljárás alá, csupán bírsággal illethetik, mint szabálysértőt, de nem „alaptevékenysége”, hanem annak bizonyos velejárói miatt. Ilyen a ráutaló magatartás, aktív vagy passzív felajánlkozás, az utca rendjét zavaró viselkedés stb. Ebből az újfajta megközelítésből következett a tizenkét éve hozott belügyminisztériumi rendelet, amely azonban az ország egyetlen települése kivételével sehol sem valósult meg. Eszerint az önkormányzatoknak ki kell jelölni a türelmi zónákat, ahol a prostituáltak a közrend zavarása nélkül űzhetik a mesterségüket. Ismeretes, hogy az önkormányzatok különböző ürügyekkel elszabotálták a türelmi zónák kijelölését. Most viszont Pesti Imre, Budapest Főváros Kormányhivatalának vezetője kijelentette: „Megvizsgálom, érvényben van-e a törvény. Ha nincs más választásom, végrehajtatom azt. Akár úgy, hogy mi alkotjuk meg a rendeletet a főváros helyett, mi jelöljük ki a türelmi zónát.”
Azzal, hogy újra napirendre került a türelmi zónák kijelölése, újraéled a vita a prostitúció legalizálásáról, és az 1950-es New York-i egyezmény felmondásáról, hiszen az utcai prostitúció legalizálása valójában csak a folyamat első lépése. Borai Ákos, a Belügyminisztérium főosztályvezető-helyettesének igaza volt, amikor már 1999 szeptemberében, a zónarendelet életbelépése után kijelentette: „Noha a kormány jelenlegi célja a türelmi zónák működtetése, öt-hat év múlva valószínűleg fel kell mondanunk azt a New York-i egyezményt, amely az emberkereskedés és a prostitúció visszaszorításáról rendelkezik.”
Meggyőződésem, hogy a prostitúció jelenlegi szabályozása hatástalan, értelmetlen és képmutató. A New York-i egyezmény fölött elszállt az idő, passzusai jelenlegi formájában betarthatatlanok, tekintettel arra, hogy időközben a társadalmak és benne a mindent átszövő prostitúció is átalakult, sok tekintetben nemzetközivé vált. Nem szabad azonban átesni a ló túlsó oldalára, és a prostitúció általános tiltása (valójában föld alá szorítása) helyett a teljes legalizáció álláspontjára helyezkedni. Abban igazuk van a Nem York-i egyezmény mellett érvelőknek, hogy ha az emberi testet ugyanolyan szabadpiaci árucikké nyilvánítják mint bármi mást, azzal nem csökken, hanem csak nő a prostitúcióhoz kötődő bűncselekmények száma.
Ha a magyar törvényhozás (illetve a főváros kormányhivatala) újra nekifut a terület szabályozásának, legalább három tényezőre tekintettel kell lennie. Először is: az elmúlt évtizedekben, miközben a prostitúció jelentős iparággá vált itthon és külföldön, ugrásszerűen megnőtt a területet övező képmutatás, és a politikailag korrekt feminizmus rendkívüli módon megnehezíti a téma tárgyilagos megközelítését. Amennyiben az önmagukat áruló felnőtt nőket is kizárólag áldozatnak, az ő szolgáltatásaikat igénybe vevő férfiakat pedig elkövetőknek tekintjük, s ezen az alapon lépünk fel a legősibb mesterség ellen, ahogy ezt Svédországban 1999 óta teszik, nem jutunk közelebb a megoldáshoz. A második tény, amire érdemes figyelni: az internet piacszervező szerepe a prostitúcióban, amely Magyarországon is egyértelműen érvényesül. Az internetes pornó, a prostitúció marketingje sokak számára ellenállhatatlanul vonzó reklám. Érdemes itt külön kiemelni gyermekpornó szerepét, amely egyszersmind a gyermekprostituáltak iránti kereslet táplálásának eszköze is. Az ilyen filmek, illetve képek letöltése, tárolása, terjesztése a világon sok helyen, így Magyarországon is büntetendő. Ennek oka, hogy a szexuális viszonyban vagy obszcén pózokban ábrázolt gyermekek képe – legyen szó akár fotóról vagy videóról – a kereslet felkeltésére és növelésére szolgál. A technikai fejlődés megkönnyítette a gyermekpornó előállítását és terjesztését, s még nehezebbé tette megfékezését.
Az üzletszerű kéjelgés hagyományos színterei eltűnőben vannak: a nyilvánosházakat a New York-i egyezménynek megfelelően Európa-szerte mindenütt felszámolták, az alantas, utcai prostitúcióból is kevés maradt a nagyvárosokban. A „strichelés” kiszorult az országutak mellé, ahol a szerencsétlen terrorizált teremtések ezrei szolgálják ki az utazókat, elsősorban a kamionsofőröket. De ennek az országúti üzletágnak nincs jövője. A rendőrség könnyen felléphet az útszéli nők ellen, és valószínűleg a klienseik sem ragaszkodnak hozzájuk, ha hasonló árért nívósabb és higiénikusabban tálalt árut kaphatnak. A türelmi zónák kijelölése nem befolyásolja a bérelt lakásokban folyó prostitúciót, amelynek gyakorlói gátlás nélkül hirdetik magukat az interneten a tarifáikkal együtt. Bár nincs pontos képünk arról, hogy hány nő (a becslések szerint akár húszezer is) fogadja a vendégeit a lakásokban, biztosra vehetjük, hogy sokszor többen vannak, mint az „utcai cirkálók”. Az illegális bordélyok ellen a rendőrség igyekszik fellépni, figyelemmel követi az internetes hirdetéseket is. De az erőfeszítéseit rendre kevés siker koronázza, hiszen a tettenérésre nincs esély. Végül is, kinek, mi kifogása lehet az ellen, ha három-négy lány együtt bérel lakást, és gyakran fogadnak férfi vendégeket?
A harmadik tényező, amely talán a legfontosabb a prostitúció elleni fellépésben: a kiskorúak védelme. Nem hunyhatunk szemet afölött, hogy az egész világot behálózó emberkereskedelem első számú célpontjai a kiskorúak, akik vitathatatlanul áldozatok. Ők tényleg nem tudják megvédeni magukat, ha környezetük felnőtt tagjai (gyakran a szüleik, illetve a rokonaik) áruba bocsátják őket. Egy, a témában hosszabb ideje nyomozó mexikói riporter, Lydia Cacho, aki az amerikai Time magazin számára is szaktekintélynek számít, állítja, hogy az Európai Parlament székhelyén, Strasbourgban, ebben a viszonylag kis városban az arányokat tekintve több a kiskorú prostituált – többségükben latin-amerikai és kelet-európai lányokról van szó –, mint Párizsban vagy Rómában. Hasonlóan virágzik a prostitúció a nemzetközi szervezetek, intézmények székhelyeinek közelében: Frankfurtban, Genfben, Brüsszelben. Strasbourgban. Lehet, hogy miután a politikusok fellépnek mindenféle igazságtalanság és megaláztatás ellen, gátlástalanul igénybe veszik a házhoz szállított fiatalkorú prostik szolgáltatásait? Világos, hogy a magyar hatóságoknak mindenekelőtt fiatalkorú prostituáltak védelmében kell fellépniük. Ne üzenjenek hadat általában a prostitúciónak, hanem tegyék hatékonyabbá az ifjúságvédelmet, erősítsék a bűnmegelőzést, különös tekintettel szexpiacra. A legnagyobb üzletet a 14 és 18 közötti korosztály áruba bocsátása jelenti itthon és külföldön egyaránt, és a fiatalkorúak jelentik a felnőttprostitúció utánpótlását is.
Rendőrségi szakemberek jól tudják: a prostitúció, s ezen belül a fiatalkorúak prostitúciója is öszszefügg a devianciával, illetve annak „kisebbségi” vonatkozásaival. Nincsenek pontos felméréseink arról, hogy a hazai cigányság mennyire érintett ezen a területen, de a felületes szemlélő is arra a következtetésre jut, ha szemügyre veszi a kitartottságért elítélt striciket vagy az országutak mentén álldogáló lányokat, hogy nagymértékben. Ez nem meglepő, tekintettel arra, hogy a lányok és futtatóik képzetlenek, rossz körülmények között élnek, és gyakran már a szüleiknek sincs munkájuk. Így a csábítás, amely egyébként a „gádzsó” fiatal nők tömegeit is ráveszi az iparra (igaz, ők ezt inkább magánlakásokon, internetes szervezésben űzik) sokak számára szinte ellenállhatatlan. Érdemes megvizsgálni az uzsorások tevékenységét is, akik az általuk kiszipolyozott családok leánygyermekeit mintegy zálognak tekintik, és minden bizonnyal összeköttetésben állnak a leánykereskedőkkel.
De a szegénység önmagában nem nyújt elegendő magyarázatot arra, hogy egyes lányok miért lépnek arra a pályára, amelytől mások visszariadnak. Az az igazán tragikus, ha a szegénység és a kilátástalanság együttesen hat, és a szülők esélyt sem látnak arra, hogy a gyermekeik valaha is jobb helyzetbe kerülhetnek. Ha a kilátástalansághoz és a szegénységhez még erős kísértés társul a prostitúcióra, ami a krónikus munkanélküliségből, kényszermigrációból, a faji vagy etnikai diszkriminációból, a drogfüggőségből, avagy a fogyasztással kapcsolatos túlzott igényekből fakad, kialakulhat az ördögi kör. Gyakran olyan szülők adják el gyermeküket, akik maguk is szexuális kihasználás áldozatai voltak gyermekkorukban. Ezért is ítélik meg úgy, hogy gyermekük már kész a szexuális életre, arra, hogy pénzt hozzon a családnak.
A prostitúció, mindenekelőtt a fiatalkorúak prostitúciója és az emberkereskedelem elleni hatékony fellépés (utóbbi a New York-i egyezmény születése idején, 1950-ben lényegében még nem létezett) Magyarországon nem halogatható tovább. A tehetetlenkedés és időhúzás, amely 2002 és 2010 között a kormányzás sajátja volt, ezen a területen, amely amúgy is rendkívül kényes, és a nemzetközi szervezetek figyelmének középpontjában áll, nem folytatható. Az intézményesült képmutatás ideje lejárt, a türelmi zónák kijelölésével semmire sem megyünk. Eljött a pillanat, amikor sokkal nagyobb kárt teszünk azzal, ha továbbra sem teszünk semmit a prostitúció ellen, mintha, félretéve a képmutatást, szembenézünk a tényekkel és határozott lépésekre szánjuk el magunkat.

A szerző újságíró