Mennyit ér egy nő? Vietnamban pontosan beárazták: nyolcszáz dollárt. Enynyit kell fizetnie a hozzátartozók részére a vétkes sofőrnek, ha az általa okozott balesetben hölgy veszíti életét. Ha férfi az áldozat, a kártérítés valamivel magasabb: ezer dollár. A rendszerben felfedezhető némi ellentmondás, ugyanis a Távol-Keleten gyakran a nők végzik a keményebb munkát, vagyis ha kiesnek a termelésből, a veszteség nagyobb lehet, mintha egy férfival történne szerencsétlenség. Az első amerikai tulajdonú észak-vietnami gyár magyar vezérigazgatója is azt mondja, az építkezésen mintha az asszonyok kezében látott volna többször lapátot.
A nemi különbségeknek a modern Vietnam mindennapjaiban hivatalosan persze nincs jelentőségük. És a katasztrofális közlekedési morál miatt az utak is egyformán szedik áldozataikat. Évente ötvenezren vesztik életüket a nyolcvanötmilliós országban közlekedési balesetben, vagyis arányaiban hét és félszer többen, mint Magyarországon. (Nálunk 2010-ben 793-an hunytak el közlekedési balesetben.) Az áldozatok többsége robogós. S ha nem lennének elég sokkolók a könyvekben leírt adatok, a kocsi ablakán kinézve hamarosan szemtanúja is lehetek egynek. Két fiatal férfi fekszik vértócsában; a fehér köpenyes mentősök már nem foglalkoznak velük, körben vagy száz ember bámulja a történéseket.
Utunk mintha nem is Haiphongba, hanem a végtelenségbe vezetne. A fekete terepjáró néha négysávos sztrádákon, máskor elhagyatott, kátyús mellékutakon rója a kilométereket már lassan két órája, pedig azt hittem, néhány perces út áll csak előttünk. Szegény sofőrnek ráadásul ma még vissza kell vinnie engem Hanoiba, a fővárosba, másnap reggel lesz, mire hazaér. Próbálom faggatni, merre járunk, mikor érkezünk meg, de ő az angol és francia szavakat nem érti, én meg a vietnamiakat.
Haiphongra annak idején háromszor annyi bombát dobtak az amerikaiak, mint Drezdára: Vietnam harmadik legnépesebb városa ipari központként a támadások egyik fő célpontja volt. Ennek persze ma már nincs nyoma, csak ott, ahol szándékosan meghagyták a romokat, vagy kiállítóhelyet csináltak belőlük.
Látogatóként már az Észak–Dél-feszültségből sem érzékelünk semmit. Ám ellentétben Saigonnal, vagyis mostani nevén Ho Si Minh-várossal, itt, északon nincsenek jelen a multicégek, nagy autókereskedések és gyorséttermek. Ha látni is külföldi reklámokat, azok japánok vagy kínaiak. Vagyis Észak és Dél különbözősége a demarkációs vonal felszámolása ellenére mégiscsak szemmel látható. Harminchat éve, hogy véget értek a harcok, s tizenhét, hogy az amerikaiak feloldották az embargót, de északon máig nem telepedtek meg a nagy nyugati befektetők. Egyetlen kivétel akad, egy Magyarországon is jelentős beruházásokkal bíró amerikai óriáscég, amely 2009. május 12-én tette le szélerőműgyárának alapkövét itt, Haiphongban. Itt, merthogy végre megérkeztünk. A terepjáróval begurulunk a vállalat iparterületre, majd megállunk az irodaház előtt. Az ajtóban fiatalember vár, s rám köszön: „Jó estét, illetve szevasz!”
– Lencsés Gergő – mutatkozik be. Ő az amerikai tulajdonú komplexum vezérigazgatója s ezzel együtt négyszáz vietnaminak a főnöke.
Mióta a húszmilliós Sanghajból néhány napja Vietnamba repültem, most először lépek be modern épület ajtaján. A központ első ránézésre lehetne bárhol a világon. Ez az irodaház nem százemeletes ugyan, de a nagy terek, a praktikus elrendezés egész más hangulatot áraszt, mint amit eddig Vietnamban tapasztaltam. Kínában Sanghaj monumentalitása, elképesztő szervezettsége lenyűgözött, az ötödakkora, mégis kaotikusabb Hanoi kis utcácskáival, francia házaival, parkjaival és piacaival furcsamód megnyugtatott. Otthonosnak tűnt az első perctől, hiába idegen minden.
Haiphongban Lencsés Gergő végigvisz az irodákhoz vezető folyosón, ahol méretes fényképeken követhető nyomon az építkezés az alapkőletételtől az átadásig. Az utolsó felvételen egymás mellett sorakoznak az alkalmazottak, amolyan nagy családi fotóra álltak be az objektív elé – az egyetlen európai arc köztük a Gödöllőről származó fiatalemberé.
Milyen velük dolgozni, elfogadják-e a nyugati irányítási módszereket s azt, hogy egy távolról jött külföldi a főnökük? – kérdezem.
Gergő rámutat egy 2008 tavaszán, ideérkezésüket követően nem sokkal készült fotóra, majd visszakérdez: látom-e, mennyit öregedett ahhoz képest? Pedig csak három év telt el. A követelmények főnöknek és beosztottnak egyaránt igen magasak, s lehet, hogy csak lelkiismeretemet akarja megnyugtatni, amiért ilyen későn érkeztem meg, de azt mondja, egyáltalán nem ritka, hogy este nyolckor még a házban dolgozik. Most is talált magának tennivalót, míg engem várt.
Verítékes munkával épült fel az üzem, jelen volt ő is az első kapavágástól. Lógásról szó sem lehet, az építkezés alatt sem hűsölhettek sokáig a munkások az árnyékban, az üzemnek határidőre el kellett készülnie. A követelmények azóta sem enyhültek, ám a nagy cégnél állást kapni rangot és jobb jövedelmet jelent, úgyhogy az alkalmazottak büszkék arra, hogy itt dolgozhatnak. Egy beosztott munkás átlagosan körülbelül ötmillió dongot, vagyis ötvenezer forintot visz haza havonta. Ez a fizetség annyira jónak számít itt, hogy a cég száz meghirdetett munkahelyére négy-öt ezren adják be önéletrajzukat.
Ehhez hozzátartozik, hogy az árak lényegesen alacsonyabbak, mint a magyarországiak, az étkezés külföldiként is nagyjából az otthoni ár feléből megoldható.
Gergő felesége, Tóth Virág is sokat dolgozik az egyik helyi árvaházban, ahol napi százharminc forint jut a gyermekek étkeztetésére, amiből ugyan nem dőzsölnek, de nagyjából kielégítően ellátják őket. Persze csak a helyi alapanyagokból készülő étel olcsó, a rakott krumpli igazi luxusételnek számít, hiszen tejfölt csak Hanoiban lehet beszerezni, igencsak drágán.
A vietnamiak munkabírása hatalmas, a pontosan meghatározott feladatokat szorgalmasan és tisztességesen elvégzik. Igaz, ha gond adódik, általában kevésbé kreatívak, inkább segítséget kérnek. A középvezetői szinten dolgozó munkatársak jól képzettek, megbízhatók. A dolgozók a helyi kis üzemektől eltérően itt több millió dollárt érő gépeken dolgoznak, de a vezérigazgató azt mondja, sem az építkezés idején, sem mióta beindult a termelés, soha egyetlen drótot, kalapácsot vagy bármi mást el nem loptak. Igaz, a gyár kijáratánál biztonsági őr nézi át mindenkinek a csomagjait, a szabályzat szerint még a vezérigazgatóét és vendégeiét is.
Lencsés Gergő és felesége nem palotában laknak, hanem egy kellemes társasház emeleti lakásában. Tőlük néhány lépés az étterem, ahová vacsorázni tartunk. A teraszon ülünk le, a kedves pincér hölgyek hamar hozzák a megrendelt friss gyümölcsleveket. A vietnami mellett kínai és japán fogásokat is kínálnak, én maradok az elsőnél. Az étkezés a jellegzetes, mindenhol ismert phóval, vagyis rizstésztával és hússal bélelt levessel kezdődik, amelyhez kérés nélkül is hozzák kis tálkán a csípős paprikát. A hosszú tésztaszálakkal nehéz boldogulni, ügyetlenül próbálom felcsavarni a pálcikára, pedig ez nem Olaszország, itt nem tekerik, hanem egész egyszerűen beszippantják őket. Én inkább csak a húsokat próbálom kihalászni a hosszú léből, mégiscsak egy beszélgetés közepén vagyunk. Miközben a második fogásra, a tavaszi tekercsekre várunk, Gergő a kezdetekről beszél. Villamosmérnökként végzett, az amerikai cég veresegyházi üzemében dolgozott, még nem volt harmincéves, amikor termelési igazgatóvá nevezték ki, majd minőségi díjjal tüntették ki a Parlamentben.
Lenne-e kedve építeni? – tették fel neki egy nap a kérdést, s nem sokat gondolkodott, elvállalta a féléves kiküldetést. Ennek már három éve, de még mindig Haiphongban élnek, igaz, tavalyi esküvőjükre azért hazautaztak Gödöllőre. Virág sem unatkozik: amellett, hogy vezeti a háztartást, különböző alapítványokkal áll kapcsolatban, és ingyenesen angolul tanít vietnami diákokat. Biológusként végzett, szakmája révén korábban is szerzett Európán kívüli tapasztalatokat: Kenyában végeztek kutatásokat.
Bár a vietnami kultúra nagyon más, mint a miénk, a közeget nem volt nehéz megszokni. Dacára a kommunista berendezkedésnek, ahogy Kínában, úgy itt, Vietnamban is a pénz az úr. Föld birtoklását még nem engedik, de vállalkozni, céget alapítani nagyon egyszerű, egy hatóságnál elintézhető minden. Gergőnek vezetőként egyszerre kell közgazdásznak, műszaki szakembernek, személyzeti főnöknek lennie – mindezt úgy, hogy az otthonról hozott nyugatias vállalati kultúrát előbb meg kellett ismertetni a kiválasztott helyi alkalmazottakkal. Ebben furcsamód épp a keleti, konfuciánus gondolkodásmód volt segítségére, hiszen a vietnamiakba kisgyerekkoruktól kezdve belenevelik, hogy a társadalom hasznos tagjává kell válniuk, s ha ennek a nyugati modell elsajátítása az ára, hát, sebaj. Attól még a kulturális, közösségi alapok nem változnak.
Gergő szerint az emberek közötti kohézió a kapcsolatok bármely szintjét nézve sokkal szorosabb itt, mint minálunk. A kollégák között nincs furkálódás, senki sem akarja hátba szúrni a másikat, ha új munkatárs érkezik, szó sem lehet kiközösítésről, inkább mindenben segítik, hogy beilleszkedjen. Elvégre mindenkinek ez az érdeke. A barátok sokkal sűrűbben járnak össze, mint Európában szokás, valóban támaszkodhatnak egymásra, gyakori, hogy ha idejük engedi, csupán az együtt eltöltött idő kedvéért elkísérik egymást a hosszabb utakra. (A Hanoiba visszavezető hosszú éjszakai túrára is beül sofőröm mellé egyik barátja, aki elkíséri, nehogy baja essen, no meg, hogy menet közben megbeszéljék az élet nagy dolgait.) A családokat átható gondoskodást pedig jól jellemzi, hogy a vietnamiak értetlenül hallgatták Gergőt, sőt fel is háborodtak, amikor a nyugdíjasotthonokról beszélt, ahol az idős európaiak és amerikaiak közül sokan töltik utolsó éveiket. Náluk ez elképzelhetetlen: Vietnamban a rokonok felosztják egymás között, mikor ki vigyáz a kicsikre és az öregekre, ez természetes, még csak nem is tartják áldozatnak.
A törődés, szolidaritás nálunk, nyugaton gyakran szorosan összekapcsolódik az egyház tanításaival és tevékenységével, Vietnamban azonban ez is másként alakult. A kereszténység társadalmi alapvetései nem állnak feltétlen távol a buddhizmuséitól, a kettőt mégsem érdemes ennek mentén összehasonlítani. Amikor a vietnamiak imádkoznak, elsősorban azért teszik, hogy szerencséjük legyen, hogy – mondjuk így, a mi fogalmaink szerint – az égiek meghallgassák kéréseiket. Az áldozattétel sokkal inkább anyagi jellegű, a pagodákhoz pénzt, élelmiszert és egyéb értékeket visznek. Az pedig elképzelhetetlen, hogy a halomban gyűlő, gyakran magára hagyott pénzkötegekből bárki is elemeljen. Öszszességében elmondható, hogy más megközelítéssel, eltérő szertartásokkal, külsőségekkel és alaptörténetekkel, de lényegében ugyanazokat az értékeket tisztelik és képviselik, melyeket mi, keresztények is, de a misztikum gyakorlati megélése, a szolidaritásra, törődésre, becsületességre intő törvények betartása náluk sokkal inkább működik mindennapi, össztársadalmi szinten, mint nálunk.
Babonáiktól azonban nem szabadulnak. S a technikai fejlődés csak ront a helyzeten: például az új telefonokba, számítógépekbe is beépítenek olyan jósfunkciót, amely képes egy-egy napot szerencsésnek vagy szerencsétlennek minősíteni. Amikor Lencsés Gergő a haiphongi polgármesterrel (pontosabban a „haiphongi népi tanács elnökével”, aki hárommillió ember vezetője) közölte, hogy május 12-én lesz az alapkőletétel, amelyre szeretettel várják, a politikus első lépése az volt, hogy megnézte, mit jósol telefonja arra a napra. Pechükre szerencsétlen nap jött ki. Gergő hosszasan győzködte őt ennek ellenkezőjéről, s végül sikerült közösen „kiszámítaniuk”, hogy ha pontban délelőtt 11 órakor kezdődik a ceremónia, akkor talán nem következik be szerencsétlenség. Azonban ha csúsznak, biztos, hogy el lesz átkozva az épület. Pontosak voltak.
Gergőnek sosem akadt problémája Észak-Vietnamban abból, hogy amerikai óriáscég leányvállalatát vezeti. Ami az amerikaiakkal, franciákkal a múltban történt, az ma már történelem, s a vietnamiak ennek megfelelően viszonyulnak a kérdéshez. A relikviákat, vagyis az ország fölött lelőtt amerikai repülőgépek roncsait, a zsákmányolt dzsipeket, Chinook helikoptereket múzeumokba vitték. Gyalázkodó szavakat soha senkitől nem hallottak, egyetlenegyszer fordult elő, hogy az egyik helyi tisztségviselő kevéske rizspálinka elfogyasztását követően megjegyezte, esetleg a bombázások okozta károkért cserébe valamikor fizethetnének némi kártérítést az egykori támadók.
Vietnamnak az utóbbi időkben ismét inkább Kínával akadnak vitái, például több sziget, illetve a part menti gázmezők hovatartozása miatt. De a megoldásokat most a tárgyalóasztalnál keresik. Amikor a XV. században a kínaiak, immár nem először, megtámadták Vietnamot, a hoszszú háborúskodásból a déli ország került ki győztesen. Le Loi király csapatai rengeteg hadifoglyot ejtettek, ám nem bántották, még csak nem is dolgoztatták őket. Ehelyett mindegyiküket jóllakatták, új ruhába öltöztették, s hazaküldték a császárhoz mintegy ajándékul. A vietnami király ugyanis nagyon jól tudta, hogy bár ezt a háborút megnyerte, a „nagy testvér” árnyékából kibújni úgysem tud soha. Jobb hát békében élni, üzletelni vele. Ez a gondolkodás, ez az egyszerű bölcsesség ma is fellelhető az apró pillanatokban, a családi viszonyokban, főnök-beosztott kapcsolatban. Persze mondhatjuk, hogy a meghunyászkodás alávaló dolog. A bölcs belátás azonban aligha az.
Lencsés Gergő harminchárom éves, de már szakmája csúcsára ért. Itt, Haiphongban gyakran kikérik a véleményét komoly kérdésekben, a polgármester rendszeresen egyeztet vele, s gyakran megkérdezi tőle, bizonyos feladatokat ő hogyan oldana meg. Egyik javaslata, hogy szánjanak több pénzt az egészségügyre, már megvalósult: nemrégiben megnyílt a város modern klinikája.
Feleségével örömmel gondolnak vissza a Vietnamban eltöltött évekre, sok élménnyel és tapasztalattal gazdagodtak, ám most már úgy érzik: szép volt, jó volt, elég volt. Néhány hónap, s hazatérnek. A gyár élére már keresik az új igazgatót, ez nem Gergő dolga, de vétójoga van. Neki sem mindegy, ki halad tovább az úton, amelyen 2008-ban elindultak.
Folytatjuk
Magyarok a távoli keleten – riportsorozat. Gyakran halljuk, hogy a világ új hatalmi pólusa a Távol-Keleten jön létre, s ezt a folyamatot a gazdasági válság csak gyorsította. De van-e nekünk, magyaroknak keresnivalónk a világ túlsó felén? A szabadságot, önmegvalósítást, meggazdagodást ígérő egykori amerikai álom áthelyezhető-e Ázsiába? Sokan kíváncsiságból, mások a nyugati kultúra elől menekülve veszik az irányt keletnek, egyeseket már most vezető pozíciók várnak, másokat a kényszer indít útnak. Magyarok nyomában jártunk Kínától Vietnamon át Szingapúrig.
origo.hu
Ha Magyar Péter valóban elkövette a bűncselekményt, akkor nincs helye a közéletben
