Reálhozam

A reálhozamok – legkésőbb augusztus végéig történő – kifizetésével annak a csaknem hárommillió embernek, aki visszalépett az állami nyugdíjrendszerbe, egyértelművé válik majd, milyen gazdái voltak megtakarításainknak az elmúlt tizenhárom évben hazai magánkasszák. – Most ugrik a majom a vízbe, most kiderül, hogy ami ott van, az mennyi – mondta Orbán Viktor még február elején azzal kapcsolatban, hogy a pénztári vagyon hónapokig tartó átadás-átvétele után tudják csak pontosan megmondani, hogyan gazdálkodtak fennállásuk óta a nyugdíjpénztárak. Lapunk az elmúlt években folyamatosan arról tájékoztatta olvasóit, hogy a Magyarországon működő (vagyis nem magyar hátterű) magánkasszák gazdálkodása átláthatatlan, megsértik a rájuk vonatkozó törvényeket, ráadásul a tényleges hozamok sokszor köszönő viszonyban sem álltak a pénztárlobbi által közölt számokkal. Egyre inkább úgy tűnik, hogy néhány ezer ember kivételével óriási csalódásban lesz részük azoknak, akik tisztes hozamban reménykedtek.
A hazai magánkasszák működése már születésük pillanatában eldőlt: 1997-ben a Világbank „javaslatára” a Horn-kormány – az SZDSZ-szel karöltve – hozta létre azt a kötelező magán-nyugdíjpénztári rendszert, amely ebben a formájában valójában sehol sem működött korábban. Az egyetlen kivétel talán Chile lehetett volna, de a dél-amerikai ország rendszere az első kifizetések idején összeomlott… A kísérleti nyúl szerepére azokat a közép-kelet-európai országokat választották, amelyek – hazánkhoz hasonlóan – rászorultak a Nemzetközi Valutaalap (IMF) kölcsöneire. Többek között ezeket a hiteleket nyögjük a mai napig, és ezek miatt kényszerül a jelenlegi kabinet olyan intézkedések meghozatalára, amelyek megütközést váltanak ki a világ pénzügyeit irányító köreiben. Az első Orbán-kormány ugyan megpróbált kihátrálni a Horn-féle örökségből, de politikai támogatás hiányában beletört a bicskája. A Medgyessy- és a Gyurcsány-kormány még erre sem vállalkozott, feltétel nélkül támogatták az állami nyugdíjrendszeren évi 600 milliárdos lyukat ütő IMF-paktumot.
A hazánkban működő, kötelező jellegű rendszer minden olyan jegyet magán hordott, amelynek fényében nemhogy háromezermilliárd forintot, de háromezret sem szabadott volna a magánkasszákra bízni. Itt volt például az egyik legmagasabb működési költség és a legalacsonyabb hozam. A kasszák mögött álló nemzetközi hátterű vagyonkezelők következmény nélkül parkoltatták a tagdíjainkat olyan számlákon, amelyek hozamait a mai napig nem hozták nyilvánosságra. A magánnyugdíjpénztárak felügyelőbizottságai és igazgatótanácsai tele voltak MSZP- és SZDSZ közeli tagokkal. 2008-ban csaknem 200 milliárd forintos vagyonvesztést sikerült produkálniuk, és ezt – ellentétben a sikerpropagandával – mindössze kiegyenlíteni sikerült. Csak Magyarországon fordulhatott az is elő, hogy a tagoktól levont díjakból finanszírozták saját reklámkampányaikat, és ezek költségeit eltitkolták.
Összességében elmondható, hogy a hazai magánnyugdíjrendszer működésében, felelősségvállalásában és gazdálkodásában – a pénztártagok közösségi érdekeivel szemben – valójában egy jól körülhatárolható magánérdek érvényesült az elmúlt években. Ennek nem is lehetett más az eredménye, mint egy minden képzeletet alulmúló, nulla és egy százalék közötti reálhozam. Ki emlékszik már arra, hogy 1997-ben a szocialista–szabad demokrata kormány a kötelező magán-nyugdíjpénztári rendszerről szóló törvényi szabályozás indokolásában és parlamenti vitájában legalább négyszázalékos hozamgaranciát ígért! Az valamennyire közelebb állt volna a tisztes hozamhoz, négyszer annyival biztosan közelebb, mint amennyit most kézhez kapunk. De hol van ma már az a négy százalék? És hol van a tisztesség?